Kétütemű Megváltó

Trabanttal érkeztem közétek,
én elcsigázott, fáradt táltos.
Kicsit megkopott már az ének
ruhám szakadt, a sarum sáros.

Varázsvesszőmre nem hull néktek
ínségoltó mennyei manna.
Apró csodákról sem beszéltek,
jöttömre elhal a hozsanna.

Az üveggömböm bénák tükre,
talán futná még néhány trükkre
(A víz nem lenne bor csak szóda).

Régi hűséghez új az Isten.
Mercedesek közt szükség nincsen
már kétütemű Megváltóra!

 

 

Öreg Bischop

Öreg Bischop, ki harmincöt évet
dolgozott, előbb csillésként, aztán
vájárrá lett és öregkorára
egészen a frontmesterségig vit-
te, egy pénteki napon kapta meg
az üzemvezető levelét a-
melyben közli vele, hogy a bánya,
pillanatnyi helyzetében, tudja őt
nélkülözni, tehát számoljon le,
nyalja fel a végkielégítést,
aztán vigye a jó szerencséje!

Öreg Bischop a harmincöt évet
belecsomagolta az aznapi
újságba, ám ha körültekintőbb,
és elolvassa a vezércikket,
rögtön megtudja, hogy az országban
minden a legnagyobb tervszerűség-
gel történik és a hiba az ő
készülékében van, tehát tegye
magát takarékra, és ne üvöl-
tözzön itten, mert könnyen megüthe-
ti a bokáját, vagy szájonvágják!

Öreg Bischop azonban jó nagyot hibázott,
mert nem volt olvasó szemüvege,
ezért a bebugyolált harmincöt
évvel együtt bement a dirihez,
hogy akkor most mi lesz igazgató
úr az én harmincöt esztendőmmel,
amit a bányánál becsülettel
konok tisztességgel, és így tovább,
de a direktor csak annyit mondott:
Was ist das, mein Bruder? És az Öreg
Bischopnak már nem volt több kérdése.

Hámori István Péter versei
Kapkodó rovancs

Barátaim, higgyétek el,
a verseimben nem nyavalygok.
Engem egyformán érdekel
az örök vesztes és a bajnok.

Vívom a harcom, meglehet
bandukolok, míg hagynak menni.
Elhiszem, hogy van hadsereg,
mögöttem. Ha nem is jön senki.

Nem adom kényre önmagam,
megfordulhatnak még a dolgok.
Nem lehetek oly arctalan,
hisz könnyek mögül felmosolygok.

Nevetni sem feledtem el,
könnyed fickónak tudtok engem.
Fogják az orrom, s erre fel
röhögni támad folyton kedvem.

Néha úgy elgondolkodom,
sírgödör ez vagy lövészárok,
amelynek mélyén, olykoron,
emlékeimmel disputálok?

Magam vagyok az áldozat,
nincs szükségem oltárra, szűzre.
Vonszolom minden álmomat,
szurony helyett puskámra tűzve.

Ha mondjuk újra kezdeném
— borzongató gondolat-játék —
botozva vernék bár belém,
akkor sem éldegélnék másképp.

Lehet, hogy szörnyű súly alatt,
elnyűtt testem csak roskadozna,
ám a hitem még megmaradt,
kódoltan, génbe programozva.

Nekem fontos a látlelet:
igazoljon engem az ittlét.
Látom a góré rámnevet,
én meg figyelem azt, hogy mit lép

arra, amikor kérdezem,
nemzedékemmel mi a terve?
Csodálkozom a béremen,
mivelhogy jól vagyok nevelve.

Számlám nem terheli viszony,
nyugodtan mondjatok szabadnak,
néhanap nagyfröccsöt iszom,
mellé egy felest, hogyha hagynak.

Ábrándom régen volt merész.
Mellettem egy, ellenem száz ok
szól. Szívemen nemespenész,
terjed. Egy darabig még várok.

Csip-csup ügyekért már magam
nem hergelem, pihenni kéne.
Az elmúlásnak ára van.
Várom, de nem megyek elébe.

Porciózom az életem,
ide, s oda billen a mérleg.
Dekázgatok az éveken.
Élek. S valahol ez a lényeg.

A szakítás szonettje

A barikádon vállat-vállnak vetve
a tankok ellen védték meg a hont.
A golyók elé úgy álltak nevetve,
mint két fiatal, jókedvű bolond.

A bírák előtt nem mentegetőztek,
vállaltak mindent, s nem vették zokon
– hiszen halál járt a szabadsághősnek –,
hogy nyolc évet kaptak másodfokon.

Igaz testvérré edződtek a bátrak,
családostul is gyakran összejártak
a csend idején, jó baráti szóra.

Amikor aztán jött a rendszerváltás,
az egyik itt, a másik ott lett párttárs.
(A két igaz egymással nem áll szóba.)

 

 

Szabadság

Hányszor mondták már és hányféleképpen,
hogy a szabadság szívünkben terem?
Hányan álmodták mély álomban, ébren
érzelemmé, mi kínzó értelem?

Miként szenvedtek mártírhalált érte,
hányan pusztultak értelmetlenül?
Egy se tudta meg, hogy vajon megérte,
s egy se kérdezte, hogy mibe kerül.

Az nem szabadság, ha döntéseimmel
újra véreznek gyógyuló sebek.
Nem népakarat, hogy - barátom, hidd el! -

bárkit szabadon megszerethetek.
Akkor pompázik a szabadság bennem,
Ha - kit nem akarok -, nem kell megszeretnem.

 

 

Házban élek, de hazában szeretnék

Szabad-verssel, ujjongva ünnepelném,
mattra sikálva régen fényes elmém,
azt, hogy a világ megint észrevesz.
Csakhogy a dolgok mindig félremennek,
bútortalanul konganak a termek,
omlik vakolat, csepereg eresz.
Nyugalmam csöndje összegyűjtött emlék,
házban élek, de hazában szeretnék,
bitangolva dúsrétű tájakon,
s ahol cimborám minden egyes szálfa,
féltve őrizget, gyökerein állva,
ők engemet én őket vállalom.
Szabad-verssel, szabad hazára vágyom,
ahol oly zászló lengedez a házon,
melyet hitemnek fonalából szőtt
én-tudatom nemzetbe gyúrt takácsa.
S nem szórok szitkot soha többé másra -
esküt teszek e kis ország előtt.
Hű fia leszek, aztán hű polgára,
kinek nincs telke, bankja, pénze, gyára,
csak ez a földje, melyből vétetett.
És átadom – igaz már gyönge, s régi,
kicsit kopott -, nekiadom, ha kéri
ezt a magyarként töltött életet.

Lezuhannak a madarak

Mikor az igazak hazudnak,
lezuhannak a madarak.
Nyílt címe lesz a rejtett zugnak,
megbicsaklik az akarat.

Csalódás lengi be a tájat,
bimbóból kifeslik a bánat,
keseredik a jó falat.

Mikor az aluvók riadnak,
értelmét veszti, ami volt.
Ki ennek hisz, ki pedig annak,
akinek fiadzik a bolt.

E honban azé rég a pálya,
aki flegmán a számlát állja,
a pénzből, mit tőled rabolt.

Mikor szabály a kézrátétel,
boldog szenvedő is akad.
Öntartásod nyílt lángon ég el,
tüzet oltani sem szabad.

A mutatók egekbe rúgnak,
szólíthatnak nagyságos úrnak,
csak épp nem érzed jól magad.

Mikor talán te vágysz magasba,
melleden fullasztó a bérc.
Megindulsz új vezényszavakra,
szíved markolja próba-félsz.

Akkor borul el az ép elme,
mikor úgy hiszed nincs értelme,
annak, hogy itt a Földön élsz.

Csoda, ha dalra kél a néma,
csoda, ha újra lát a vak.
Csoda, ha napfényt kapnak néha,
árnyékban didergő szavak.

De míg az igazak hazudnak,
nyílt címe lesz a rejtett zugnak,
s lezuhannak a madarak.

 

 

…egy-egy vasárnap

Én a holnapokban bízom,
és tegnapon állok a mában,
roppant dühök gúlahalmán
gyűlöletre tapos a lábam.

Álmok vállán pihengetek,
szitkozódnak velem szép szavak,
mogyoróhéjat köpködök,
és szeretkezem néhanap.

Barátom minden gondolat,
ami megfogamzik fejemben,
öröm ha megszólalhatok
valakinél, vagy nálad szebben.

A hétköznapok asztalán
olykor üres tányérok várnak,
s elégtétel, hogy rám köszön
mosolyogva egy-egy vasárnap.

 

 

Urnában porlik

Nem voltam soha irónia híján,
nevelkedtem az apám nadrágszíján,
ki szent ember volt, nem bántott soha.

Érdes, kicserzett tenyerében tartott,
nem rántott értem acélfényű kardot,
de jó beszédhez mindig volt bora.

Csak ember volt, és gyarló, mint a többi
halandó, kinek meg se kellet jönni,
ahhoz, hogy tudjuk: már megérkezett.

Nem őrzi testét anyaföldnek mélye,
urnába zárva porlik jó kedélye,
s nevén kopott a két á-s ékezet.

Csak én tudom, és két testvérem is tán,
hogy élt egykor az a Hámori István,
kinek emlékét ritkán rakja ránk

az enyészetnek szelleme, de hogyha
eszünkbe jut, sem megyünk vele sokra,
nem látjuk. Már csak bennünk él, apánk.

Megjelent művei. Megjelent művei
Kétütemű megváltó Képzelettánc Számlajobbágy
Lezuhannak a madarakTiborc örök

Kattints, ha szeretnéd bezárni!

Vissza a "BODZA" főoldalára - kattints a nyílra! Vissza a "BODZA" főoldalára
Vissza a "BODZA" főoldalára! Vissza a "BODZA" főoldalára
Ledőlt a templom

Agyamban élsz. De már a régi tűznek
halvány parazsa izzik lelkemen.
Emlékeim gyakorta visszaűznek
melléd és szíved itt van még velem.
Hogy volt? Mi volt? Próbálom összerakni
hozzád kötött féktelen éltemet,
de csillogásod fénye halvány, talmi,
a múlt varázsa rögtön eltemet.
Új hajnal pirkad napunk bűvkörében,
nem szerelem, ám vastagabb kötél
köt össze minket, erősebb, mint régen,
szebb helyett ez most jobbra ösztökél.

Ledőlt a templom, ám még áll az oltár.
Fontos hogy vagy. S már nem számít, hogy voltál.

 

 

Kéretlen vallomás

Azért szeretlek, mert szemedbe nézve
Kutathatom a rejtett bánatot,

Azért szeretlek, mert kezedhez érve,
Tapinthatom a furcsa áramot,

Azért szeretlek, mert ha átölellek,
Hallom, amint a szíved simogat,

Azért szeretlek, mert tudom, hogy kellek,
S elviselem a napi kínokat,

Azért szeretlek, mert arcodhoz érve
Ujjamon tiltott, áldott vágy süt át,

Azért szeretlek, mert melletted élve
Megszokhatom az öröm mámorát,

Azért szeretlek, mert lépted zajára
Zaklatott lelkem gyorsan megpihen,

Azért szeretlek, mert nem vagyok árva,
S tőled tudom: a szeretet ilyen,

Azért szeretlek, mert tehetem nyíltan,
Elmondatlan szó bennem nem reked,

Azért szeretlek, mert amit itt írtam,
Sosem kérted, hogy elmondjam Neked.