Ladányi András

HATVANNÉGY VERS, ÉV, KÉP

című verseskötetének bemutatója

Szilvási Csaba író

Ladányi András „Hatvannégy vers, kép, év” című kötetéről

 

Ladányi András verseit előadja

Hámori István Péter költő és

Stikker László előadóművész

Ladányi András „Hatvannégy vers, kép, év” című kötetéről

 

 

Az ember élete attól erős, attól dús, hogy más emberéletek vannak beleszőve. Bőrünk, ez a vékonyka hám- és irharéteg

Képgaléria - kattints a képre!
Fotó: Ladányi András

Ladányi András „Hatvannégy vers, kép, év” című kötetének borítója

szigorúan elhatárolja, hogy meddig tart az egyik egyéniség, és hol kezdődik a másik, de a léleknek nincsenek ilyen határai. Egymás által és egymásban lélegzünk. A mindennapi hangyaharcban alig van ideje az embernek az apró szépségek és nagyszerűségek meglátására. De most ünnep van, amikor mélyebb visszhangot ver bennünk az élet szépsége és vonzása.

Számomra ünnep az ünnepben, hogy Ladányi Andrásnak, a „tapasztalása tárháza gazdagon megtelt”- közel kétharmad évszázadot, egy művész-emberöltőt megélt költő „Hatvannégy vers, kép, év” című kötetét hozta el a „postás”, Pál Béla „elő-bányásznapi” ajándékként, baráti jókívánságokkal. A címlapon, illusztrációként – a szerző felvétele ez is – egy fatörzs, a rajta kibuggyant, emberfejet formázó dudorral. Gyönyörű. Mintha Pán, a természet istene jelenne meg ebben az egyszerre földi és égi csodában. Az az isten, aki mindnyájunknak – Ladányi Andrásnak is – adott magából egy parányi lángot, hogy – ezt fellobbantva a lelkünkben – néha magunk is megistenülhessünk.

„Ki most lefekszik, nem kívánta, hogy földje legyen, háza, ökre, de amit látott, gyönyörű volt, és vele marad mindörökre. És övé marad mindörökre” – írja Dsida Jenő a maga „elköszönő” „Tíz parancsolat”-ában. Ladányi András még nem búcsúzik. Nem viszi magával, inkább – nagyon szerényen, nem színesen, sziporkázóan, csak „feketén-fehéren”, fekete-fehér fotókkal és fekete-fehér szavakkal – szerényen megosztja velünk azt a sok gyönyörűséget, amit látott, tapasztalt. Könyvében önmagát állítja középre, mint úrasztali serleget, amelyben az egész természet benne van, ami eddigi életén át zuhogott rá, mint a napfény és az eső.

Könyve helyenként az álmodó Chopint vagy a fenyősuhogás-szavú Áprilyt idéző

hangulata engem arra ösztönöz, hogy „Ladányian-eredeti” munkáját „balladá(nyi)”-nak nevezzem, és annak a meggyőződésemnek adjak hangot, hogy ezzel a könyvével a szerző, amelyben képi élményeit, érzéseit, hangulatait és gondolatait művészi értékké emelte, belejátssza a maga hol tücsökciterás, hol falombfuvolás, hol bazaltorgonás, hol fióktornyos, fazsindelytemplomos, harangzúgásos „zsoltárait” a „Nagy zenekar” időtlen szimfóniájába.

Aki az ő „szerenádját” hallgatja, annak a lelke úgy megtisztul, mintha egyszerre karácsonyi, húsvéti és pünkösdi harangzúgásban fürdene.

Ladányi András verseinek és képeinek egyik központi tényezője a fa. Bényei József „Csontváry” című költeményét egy nem mindennapi felismeréssel – „A fának emberarca van” – indítja. A „feketén károgó” vadkörtefától a Csontváry „Zarándoklás a cédrusokhoz…” című képét idéző mocsári cipruson és a túristvándi „Rókás” „imára kulcsolt ágú”, villám sújtotta kocsányos tölgyén át a szatmárcsekei kopjafákig Ladányi András fáinak is emberarca, gyönyörű emberarcainak, az általa egy-egy versben és fotón megörökített Mucus néninek és Pista bácsinak pedig bölcs életfa-arca van.

A kötetben szereplő versek apró szívdobogás-harangkongások. A költő hűséggel kötődik bennük a szülőföldhöz, az idő árja által itt-ott már elöntött, s helyenként már csak az emlékezetében élő „tündérsziget-gyermekkorhoz”, a Nyírséghez, Borbányához, a nádfedeles szülőházhoz, a Szamos-közhöz, a Túr-parthoz, a Tiszaháthoz, de ahogy a „százhúszat verő” szívű költő-példakép, Váci Mihály – akinek „Csendszurkálás” című versében állít megható emléket – ő is „mindenütt otthon” van, ahol magyar szó hallatszik, Tokajban, a Balaton partján és a Dunántúl minden táján.

A szülőföld orgonaillatú temetői, eget cirógató jegenyéi ma is a költő lelkében élnek, de Tatabánya egészének – a régi bányatelepek hatajtós házaival, a kimerült, elhagyott aknákkal, a „Múlt árnyékában” című versében ábrázolt aknatornyokkal, a „Látomások” című költeményében bemutatott, omló főtéjű, törött támú egykori vágataival, meddőhányókkal is „tarkított”, emeletes házakkal beépített – földje is régóta a hazája.

„Szénmezőkről álmodom” című versének tanúsága szerint emlékszik a szén ízére, a füst szagára. Mindig vissza-visszahúzza a szénporos, meleg leheletű város „édes gravitációja”.

„Én csak bús álom-báb vagyok, játékos kezek rángatottja, ők táncolnak táncot velem,

ők dobnak a csillagokig, s ők merítnek a habokba” – vallottam sokáig – Ady „A kezek bábja” című versében megfogalmazottakat..

„Állandó csodák között élek. Csodák minden pillanatban, az összefüggések csodái, az ismétlődések csodái, a rendezés csodái. De van egy-egy pillanat a csodán belül, amikor Isten egyedül hagy, reám bízza, hogy döntsek. Ez az én felelősségem pillanata. Ez a felelősség tölti meg tragikus értelemmel az emberi életet.” – írja Márai Sándor, és az ő igazát bizonyítja Ladányi András könyve is.

Az ősi magyarságnak két típusa van: a kardos magyar és a kapás magyar. Ebben a „kartács világban”, amikor „perc-emberkék dáridója tart”, Ladányi András az előbbiekhez tartozik. Igenis, kell a bátor lobbanás, vallja ebben a kötetében is, és ezért kigyújtja a szívét és a szívünket, hogy csak azért se győzzön a Mindegy. „Volentem fata ducunt, nolentem trahunt. Aki akar, azt vezeti a sorsa, aki nem akar, azt vonszolja” – példázza Seneca igazságát.

A nemes bányászszolidaritás alapja az, hogy a társak szükség és veszedelem esetén csak egymástól várhatnak segítséget. Ladányi András bányász, aki a minden területen nélkülözhetetlen rend és fegyelem hasznosságát, a hivatástudatot, a testvéri összetartást nemcsak becsüli, hanem életformájának is tekinti. Nagyon is közösségi emberként is tudja, hogy a magánosság milyen nagy örömöket adhat a szemlélődő léleknek, és az, ahogy a szenvedések, a megpróbáltatások közepette tökéletes harmóniát igyekszik kialakítani magában, az példaadó. Ez a „belső út” hatványozza eposszá az ő hétköznapjait és ezt az ünnepi munkáját is.

Hűséggel, „klopacska-”, „lármafa”-hangon ír a bányászvilágról, a tatabányai hatos aknáról, a pécsi és a recski ércbányáról. Róla, akinek szemei nem szomorúak, hanem hatvannégy évesen is kölykösen kedvesek, becsületesek, jók és biztosak, nehéz elképzelni, pedig igaz, hogy – amint a kötet verseiben beszámol róla – valaha „bödönben lógva, kötélen” ereszkedett lefelé társaival, hogy „kábult fejjel, metán gáztól epét hányva” szénnel teli csilléket tologatott, hogy hason csúszott a lucsokban, vagy nyögve bányafát vonszolt.

Kötete „tudatosan naiv művészet” „Bányászballadá”-ja kaparó szétzúzta-fejű Borbély Jóskájának sorsában a hősi halottakra

Képgaléria - kattints a képre!
Fotó: Ladányi András

Képgaléria - kattints a képre!

és a hozzájuk tartozókra, elsősorban azokra a bányászfeleségekre gondolhatunk meghatottan, akik naponta, kezdettől fogva – bár sokszor majd belehaltak a rettegésbe – tették a dolgukat, s a szerencsétlenség után életük végéig hordozták, illetve hordozzák még ma is a keresztet.

Amikor Ladányi András politizál, verseiben a régiek szenvedélye ég, a támadás felsége, fölénye, a hajrá rohama, az igazságtól való „kivezényeltetettség”. „Bányászsors” című versében az egykori, a rendszerváltás után „lapátra tett” „rabszolga, proletár, munka hőse, balos munkás”-közösséggel azonosul, „Hajléktalan” című költeményében a szabadság-szabadosság, rend-rendetlenség problematikáját boncolgatja, kötete „Látlelet 2009” című darabjában pedig „új világunk” kórképét adja. Látja, hogy csak a tiszta és nyitott emberi kapcsolatok hordoznak magukban értéket. Ő, a becsületes, pacsirtás lélek verseiben maga is káromkodásokból épít (ha nem is katedrálist!) négy fióktornyos, fazsindelyes kis szabolcsi, szatmári templomot, amelyből a „Tebenned bíztunk” szavai talán mégis eljutnak a Magasságoshoz.

Amikor a kötetben szereplő Ladányi András-verseket olvassuk, érezzük, mennyire igaza van Móricznak, aki azt írja „Ököritó” című írásában, hogy sehol sem szebb a magyar fajta, s különösen sehol sem gazdagabb, romlatlanabb, értékesebb a nyelve, a szelleme, a humora, mint a Tiszaháton. Meg a Nyírségben – tehetjük hozzá.

„Egyszerű szavakkal él az ember. Színtelen és anyagtalanul egyszerű szerszám a szó”- írja a nagy magyar író „Pakots József” című tanulmányában.

Ladányi András szavainak a „képiség” nem egyetlen sajátossága. Mindegyiknek megvan a maga „mikroritmusa”, a szöveg „hangszerelését” erősítő zenei oldala is.

Az „egyszerű szerszámok” az ő kötete darabjaiban nemcsak hangzanak, de ezenfelül még „világolnak” is, meg illatuk és testhőmérsékletük is van. Nekik köszönhető, hogy a költő a szülőföldről írott verseinek olyan édes illata van, mint egy tavaszi, boldog rétnek, egy csobogó patakos, szénakaszálásos mezőnek. Az ember szíve megrebben, mint mindig, ha olyan igaz, tiszta és szép hangot hall, mint a „Hatvannégy vers, kép, év” alkotójának a hangja.

„A naiv alkotó az igazi lángész.. Ösztönös, nyugodt, biztos, a természet szavára hallgat”- mondja Goethe. A fákkal, virágokkal, szarvasokkal, szarkákkal, csókákkal teli, pókháló-harmatcseppek gyöngyével felékesített, mesebeli világot ábrázoló Ladányi András a szó goethei értelmében naiv költő, aki – ez különösen jól érzékelhető

„Tavaszfakasztó” és „Csürdöngölő” című verseinek „zengnek bongnak da dajda daj”, illetve „szoknya lebben karikázik” részleteiben – a természetet ritmusában és zeneiségében is

érzi és érti, s aki a szabolcs-szatmár-beregi magyar nyelv szép „szonettjeit” meg tudja szólaltatni lelkünkben. Alliterációinak – „csevegi a csóka, csőrét nyújtja csókra”, „csapás csattan csizmaszáron, páros pattan lepkeszárnyon”, „lombszoknya lágyan libben” – különös, egyéni muzsikája van. Költészete tiszta költészet. Érzelmesség csöppje csillog benne még „Évszakok” című verse hó borította fájának ághegy-csúcsain is. .

„Akácocskát babrál a homály, a fa telt kicsi keble beléreszket, csöpp sóhaja száll”- írja „Falu” című költeményében József Attila. Bár a szerelem csak kötete egy-két („Tündérpalota”, „Bűvölő”) darabjában jelenik meg, Ladányi András „Fa erotika” című költeményében – amelynek csodálatos illusztrációja a mellette lévő, „akácocskát” idéző fotó – és „Menjünk rögtön Izibe”, gyermekien naiv bájú versikéjében is megjelenő játékos humora új „elem”, „aranyhíd”, ami átsegíti őt és olvasóját is a gondok szakadékai fölött.

„Költő: élőbb életet élünk általa.”- írja Adyról Móricz, maga is költővé válva, három spondeusz és két anapesztus, egy csodálatos figura etymologica „l” – jeinek lágy hullámain lebegtetve a lelkünket.

Ladányi Andrásnak, a „szerény utódnak” nincs „a Himaláják jégcsúcsain” porzó és zörgő tüzes Illés-szekere. De „gyalog járó” szavaival is képes hirdetni, hogy a cselekvő emberi jóakarat, ha sántikálva, botorkálva is, előbbre viszi a világot. Köszönöm neki, hogy legújabb kötetével is boldog tüzeket gyújtott a lelkemben.

Gárdonyi Géza szerint „a szívet azért rejtette el az isten, hogy senki se lássa.” De Ladányi András az „öreg bányászként” is „örök gyermek”, a csupa kezdés, csupa nyugtalan szívdobogás-ember nem rejti el előlünk, szerettei, hozzátartozói és barátai elől, hanem ellenkezőleg, verseiben és fotóiban most is elénk tárja nagy szívét.

Kívánjuk, hogy még hosszú éveken keresztül dobogjon lelkesen ez a szív András barátunk és szerettei, mindnyájunk közös örömére.

 

 

A „Hatvannégy vers, kép, év” című, belőle „lelkedzett” munkát tiszta szívvel és szeretettel ajánlom mindenkinek a figyelmébe.

 

Szilvási Csaba

költő, író, műfordító

 

Képgaléria - kattints a képre!
Fotó: Ladányi András

 

 

MÚLT ÁRNYÉKÁBAN

 

Aknatorony árnyékában

bogár zümmög kopogón.

Felbukkanó fekete árnyam,

bányász dalt dúdol elhalón.

 

Múlt hálója szakad, feslik,

eltűnő emlékeimet

fű növi be, virág nyílik,

tücsök ciripel szívemen.

 

Budapest, 2009. július 5.

 

 

 

„BÁNYÁSZ VAGYOK…”

 

Zúgott nóta középkorba,

tárnák népe így dúdolta.

Vidám hanggal: Bányász vagyok,

ki több nálam! – kiált nagyot.

 

Nem félt ő a sötétségtől,

savas víztől fojtó légtől.

Érces hanggal: Bányász vagyok,

ki több nálam! – kurjant nagyot.

 

Csákány nyele törte kezét,

fény kerülte büszke fejét.

Dacos hanggal: Bányász vagyok,

ki több nálam! – ordít nagyot.

 

Tárnák álltak időfényben

évszázados messzeségben.

Dicső hanggal: Bányász vagyok,

ki több nálam! – rikkant nagyot.

 

Mára nincs szükség bányákra,

sem öntudatos bányászra.

Dühös hanggal: Bányász vagyok,

ki több nálam! – kiált nagyot.

 

Huszonegyedik század, ó,

nóta távolban elhaló.

Néma hanggal: Bányász vagyok,

ki több nálam! – suttog fagyot.

 

Bányász szívben nem él remény,

lelke keserű és kemény.

Nem szól ajkán: Bányász vagyok,

ki több nálam! – néma, halott.

 

Budapest, 2009. június 9.

 

 

CSENDSZÚRKÁLÁS

            Váci Mihály emlékére

 

Kitagadtak ítészeknek

gyűlölködő, bősz serege.

Töviskoszorút helyeztek

fejedre, vézna testedre.

 

Rázza görcsös keresztfáját

sírás. Finnyás úri népek,

kritikákkal megszurkálják,

százhúszat verő szívedet.

 

Eltemetnek, csönddel fednek,

kezem fogja gipsz fejedet.

Koronádnak tüskéjével,

szurkálok remegő csendet.

 

Ezer nyelven véred serken,

tollat mártva írod versed.

Költemények bennem élnek,

dobog, lüktet, bíztat, éltet.

  

Budapest, 2009. június 22.

 

 

 

SZÉNMEZŐKRŐL ÁLMODOM

 

Emlékszem a szén izére,

füst szagára. Sok-sok éve

lent, százhetvenhárom méter

mélyen, pislákoló fényben.

 

Emlékszem az izzadságra,

sós ízének lágyságára.

Gőzölt testem, ingem-gatyám,

csorgott verejték a kapcán.

 

Szénpor száradt ajakomon,

kobak tapadt homlokomon.

Szempillámon szénpor pihen,

pajtásom ziháltan liheg.

 

Szívlapáttal dobom szenet,

és magamban mondok verset.

Ritmusra jár lábam-kezem,

együtt dobban a szívemmel.

 

Irodalom és festészet,

vitattunk bőszen esszéket

Szepcsik Miskával. Miközben

áztunk szénszitáló ködben.

 

Vízhólyagos már tenyerem,

görcsösen fogom kenyerem.

Csákány, fejsze, fűrész barát

fejtőgép a szénfalba vág.

 

Gőzöl már a verejtékem.

Mit álmodtál – ráz kedvesem?

Bár csak lennék hatos aknán,

szénmezőben sikló alján.

 

Budapest, 2009. június 11.

VADKÖRTEFA

  

Libegő gallyak

fekete varjak

kárognak: kár, kár!

Elszállt a nyár, nyár.

 

Magánya röppen

reszketőn, döbben.

Kórus zúg: kár, kár!

Nyár merre jár, jár

 

Fergeteg rázza

reccsen az ága.

Földre dőlt: kár, kár!

Jajong, sír: fáj, fáj

 

A fát kivágták

többé nem látják.

Minő nagy: kár, kár!

Lelke elszáll, száll.

 

Budapest, 2009. június 5.

 

 

 

ÉVSZAKOK

 

Rózsabimbó pattan,

vadrózsa kicsattan.

Tavaszt lüktet vérem,

maradj mindig vélem.

 

Erdőt járok nyáron,

zöld ágak a fákon.

Kakukk ül az ágon,

várom hogy elszálljon.

 

Cserreg már a szarka,

ősszel nehéz farka.

Csevegi a csóka,

csőrét nyújtja csókra.

 

Fák ágán hósapka,

sündisznónak vacka.

Hóban járni, fázni,

bukfenceket hány

  

Budapest, 2009, június 11.

 

 

 

HÁLÓBAN

 

Lágyan szövött köd szitáján

ereszkedik idő tompán,

levegőt karmolja kábán

és gyöngysor csillan hálóján.

 

Budapest, 2009. június 21.

 

 

Stikker László előadásában

 

Szénmezőkről álmodom
„Bányász vagyok…”

LADÁNYI ANDRÁS író, szerkesztő

 (Nyíregyháza, 1945. november 27.)

 

 

Az általános iskolát Borbányán, a hároméves vájár iskolát Tatán, a gimnáziumot Tatabányán végezte, majd az Egri Tanárképző Főiskolán szerzett népművelés-pedagógia szakos tanári diplomát.

Tizenöt évig dolgozott a bányában Tatabányán vájárként, később népművelőként a tatabányai Népházban. 1977-től 1983-ig a bányászszakszervezet központjában a kulturális osztályon – Budapesten – az iparág közművelődését irányította, 1983-tól 2002-ig a bányászszakszervezet központi lapja, a BÁNYAMUNKÁS főszerkesztője.

Különböző napi-, heti- és havilapokban jelentek meg írásai.

Újságírói munkája mellett könyveket írt és ír. Az első kötete Bányász a történelemben 1984-ben jelent meg Budapesten, 2009-ben pedig a tizennyolcadik „Bányász vagyok, ki több nálam…”  címmel Dorogon.

A bányászat, a bányász, majd a szülőföldje – Nyírség – és Váci Mihály könyvei témája. A Művészetek Völgye falvairól írta a következő szociográfiákat: Monostorapáti a völgy kapuja (2004), Kapolcshoz hű maradni (2005), Falvak a Művészetek Völgyében (2006).

Monostorapáti fotóalbumának 2005-ben volt a bemutatója a Művészetek Völgye fesztiválon.

2009-ben megjelent az első verseskötete Hatvannégy vers, kép, év címmel.

Irodalmi munkásságáért és főleg a 2000-ben írt Váci Mihály „Élj tiszta tüzeidben” című irodalmi szociográfiájáért 2001-ben MSZOSZ Irodalmi Díjat kapott. 2009-ben Váci Mihály-díjjal ismerték el munkáját.

A Váci Mihály Kör titkára.

 

 

Kattints itt, ha szeretnéd ezt az ablakot bezárni!