Vive St. Nicolas!
Szt. Miklós püspök
Út Szibériába
A nagyapám
P. Horváth Zsuzsi

December hatodika számomra sohasem csupán a hófehér szakállú, piros sapkás, jóságos Mikulás apóról, és az édességekkel gömbölyűre tömött ígéretes piros kis csomagokról szólt. Édesanyám ugyanis egyszer sem mulasztotta el megjegyezni: „Ez a nap a nagyapád neve napja.” A nagyapámé, akit sohasem ismertem. Arcvonásait csak egy megbarnult, régi fotó őrizte meg az utókor számára.

1914 telén született, egy kesztölci parasztcsalád negyedik gyermekeként, s a keresztségben a Miklós nevet kapta. A jó eszű, kötelességtudó fiú a hat elemi elvégzése után a dorogi bányában kezdett el dolgozni. Idősebbnek mondta magát, különben nem állhatott volna a bányászok közé. Kellett a kereset, mert a kis paraszti birtokot tetemes adósság terhelte. A csendes, otthonülő fiú munka után rajzolgatott, s ügyes kezű lévén esténként rádiókészülékeket barkácsolt a konyhaasztalon. Bújta a könyveket, s közben egy könnyebb életről, továbbtanulásról álmodozott. A sors azonban másként rendezte a dolgokat. Szerelmes lett. A katonaidő letöltése után, huszonöt évesen megnősült, s hamarosan két szőke fürtös kislányról is gondoskodnia kellett.

Közben a világtörténelem nagy színpadán viharos események követték egymást. Kitört a második világháború. A harcok sokáig elkerülték a Pilis lábánál csendben megbújó kis tót falut. 1944-ben azonban minden rosszra fordult. Megérkezett a front, s vele együtt a német katonák. Szinte minden háznál el volt szállásolva néhány baka a visszavonuló német seregből. Mire a kesztölciek úgy ahogy hozzászoktak volna a viszonylag civilizáltan viselkedő németek jelenlétéhez, megjelentek az oroszok, és „felszabadították” a falut. Tetvesek voltak, ápolatlanok, s jaj’ volt annak a lánynak, vagy asszonynak, aki nem tudott idejében elbújni előlük. Sötét idők következtek.

Aztán egy napon, 1945 januárjában kidobolták a falu utcáin: „Agyonlövés terhe mellett, minden munkabíró férfi jelentkezzen a Községházánál, lövészárok ásásra.” Azt hitték pár napról van csupán szó, nagyapám igazán meleg ruhát sem vitt magával, csak némi élelmet és az ásóját. A pár napból hosszú hónapok, évek lettek, s volt, aki sohasem jött vissza. Nagyapám testvére ekkoriban fiatal házas volt, s az ifjú feleség túl lassan készült el a reggelivel. Lassúsága életet mentett. Mire nagyapám öccse a gyülekezőhelyre ért, már elindult a menet. Csak Kesztölcről 227 férfit és 43 nőt hurcoltak el málenkij robotra az oroszok. Marhavagonokban utaztak, a végcél Szibéria volt. Nem kaptak rendesen enni, csalánlevest főztek, céklát ettek. A rossz táplálkozás miatt nagyon legyengültek. Nagyapám a katonaságnál ráadásul rászokott a dohányzásra, s a nikotinra éhezve még a nyomorúságos kis kenyéradagját is képes volt cigire cserélni. Temesvárnál aztán tífuszjárvány ütötte fel a fejét a transzportált emberek között. Sokan meghaltak, jeltelen tömegsírokba dobálták őket. Volt, akit élve temettek el, s később magához térve- mivel nem volt rajta sok föld-, kikaparta magát és sok-sok viszontagság után hazajutott. Nagyapám világéletében jó ember volt, talán túlságosan is jó. A nagy felfordulásban két sógora hívta, hogy szökjenek meg, de ő nem ment velük: „Miért szöknénk meg, hiszen nem csináltunk semmi rosszat?” Ekkor látták élve utoljára. A két sógor megmenekült, de nagyapámról –sok más társával együtt- nem érkezett többé hír. Csak kevesen élték túl a málenkij robot éveit, s a csont sovány túlélők közül aztán többen hazatérésük után, otthon haltak meg, mert nem bírták ki, hogy csak fokozatosan álljanak vissza a normális táplálkozásra. Ettek, felfújódtak és belehaltak.

Idősebb vagyok, mint a saját nagyapám, aki csak 31 évet kapott az élettől. Két lány, három unoka és hat dédunoka őrzi az emlékét.

Most egy kicsit Miklós nagyapám tiszteletére is következzen Szent Miklós püspök - aki után ő is a nevét kapta- legendája:

 

 

Szent Miklós legendája

 

„Szent Miklós Krisztus után 245-ben Kis-Ázsia-i Anatóliában, Patara városában született, egy gazdag család gyermekeként. Alig kezdte el iskoláit, mikor Patara városában nagy járvány tört ki. Szülei meghaltak, így már kisgyermekként árvaságra jutott. A szüleitől örökölt hatalmas vagyonával együtt Patara érsekéhez, (aki apja testvére volt,) a város kolostorába költözött. Az ő felügyelete alatt nevelkedett, s mivel gyermekévei során megszerette a kolostori életet, így iskoláinak befejeztével a papi hivatást választotta. Életét az emberiségnek és a gyerekek tanításának szentelte. Bárki kérte, mindig segített. Emberszeretete, segítőkészségének híre messze földre eljutott. Az emberek kezdték imáikba foglalni a nevét. 270-ben a Jeruzsálembe tartó zarándokútján történtek miatt a tengerészek védőszentjévé vált. Zarándokútjáról visszafelé, betért imádkozni Anatólia fővárosába, Myra városba, ahol legendás körülmények között püspökké választották.

52 évig volt püspök. Az eltelt évek alatt nagylelkűsége, a gyermekekkel, emberekkel való törődése miatt a polgárok annyira megszerették, hogy nem csak püspöküknek, hanem vezetőjüknek is tekintették. Vagyonát az elesett emberek, főként a gyerekek megsegítésére fordította. Egyszerű emberként élt a nép között, miközben tanított és szeretetet hirdetett. Éhínség idején a teljes egyházi vagyont a nép táplálására fordította, amiért szembe került az egyházzal. Halála után, ezért az engedetlenségért egy időre ki is tagadták az egyházból.

Minden este órákig sétált a városka utcáin, beszélgetett az emberekkel, figyelt a gondjaikra. Így esett meg a legendáját alkotó történet is:

A kolostor szomszédságában él egy elszegényedett nemesember, aki olyan nyomorba került, hogy betevő falatra is alig jutott. Három hajadon lánya egy este azon vitázott, hogy melyikük adja el magát rabszolgának, azért, hogy így segítsen a családon, és hogy a másik két lány férjhez tudjon menni. Ekkor ért a nyitott ablak alá Miklós püspök, és meghallotta az alkut. Visszasietett a templomba, ahol fogott egy marék aranyat, keszkenőbe kötötte, majd bedobta a nemesember ablakán. A lányok azt hitték, hogy csoda történt. Egy év elteltével, ugyanebben az időben Miklós püspök még egy keszkenő aranyat dobott be a második lány számára. A háziak gyorsan kisiettek - mert lépteket hallottak az ablak alól-, s akkor látták, hogy egy piros ruhás öregember siet el a sötétben. A harmadik évben ezen a napon nagyon hideg volt, és a püspök bepalánkolva találta az ablakot. Ekkor felmászott a sziklaoldalban épült ház tetejére, és a nyitott tűzhely kéményén dobta be az aranyat. A legkisebb lány éppen ekkor tette harisnyáját a kandallószerű tűzhelybe száradni, s az arany pont beleesett. Az ismeretlen jótevőről kezdték azt hinni - mivel mindig télen történtek a csodák-, hogy maga a Télapó jár le a hóborította Taurus hegyről az ajándékokkal. Az idők folyamán aztán mégis kitudódott a titok, rájöttek, hogy a jótevő maga Miklós püspök. Ugyanis a legkisebb lánynak bedobott aranyak között volt egy olyan darab, amit a helyi aranykereskedő előzőleg Miklós püspöknek adományozott egy szerencsés üzletet követően. Ezt felismerve, már mindenki tudta, hogy ki is a titokzatos segítő. Miklós püspök ezután december 5-én, a névnapja előestéjén rendszeresen megajándékozta a gyerekeket mindenféle édességgel. Emiatt a nép elnevezte "Noel Baba"-nak, ami azt jelenti "Ajándékozó Apa".

A keresztényüldözések idején őt is elfogták, éheztették, kínozták, de kivégezni nem merték. Hosszú, békés öregkort ért meg. A legenda szerint lelkét (342. december 6-án) angyalok vitték végső nyughelyére, ahol egy tiszta forrás eredt.”

 

 

Forrás - szöveg: mikulasbirodalom.hu

 

Úton a Gulágra

Érdeklődj: Szőke herceg, barna lovon- P. Horváth Zsuzsi korábbi írása

A hóember - Hans Christian Andersen meséje - Fotó: Tatai Tibor