Rövid ereszkedés után, követve a térképem, hamarosan elértük a kis tisztást, ahol Azura szobra állt. Hívei, akiket „Modern Eretnekeknek” is neveznek, láthatólag elmélkedéssel és imádkozással töltötték idejüket.. Azura az ősi ayleid nép egyik hercegnője volt a régmúltban, akit sokan titokban istennőként még ma is imádnak. Tájékozódásképpen szóba elegyedtem a legbuzgóbb híveivel. Nem voltak ugyan barátságtalanok, de azért el kellett nyerni a bizalmukat, hogy a már meglévő információimat felfrissítsem, hiszen nem szeretnék hibázni. Megtudtam, hogy Azurát valóban csak pirkadatkor és napnyugtakor lehet megidézni, úgy, hogy a szobrát megérintve, a lidércektől származó csillámport kell áldozni..

Korábbi barangolásaim során, a Niben folyó partján, Bravil és Leyawiin között sikeresen belefutottam egy lidércjárta területbe. A harcok végére két adag csillámport is begyűjtöttem. Összesen ez marad csak utánuk. Megfelelő varázslatban való jártasság nélkül bizony nehéz ellenfelek. Fény formájában követik azt, aki meg meri zavarni birodalmuk nyugalmát, és erős ártó varázslatokkal támadnak. Minden halandó fegyver, szinte teljesen hasznavehetetlen velük szemben. Korábban az akkori társam is majdnem otthagyta a fogát, de ez egy másik történet…

 

Mivel délelőtt tíz óra körül járt csak az idő, a felszerelésünk és az állapotom rendbehozatalával foglalkoztam. A nap végül elérte a távoli hegyek peremét, vörösbe borítva az eget. Eljött az idő, megidéztem hát Azurát. Miután a csillámpor hozzáért a szobor talapzatának pereméhez, távoli, az erdő fáinak susogásához hasonlatos, sejtelmes égi hang szólt hozzám.

Elmondta, hogy ismer engem (na hiszen…), tud a tetteimről (remélem, nem azok panaszkodtak, akiket így, vagy úgy megrövidítettem…), és megbíz egy feladattal, -persze, csak ha vállalom- (még jó, hogy nem tudja, hogy csak az elnyerhető jutalom miatt jöttem ide…).

-„Sok évvel ezelőtt, öt követőm megölte Dratik vámpírt és családját, de mindegyiket megfertőzte az az ocsmány teremtmény. A végzetüket ismerve, bezárták magukat a vámpír odújába. A szenvedésük nagyon megvisel. Menj el a Zsigeres bányához! Az ajtó majd feltárul előtted. Hozd el a halál békéjét követőimre, és elnyered hálámat.” – szólt hozzám Azura.

Természetesen elvállaltam a feladatot.

 

Gondoltam, menjünk, nézzük meg a helyszínt. Az újból kikérdezett hívők elmondták nekem, hogy a Zsigeres bánya időtlen idők óta elhagyatott már. Ezért választhatta Dratik, és -miután őt megölték,- Azura követői is, búvóhelyül.

A vámpír lét, mint tudjuk, együtt jár sok olyan tulajdonsággal, ami miatt az ilyen lényeket kiközösíti minden általam normálisnak mondott társaság. Ezek közül a legriasztóbb, hogy más életekből nyerik erejüket, közben megfertőzve áldozatukat. Bár még nem harcoltam a fajukkal, van néhány tulajdonságuk, ami elég riasztónak tűnik számomra. Rendkívüli gyorsak, kifinomultak az érzékeik, különleges a testi erejük, és ki tudja még, hogy a varázslás területén milyen sötét mágiák tudói. Ami bizonyos, láthatatlanná is tudnak válni, és ez kemény küzdelmet ígér…

A hegytető felé haladva, -ahol a bányát véltem megtalálni,- találkoztunk egy portyán lévő fegyveressel. Valamivel jobban festett, mint a legényem, ezért úgy gondoltam, most minden segítség jól jöhet, így felbéreltem. Ránk sötétedett, mire elértük a kopár, sziklás tetőt, ahol megtaláltuk a bánya bejáratát. A rémtörténetekben, a tábortüzek körül mesélnek ehhez hasonló helyekről. Süvöltő szél, sötét, csillagtalan égbolt, és ez a sziklába vágott, korhadt ajtó…

Mit mondjak, elgondolkoztam. Menet közben leltároztam az eszközeimet, - és rá kellett jönnöm, hogy öt vámpírral való találkozásra nem vagyok felkészülve. Legalább, ha néhány láthatatlanná tévő elixírt tudnék készíteni… de az alapvető összetevők hiányoztak az italokhoz. Néztem a legényeim. Az új, aki most csatlakozott, hát ő még talán, de a másik, a vigyori, ő nem biztos, hogy élve ki fog jutni a bányából.

- Akkor most visszafordulunk, mert pótolni kell a felszerelést.- mondtam hirtelen elhatározással. -Visszajövünk, ha vettem néhány elixírt a fővárosban. - hallottam a saját hangom, számomra is váratlanul.

 

Imperial City egy nap járóföldre fekszik, ez alatt is történhet bármi, s a láthatatlanná tévő elixírnek meg tényleg hasznát vennénk. A fővárost másnap délután, az üzletek zárása előtt, épp csak elértük. Hanem, amiért jöttünk, az egyetlen üzletben sem volt kapható, sem maga az elixír, sem az összetevői. Magamban tanakodva, úgy döntöttem, hogy megnézem én egyedül közelebbről azokat a vámpírokat. Ha látom, hogy tényleg nem bírok velük, akkor hozom a legényeket, ha meg nem is olyan kemény ellenfelek, akkor legalább a csatlósaimat megkímélem. Hátrahagytam hát a két brumait, és magam indultam vissza az elhagyott bányához.

Mielőtt beléptem volna, a lopakodás, rejtőzés mellett döntve, - hisz, ki tudja milyen erős ellenfelek, - átöltöztem a jól bevált könnyű, erre a célra használt gúnyámba: lopakodó csizma, kaméleonbőr mellvért, és előkészítettem az ilyen esetekben leginkább használatos mágiáimat is.

 

A bánya sötét folyosóin surrantam előre a végén derengő fény felé. Elértem egy kiszélesedő tárnához, ahol megláttam az első vámpírt. Rögtön lelassítottam, a falhoz tapadva araszoltam előre. Felmértem a terepet, az árnyékokat kutattam, hogy annak rejtekében el tudjak osonni mellette. A fiatal férfin nem láttam semmi különöset, ami megkülönböztette volna egy átlagembertől. Még a lélegzetem is visszatartottam, mert megfordult, és egyenesen rám meredt. A vér meghűlt bennem. Olyan sűrű volt a sötétség, amiben rejtőztem, hogy a kezemet sem láttam.

- Nem, ez kizárt, nem láthatott meg!

Ekkor megindult felém. Rátapadtam a bánya folyosójának a falára, igyekeztem felszívódni, eltűnni. Megállt előttem, olyan távolságban, hogy ha kinyújtom a kezem, kényelmesen elérem. Hallottam a lélegzetét. A fejem és a tekintetem -nem mervén ránézni- elfordítva, a levegőm visszatartva, beleolvadtam a falba. Hosszasan állt előttem, majd egyszer csak megfordult és átment a terem másik végébe.

- Ez közel volt…

De nem volt időm töprengeni, most, hogy nem éreztem magamon a tekintetét, gyorsan cselekednem kellett. Átosontam -kihasználva a sötét részeket- a terem másik végébe. Végre mertem használni a világosságot teremtő varázslatom. A közelben megláttam egy beugró részt, s mivel megint lépteket hallottam, gyorsan beléptem oda. A csak általam látható fényben egy átjáró nyílását vettem észre. A léptek zaja is abból az irányból hallatszott. Feltűnt egy ork, díszes törp mellvértben, mögötte egy bőrgúnyába öltözött női harcos. Váltottak a társukkal néhány szót, közben megpróbáltam beljebb húzódni az üregben. Visszafordultak, de ahogy elhaladtak előttem, az ork megtorpant. Valamit megérezhetett a jelenlétemből, mert az üreghez lépett. Annyira közel állt meg, hogy éreztem a szagát. Itt áll előttem, és mégsem lát. Egyszeriben megnyugodtam. És ekkor, magam sem tudom, mi ütött belém, egyszerűen kizsebeltem. Az ork pedig semmit nem vett ebből észre, és továbbment. Értéktelen kacatok voltak nála, tehát semmi értelme nem volt, de nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Ezt nem fogja nekem senki elhinni.

Újabb világosságra volt szükségem, ám miközben ezen ügyködtem, a teremben maradt fiatal vámpír felfedezett. A világosságban, amit teremtettem, megláttam, hogy egy koporsó mellett állok. Megpróbáltam ugyan gyorsan felszívódni, de a koporsó miatt nem volt helyem arrébb lépni. Közben láttam a szemem sarkából, hogy a vámpír eltűnt.

- Na hiszen, ennek a fele sem tréfa!

Abban a pillanatban, kihúzott tőrrel ott állt előttem, és lecsapott rám. Heves, nagyon gyors összecsapás volt. Valahogy elővettem a kardom, és ösztönösen, némi küzdelem árán, végül is sikerült legyőznöm. Maga a harc, - szerencsére- szinte teljesen zajtalan volt, így nem riasztotta a társait. Gyorsan beljebb húztam, hogy elfedje a sötétség. Az életérzékelő mágiám segítségével meggyőződtem, hogy nincs veszély a közelben. Rájöttem, hogy gyorsan gyógyítani kell magam, mert jelentős sebeket kaptam. Pedig csak egy kése volt. Ilyen közelharcot még egyszer nem engedhetek meg magamnak. Előkészítettem a mágus botom, és óvatosan elindultam a bánya folyosóján, az ork és a nő felé.

Az újabb teremben mindkettőt meg is találtam. Megvártam, amíg a nő eltűnik egy átjáróban, és ekkor távolról megtámadtam az orkot. Túl erős ellenfél volt, ezért nem engedhettem a közelembe. A tűzcsóva telibe találta. Szinte abban a pillanatban láthatatlanná vált. Találomra újabb és újabb lövéseket eresztettem abba az irányba. Szerencsére, mindegyik eltalálta. Láttam, ahogy az egyre közeledő orkot kirajzolja a láthatatlan testébe ütköző láng. Előttem esett össze. Ezt viszont meghallotta a női vámpír, és felém rohant. A bőr páncéljában nem bizonyult igazán erős ellenfélnek. Két lövésből leterítettem. Gyorsan ellenőriztem, hogy közeledik-e még valaki, de csak távoli, halványan pislákoló életforrást láttam.

 

Összeszedtem magam, átnéztem a helyet, ahol voltam. A bánya romjain kívül csak azt az átjárót találtam, ahol korábban a női vámpír eltűnt. Az út egy kisebb, koporsókkal teli terembe vezetett. Megvizsgálva, rájöttem, hogy ezek Dratik követőinek a koporsói lehetnek. Micsoda borzalmas egy hely. Átnéztem mindegyiket, mert néha értékes, máshol nem található varázstárgyak kerülnek elő. Közben végig attól tartottam, hogy még megjelenik valamelyikük szelleme. Hallottam is valami motozásszerűt, de szerencsére a félelmem nem vált valóra. A terem viszont zsákutcának bizonyult. Visszatérvén az ezt megelőző terembe, kutatni kezdtem újabb átjáró után. Némi keresgélés árán, rátaláltam egy primitívnek mondható, zsinórral működő ajtónyitóra. Az elém táruló látványból -ami az átjáró végén várt- megértettem, itt nyílt harc lesz. Ketten beszélgettek a terem másik végében. Ha megtámadom valamelyiküket, a másik eközben biztos, hogy nem marad tétlen. Elosontam addig, ameddig a sötétség engedett. Az egyik jellegzetes varázsló köpenyben volt, a másik pedig talpig páncélban. Mivel a varázsló a távolból is elér, ezért nem volt kérdéses, hogy őt kell elsőnek választanom.

A botomból kilövellő láng beborította a mágust. A vértbe öltözött azonnal láthatatlanná vált, és miközben újabb lövést adtam le, megjelent kivont karddal előttem. Azonnal felé tüzeltem. Mivel nem volt a kezemben kard, újra és újra megvágott. Vészesen fogyott az erőm. Közben láttam, hogy a mágus varázsol, s valami undokság ért el, ami majdnem lebénított. Vissza kellett fordítanom rá a mágiám, és végre leterítettem. Az engem közben püfölő páncélos vámpírt figyelmen kívül hagyva, gyorsan -az erre a célra előkészített gyógyító itallal- valamennyire feljebb tornáztam az egészségem. Az újabb lövéseimtől végül elvágódott az ötödik vámpír is.

- Győztem.

Öt vámpírt legyőztem egy olyan helyre bezárva, amely eddig csak a rémálmaimban fordult elő. Átvizsgáltam magam, és rájöttem, hogy valamelyik megfertőzött, mert harapást találtam magamon. Gyógyítható, csak minél előbb egy templomot kell keresnem, és ott a Kilencek oltárának szenteltvize lemossa majd rólam ezt a mocskot.

Körülnéztem a bányában, összegyűjtöttem, amit lehetett. Egy zugban megtaláltam Dratik koporsóját is, de némi aranyon kívül nem volt benne más érték.

- Vissza hát, Azurához!

 

Elhagyva a bányát, amikor a szoborhoz értem, Azura újból szólt hozzám.

„Köszönöm, halandó! A lelkeik most már szabadok, és a továbbiakban az oltárom felett, öt gyertya világít majd örökké áldozatuk emlékére. A szolgálataidért cserébe fogadd el ezt a jelképet…” – és a kezemben megjelent Azura csillaga! A hatalmas, az újratölthető lélekkő.

 

Ezek után a legfontosabb dolgom az volt, hogy minél előbb megszabaduljak a vámpírság egyre burjánzó, fenyegető rémétől. A legközelebbi település, Cheydinhal. Gyors utazással elértem a várost, és benne a templomot. Mindig is ez volt Cyrodiil legszebb városa. Nem túl nagy, nem túl zsúfolt, minden megtalálható benne, és ahogy kinéz, mint egy igazi, hegyi paradicsom – nekem ez nagyon bejön. Meglátogattam Cheydinhal grófját, ha már itt vagyok. Még nem is meséltem, hogy egy korábbi kalandom során, igen jó, mondhatni baráti viszonyt sikerült a gróffal kiépítenem, - de ez egy másik történet.

 

Volt azonban még egy feladatom: el kellett juttatnom a Pille templomban megszerzett Saville követ megbízómnak, Szürke Rókának. Ezzel viszont most, nem untatlak benneteket.

- Ha legközelebb még kíváncsiak vagytok, szívesen beszámolok más kalandjaimról is, csontvázakról, szellemekről, az elmaradhatatlan gonoszról, -akit természetesen legyőztem, - hisz másképpen miként is mesélhetnék itt róla…

- Nemde?

Az Oblivion játék hivatalos honlapja
Az Oblivion magyarul a Wikipédián
Vissza az 1. részhez