Fekete nénék

 

Homok pereg egy likas kőkorsóból. Rengeteg homok. Beborít mindent; udvart, kertet, parasztszobát, nyírfaligetet.
Fekete madarak gubbasztanak a kórókerítésen. Szürke csőrük előremered, halkan duruzsolnak, mint cserfesszájú nénék.

– Ott jön, ott jön, ott jön! – csapdosnak egyszercsak szárnyukkal; felrebbennek, visszaszállnak a kórókra.

A térdig érő homokban Váci Mihály törtet feléjük. Nehezen jár, akárha hóban tiporná magának az utat. Homokszínű kabátja szára hosszan úszik utána. Feltartott kezében lapok. Versek.

– Itt vagyok, aranyoskáim!
A fekete madarak könnyezve röpdösik körül a költőt.

De Váci csendet int.
Nádtetős parasztház udvarán, a diófa alatt harmónium. Miska hátrasimítja lobogó haját, ujjai végigfutnak a klaviatúrán. Játszik és átszellemülten énekli a zsoltárokat.

Papírlapok hullanak a magasból, keringenek, emelkednek, süllyednek; apró, mezítlábas gyerekek kapkodnak értük. Meghemperednek, viaskodnak a zsákmányért.
Váci szeméből patakzik a könny, amikor látja, hogyan veszekszenek, tülekednek a verseiért.
Az aprószentek körülállják, kinek-kinek mennyi jutott a verslapokból, azt majszolják önfeledten. Éhségük csillapíthatatlan; falják a költeményeket. Miska félkézzel végigsimít egyikük-másikuk fejebúbján.

Hirtelen felugrik. A mozdulattól megriadt fekete madarak elhessennek, szárnycsapkodásuk felkavarja a homokot.
Kontyos, feszes keblű, kurta szoknyás, szigorú aktivista nő száll ki egy Warszawából. Hóna alatt aktatáska; közeledik fenyegetőn.
Váci Mihály a kölykök fölött sápadtan felém fordul.

– Ez most feljelent a központi bizottságnál!
Hirtelen. ötlettel hatalmas, hegyes töltőtollat ránt elő, azt tartja maga elé dárdaként. A kontyos nő megtorpan, hátrál, kicsi ponttá zsugorodik; akkor látom, hogy csak egy tintacsepp a toll hegyéről. Szétmaszatolódik.

A fekete madarak visszatérnek; egyikük öreganyóvá változik; Miska a tenyerébe veszi, óvatosan behelyezi egy tanyasi szobát formázó babaházba.

– A nép! – mondja megrendülten Mihály. – A népem!
Pereg a homok a likas kőkorsóból, halomba gyűlik, a költőnek már a válláig ér, de csak ismételgeti egyre, meghatottan:

– A népem!... A népem!...

Vissza a "BODZA" főoldalára

Vissza a "BODZA" főoldalára

A háttérgrafika (a szerzők engedélyével),
Ladányi András fotóinak
és Sasvári János "Magány" c. képének
a felhasználásával készült.