FOGADD FIADNAK 

(Váci Mihály emlékére)

 

Itt járkál közöttünk

ölelő karját

égre tárva,

lobogó hittel

lázadó garabonciás,

kék szeme tükrének

szivárványívében

fölfénylő gyöngyszemek:

ringó bölcső, Nyírség,

lázas férfikor, Budapest,

forró ölű Kuba,

gyászleples Hanoi,

egy megpróbált

ember sorsából

borongós egünkre

kovácsolt csillagok.

 

Kiáltásának

lázító harangzúgása

nyugtalanul bolyong

Földünk körül.

Fogadd fiadnak

hajlongó nyírfa,

homokot őrző akác,

integető bodzabokor.

Nézzétek, köröttünk

minden szorongó

ember keblében

„Százhuszat verő

szív”-e zakatol.

Ne bántsátok,

szeressétek

e megkínzott embert,

vegyétek örökül

szegényei hitét,

jövőnket féltő,

lázadó indulatát.

 

Itt van,

itt lesz már

örökre közöttünk,

ölelő karját

égre tárva,

lobogó hittel

lázadó garabonciás,

kék szeme tükrének

szivárványívében

fölfénylő gyöngyszemek:

ringó bölcső, Nyírség,

lázas férfikor, Budapest,

forró ölű Kuba,

gyászleples Hanoi,

egy megpróbált

ember sorsából

borongós egünkre

kovácsolt csillagok.

 

 

 

 

SORSOD DALLÁ ÉNEKELTED

(Requiem Váci Mihály emlékére)

 

Utaztál fénylő Nyugatra,

repültél messze Keletre,

feszültél sáros utakra,

elszálltál kéklő egekbe.

 

Megváltó fényként suhantál

akácos tanyabokrokon,

Nyírség hű fia maradtál,

dalod igaza oltalom.

 

Minden voltál mi itt ember

lehet, tiszta lángjaival

fáklyaként égett életed,

Hitünkben él, ragyog a dal.

 

Szeretted az embert nagyon,

bíztál, mint oly sok szenvedő,

nyílt sebként ült homlokodon

szegények hite, a jövő.

 

Bátran vallottad, itt mindig

országos gondok emeltek

magasba, nem buzgó vakhit,

sorsod dallá énekelted.

 

Utaztál fénylő Nyugatra,

repültél messze Keletre,

feszültél sáros utakra,

elszálltál kéklő egekbe.

 

 

 

 

SZEGÉNYEK HŰ FEGYVERE VOLTÁL

(In memoriam Ratkó József)

 

Elvittek csillagos halottaid

Nyírség, Nagykálló fogadott fia,

tündökölnek szigorú verseid,

örök sorsod kimondott igaza.

 

Elszegődtél mindenes cselédnek

törvénytelen halottaid mellé,

így lett a szikár, szigorú ének

szenvedőké, kisemmizetteké.

 

Szegények hu fegyvere voltál,

nem vágytál hírre, kitüntetésre,

egyszerűségeddel ragyogtál,

verseidnek az lett fénye, éke.

 

Kérted, emberi halállal halhass,

vágyad beteljesült, Te akartad,

szegények sorsához hu maradhass,

mindvégig igazuk útját jártad.

 

Viaskodnod nem kell az idővel,

átléptél minden földi gond felett,

befedve áldott nyírségi földdel,

gyönyörű munkád bevégeztetett.

 

Elvittek csillagos halottaid

Nyírség, Nagykálló fogadott fia,

tündökölnek szigorú verseid,

örök sorsod megharcolt igaza..

 

 

 

 

FÖLRAGYOGNAK SORSUNKBAN A SZAVAK

Bessenyei György üzenete

 

Emlékét őrizzük hu szívünk alatt,

Hitét örökli e nyugtalan világ,

vérünkben dobognak ősmagyar szavak,

védenek, vezetnek századokon át,

haladtunk rontó viharokkal szemben,

Sorsunkat Hittel emeltük Fény felé,

lángot szítottunk szenvedő lelkekben,

épült életünk közös küzdelemmé.

 

Szeretet fénye éltesse arcodat,

tettel hirdesd a Megváltó-igéket,

segítsd a sebzett, megdobott sorsokat,

teremtő vágyak vezessék életed,

a hazádnak „annyit érsz, amennyi vagy”,

ne törtess mohón hamis Fényre, Kincsre,

apák sorsához halálig hű maradj,

Hívság „a lélek balga fényűzése”.

 

Békesség fészkeljen napjaid mélyén,

sorsod terelje tisztesség varázsa,

épül a Jövő Ősök örökségén,

Hitünk vezet egy emberibb világba,

tettel, se szóval ne sebezz másokat,

„Az előítélet nélküli ember”

közeledni lát őszinte arcokat,

Sorsa fölfénylik Hittel, Szerelemmel.

 

A világnak „annyit érsz, amennyi vagy”,

ne törtess mohón kétes Fényre, Kincsre,

apák Sorsához halálig hű maradj,

Hívság „a lélek balga fényűzése”,

Emlékét őrizzük hű szívünk alatt,

Hitét örökli e nyugtalan világ,

föl-fölragyognak Sorsunkban a szavak,

fénylő Örökségünk századokon át.

 

 

 

 

GYÖKEREDET EL NE ERESZD

 

Az öt világrész bármelyikén

tereled magyarként sorsodat,

égjen -szívedben a szent remény,

él nyelved, hazádhoz hu maradsz.

 

Gondjaid más égtájhoz kötnek,

világunk fékét vesztve rohan,

ragyoghat bárhol a Nap fölötted,

velünk vagy, nem lehetsz társtalan.

 

Bármilyen csalóka ragyogás

aranyozza sorsod, életed,

pályád legyen sikeres, csodás,

gyökereidet el ne ereszd.

 

Itt pihennek hu halottaid,

visszavárnak féltő rokonok,

őrizd gyerekkorod álmait,

mindennél szebb szülővárosod.

 

Feledheted-e a kék Dunát,

Tiszát, amely ballag csendesen,

akácvirág hívó illatát,

vitorlást a Magyar-tengeren.

 

Magyarságod hited és rangod,

mit elhagytál, még el nem veszett,

keresd égen azt a csillagot,

mely ott ragyogott bölcsőd felett.

 

Gondjaid más égtájhoz kötnek,

világunk fékét vesztve rohan,

ragyoghat bárhol a Nap fölötted,

velünk vagy, nem lehetsz társtalan.

 

Az öt világrész bármelyikén

tereled magyarként sorsodat,

égjen szívedben a szent remény,

nyelved él, hazád örök marad.

 

 

 

 

MAGYAR TANÍTÓKHOZ

 

Kiknek küzdelmét sorsommá vállaltam,

látjátok, kemény próba e valóság,

mutassunk utat egy rohanó korban,

nyugtalan lelkek oly nagyon akarják,

legyünk Ma Jövőt-vigyázó Fáklya,

Hitünk parazsa hu lelkekben lobban,

hazánk jobb kort óhajtó ifjúsága

Hitet, Reményt vár küzdelmes Sorsunkban.

 

Fénytelen munkánk áldozódva terel

bizonytalanságból fénylőbb Jövőbe,

bátran pörölünk hamvadó eszmékkel,

Példát emelünk Hitre, Szeretetre,

szavunk elvezet jóságra, Igazra,

Szépet áhítók hittel követnek,

félők szomjaznak bátorító szóra,

érte nyílt szavú gyerekek öveznek.

 

Biztatjuk az embert, nézzen az égre,

valljuk, egyszer boldogabb lesz sorsa,

hittel hívjuk tekintetét a földre,

küzdelmét Hűség és Hit beragyogja.

Nemzet napszámosaként áldozódók,

ki hitét feledi, hitet adunk annak,

láttatunk Hűséget, emberit, Valót,

megtisztult eszmék újból felragyognak.

 

Jók s Rosszak fölött sorsok élőhídja,

Nemzedékek között szakadék tátong,

fölfénylik hitünk embert-féltő arca,

nyugtalan világ köröttünk békét bont.

Értelmes célt a hétköznapoknak,

vállaltuk hittel, hányszor nem tehettük,

meggyőző példát az ingadozóknak,

tettek sűrűjében, Arcokban kerestük.

 

Kiknek küzdelmét Sorsommá vállaltam,

látjátok, kemény próba e valóság,

járható út kell e zajos világban,

bár elterelhetnénk Jövőnk viharát,

Fényt vetne Hitünk utódok útjára,

Tettünk rejtőzne megbékélt Arcokban,

hazánk jobb kort óhajtó ifjúsága

Reménységet kapna küzdelmes Sorsunkban.

ANYANYELV

 

Küzdelem szülte magyar remények

fényét éltették hű nemzedékek,

minden magyar örökségként kapta,

apái nyelvét vére dobogta.

 

Anyanyelvünk megszentelt ajándék,

hitünk, sorsunk szentistváni szándék,

magyar anyák imája fényezte,

apák küzdelme megvédelmezte.

 

Édes anyanyelv sorsunk virága,

termővé tette apáink vágya,

emléküket véremben vigyázom,

üzenetüket sorsomba zárom.

 

Nem hullhat nyelvünk síri sötétbe,

hősi küzdelem emelte fényre,

drága emlék múltunk minden szava,

vágyak, tettek, próbák tiszta arca.

 

Öröklött szavak élő remények,

zengjen sorsunkban megtartó ének,

apáink hite fölfénylő kincsem,

minden magyarnak átadom ingyen.

 

Édes anyanyelv sorsunk virága,

történelmünk termő aranyága,

hitünk mélyén megmarad az ének,

sorsukban őrzik hű nemzedékek.

 

 

 

 

IDEKÖTÖZ MINDHAIÁLIG

 

Nyírségi akácok, füzek,

Alföldön átfutó szellők

élesztgetnek hunyt tüzeket,

ölelnek beszédes erdők;

megfogtak, nincs menekvésem,

hamis ragyogás nem csábít,

nyírként suhogó szerelmem

idekötöz mindhalálig.

 

Hazám minden kis rögéhez

ősi emlékek tapadnak,

ebből táplálkozik a lélek,

föld mélyén arcok ragyognak;

vonult Árpád fehér lóval,

vágyak fogantak szívében,

Keletről jött szittya-haddal

hét törzsnek hazát szerezzen.

 

Repült mérgezett tatár-nyíl,

öklelt a janicsár kopja,

Kinizsi két kardot emelt,

halált kétfelé osztotta;

itt lázadt Dózsa György népe

büszke Szapolyai ellen,

fürödtek villogó kaszák

felhígult nemesi vérben.

 

Ringatták kisded-bölcsőjét

Kossuthék a szabadságnak,

ragyogtattak Petőfiék

örök-példát a világnak;

innen csalt hamis hajókürt

kétmillió éhes embert,

itt ki szolgaságot nem tűrt,

sorsa lánccal, bilinccsel vert.

 

Nyírségi akácok, füzek,

Alföldön átfutó szellők

élesztgetnek hunyt tüzeket,

ölelnek beszédes erdők;

megfogtak, nincs menekvésem,

hamis ragyogás nem csábít,

nyírként suhogó szerelmem

idekötöz mindhalálig.

 

 

 

 

EMLÉKEK FÉNYE AZ ÉNEK

 

Hazafelé visz a vonat

hűs nyárfák, akácok alatt

kanyarog szülőföldemre,

kamasz-emlékek ölébe,

köszönt az öreg akácfa,

lombja most borult virágba,

zúgó-haddal méhek jönnek,

akác-nektárt gyűjtögetnek.

 

Frissen kimeszelt szobában

vár anyám hófehér ágya,

melyben sokszor megpihentem,

sorsom, jövőm tervezgettem,

most is hazahívott engem

édesanyám s hét testvérem,

lelkem súgja, nagyon várnak

finom főztjei anyámnak.

 

Édesanyám, hazamegyek,

régi, pajkos fiad leszek,

felmászom a diófára,

onnan nézek a világra,

gyerekekre, felnőttekre,

nádasokra, zöld rétekre,

hajnal-harmatban fürödtem.

fürjek fészkét felkeresem.

 

Gyerekkor varázs-szőnyegén

mennyi csoda tárult elém:

Tacs-tó, Fuvas és Morotva,

Tiszahát, Pepcse-dombja,

hol az öreg Benedekkel,

falunk örökös csőszével

dinnye-termést számba-vettük,

csősz-dinnyéket megjegyeztük.

 

Csordakút áll görbe gémmel,

szomjam oltotta ezerszer,

pihen a törött kútostor,

nem látja magát a gaztól,

eltűnt Barackos, Tóth-tanya,

szemem hiába kutatja,

az időben elrejtőztek,

helyüket sem lelném mar meg.

 

Szalmás-tanya emlék régen,

búza ring helyén a fényben,

ez a föld mesélni tudna,

sok-sok titkot elsorolna,

múltat-rejtve, némán hallgat,

lepje hó, eső vagy harmat,

kitartóan évről évre

új termést tart égi-fényre.

 

Régi emlékek terülnek,

szövőszéken tarka-szőnyeg,

emlékeim színes tája,

édesanyám szőttesvászna

terül e drága világra,

fényükön át sok emléket

már szinte mesének érzek,

emlékek fénye az ének.

 

 

 

 

IN MEMORIAM CZINE MIHÁLY

 

Szatmári tálból sarjadt Hite, Lelke,

mindig lobogó szülőföldszerelme,

Nyírmeggyes így lett édes-anya-bölcső,

melyben tíz gyerek szeretetben felnő,

Hodász pásztordalos, vadvirágos róna,

hol a juhnyáj mellett fűzfasípját fújta.

 

Nagycsalád őrző, fészekmelegében

élt, gazdagodott Hitben, Szeretetben.

Népmesét, a dalt ámulva csodálta,

lelke fényétől ragyogott az arca,

mohón itta az anyanyelv szépségét,

álmok, új vágyak töltötték meg lelkét.

 

Mint rózsabimbó kibontja szirmát,

gyerek úgy nyitja ki sorsa világát.

Otthon szép minden, messzeségbe vágyott,

megismerni a távoli világot.

Értette vágyát dolgos édesapja,

tanítója is naponta biztatta.

 

Vágy Valóság lett, nem történhet szebben,

felvételizett a Tanítóképzőben.

Öröme nagy volt, szinte nem is hitte,

Isten a dolgát ennyire felvitte.

Állt az alma mater platánfája alatt,

nézte a vidám, zsongó diákokat.

 

Körötte gyorsan gyűrűztek az évek,

a kisbojtárból tetterős férfi lett.

őstehetségként szorgalma is nagy volt,

azt fogadta el, amiért megharcolt.

A tudásszomja mindig segítette,

ha nagy gondfelhő tornyosult elébe.

 

Hittel követte a meggyőző példákat,

lelkéig hatoltak, mint egy varázslat:

Csodálta Petőfi Fáklyalobogását,

Arany verseinek népi ragyogását,

Németh Lászlót, ki „Templomot épített”

Itt „Mindent megtett, amit megtehetett”.

 

Adyt, a ,,magyar sors” költő Messiását,

Móricz „Rangrejtett fejedelem”-voltát,

József Attila nehéz küzdelmeit,

a népi irodalom valós értékeit,

Hittel, Szorgalommal áttekintette,

a legszebbeket Jövőbe mentette.

 

Nem vették kedvét koholt akadályok,

hazától távol magyarokat látott,

„Irodalom utazó nagyköveteként”

vitte a magyar haza üzenetét,

ragyogva, tárt karral ölelte őket,

honvágytól szenvedő Reménykedőket.

 

Gyerekei és féltő felesége

vigasztalták, ha néha bántás érte.

Lelkében Istenhit, Emberszeretet,

ezért segítette a gyengébbeket.

Fénylő lélekkel, erős Hittel mondta:

,,Tebenned bíztunk eleitől fogva”.

 

Szatmári tájból sarjadt Hite, Lelke,

mindig lobogó szülőföldszerelme,

Nyírmeggyes így lett édes-anya-bölcső,

melyben tíz gyerek szeretetben felnő,

Hodász pásztordalos, vadvirágos róna,

hol a juhnyáj mellett fűzfasípját fújta.

 

 

 

MEMENTO

IN MEMORIAM 1956

 

Hamvaikat a föld befogadta,

hű sorsukat megmérte a halál,

népünkért áldozták életüket,

tetteikért hazánk hálája jár,

sokszor ömlött magyar vér e tájon,

szomjasan, mohón itta be a föld,

sorsukat Hitébe írja népünk,

mit az idő soha ki nem töröl.

Fájdalmas gyásszal, megrendüléssel

áll őrt sírhalmotoknál nemzetünk,

gyászunkban nem maradunk egyedül,

egész világ együtt gyászol velünk,

békénkért életet áldoztatok

drága hazánknak bátor fiai,

virulnak könnyöntözte virágok,

állnak a hála szent oltárai:

kenyeret, bort áldozunk értetek,

kenyerünkben vérző testetek él,

borunkban lángoló ifjú szívek,

hősök sebeiből szivárgó vér.

 

Védelmeztétek drága hazánkat,

elszaggattátok a bilincseket,

mit téveszméket éltetők hada

dolgos népünk kezére készített.

Ahol véreteket kiontották,

könnyükkel öntözik magyar anyák,

sírhantokat emelnek fölétek

Jövőbe tekintő édesapák,

lányok vonulnak halk gyászzenével,

koszorúkat hoznak, vérpírosat,

Sorsotokat tetteinkbe rejtjük,

ragyogjuk, őrizzük szívünk alatt.

Itt teszünk esküt sírotok fölött,

részvétet vállaló világ előtt,

amit népünk Tőletek örökölt,

kitéphetetlen Sorsunkhoz nőtt:

Szabadságot, égő Honszerelmet

hirdeti fénylőn mártírtettek,

véretekkel szentelt drága hazánk

megbékélés hu bölcsője lehet.