Baranyi Ferenc / BETLEHEMI CSILLAG | Szakonyi Károly / A HÓEMBER KARÁCSONYA
Zsirai László / HA EGÉSZ ÉVBEN | Horváth József / KARÁCSONYI ÉNEK | Papp András / A SZÍVEK KARÁCSONYÁN
Kővári Tibor / A PILLANAT VÉGTELENJE | Cserni Magdolna / KARÁCSONYI FOHÁSZ | Szarka István / KARÁCSONY
Baranyi Ferenc
BETLEHEMI CSILLAG
Mert jóllehet csak istállót talál,
Ki „lépre megy” a csillagot követve –
mindig lesz Gáspár, Menyhárt s Boldizsár
ki újra csak elindul Betlehembe.
A csillag meg nem róható azért,
hogy álmaink egén kétszeresen süt –
nem koronás, felkent királyt ígért,
csak kisdedet, hogy királlyá növeljük.
Ki a jászolnál megcsalatva áll,
mert Isten fia nem bíborpalástos:
hozzásegíti tétlen is akár
a férfikori töviskoronához.
S nem adja már, csupán lerója önként
az aranyat, a mirhát, és a tömjént.
(1981)
Szakonyi Károly
A HÓEMBER KARÁCSONYA
A hóembert a gyerekek készítették.
Nagy hidegek voltak azon a télen, a folyóparton halomba fújta a szél a havat, és a gyerekek, akik ott csúszkáltak a folyó befagyott szélén, egy napon arra gondoltak, hogy a hóbuckák halmából gyúrnak egy hatalmas hóembert. Görgették-gurgatták az egyre nagyobbra gömbölyödő hógolyót, míg csak akkora nem lett, hogy hegyibe tudtak tenni egy kisebbet, arra meg egy még kisebbet, s amikor látták, milyen szép, termetes alakot sikerült így megteremteniük, elkezdték ember formájúvá alakítani. A csákója egy rossz, likas, piros zománcú fazék lett, a szeme meg feketeszén, orra jókora sárgarépa, a szája meg egy negyedre vágott jonatán alma. Még gombokat is raktak a mellkasára apró kavicsokból, derekára pedig kócmadzagot kötöttek, s hogy valamit tartson is, ócska cirokseprőt nyomtak a markába.
Pocakos, vállas, pufók arcú, vidám figura lett, a gyerekek ott ugrándoztak körülötte, víg nótákat daloltak, s apránként úgy látták, mintha a hóember jókat nevetett volna rajtuk, meglehet, csak a negyedbe vágott jonatán alma íve volt olyan, mintha kacagásra nyitotta volna a száját.
Az arra járók is megcsodálták, elismerték, hogy derék fickó ez a hóember.
– Nocsak! – gondoltan ilyenkor büszkén –, hát bizony vagyok olyan derék, mint akármelyikőtök!
Mert akkorra már a gyerekek jóvoltából igazi embernek hitte magát.
Megszerette őket, mert törődtek vele, játszottak körülötte, és örökké csinosítgatták.
December egyik hetében teherautón fenyőket hoztak, ott rakták le a közelében. Egy kucsmás, bekecses ember egész álló nap árusítgatta a fákat, ha meg nem akadt vevője, a hóembernek morgolódott: – A végén még nyakamon marad ez tengernyi árú! – A hóember szeretett volna bólogatni, de az sehogy sem volt lehetséges, hát megelégedett azzal, hogy megértő pillantást vetett feketén csillanó szén-szemével a kucsmás felé. Mert örült a szomszédságának.
Egy napon, már kora délután csitult a forgalom, a gyerekek hamar szétszéledtek, a kucsmás alak is szedte a sátorfáját, a maradék fenyőt összekötözve ott hagyta, és se szó, se beszéd, elsietett.
Az utcák elnéptelenedetek, még a villamosok meg autóbuszok is eltűntek az utakról, és a hóember meglepetten látta, hogy egyedül maradt.
Nyugtalanította ez, mert nagyon megszokta a társaságot. Azt remélte, majd csak feltünedeznek a járókelők, mint minden estén, de csalódnia kellett.
Eleinte csak unatkozott, de apránként ismeretlen érzés lepte el: félt egyedül.
– Eddig sohasem féltem – gondolta –, mert mindig voltak körülöttem, akik szerettek. De most senki… Vajon hová lettek az emberek?
Távolról harangszót hozott a szél, s látta, hogy a házak ablakaiban fények gyúlnak, mint apró tűzijátékok, csillag alakú szikrák röpködnek szerte.
Egyszer csak feltűnt valaki. Szánalmas, magában bandukoló férfi volt, kezében borosflaska, amiből közben-közben nagyokat húzott. Meglátta a hóembert, s megtorpant.
– Hát, te?! Mit bámulsz itt egymagadban az éjszakában? Igaz is, én kérdezem? Látod, karácsony éjszakája van, mindenki meleg szobában ünnepel, gyertyákat gyújtanak a fenyőkön, jókat esznek, isznak, egymást ajándékozzák!… Mi pedig, te meg én…itt a hideg éjszakában! Iszol egy kortyot, pajtás?
Nyújtotta az üveget a hóember almagerezd szájához. Ki is csordult valamennyi a savanykás lőréből.
– Jól van, maradok melletted, komám, tegyünk úgy, mintha mi is ünnepelnénk…
Azzal letelepedett egy halom fenyőágra, amiről eszébe jutott, hogy néhányból tüzet is rakhatna. Összenyalábolt valamennyit, újságpapírt sodort, gyufát lobbantott, s máris felcsaptak a kis, táncoló lángok. Fölébük tartotta melengetni fázós tenyerét.
A hóember figyelte. Örült, hogy társaság akadt, s próbálta elképzelni, milyen is lehet az az emlegetett karácsony.
– Tudod, komán – dörmögte a fickó –, valamikor én is gyertyafényes fenyőfa tövében ünnepeltem. De rosszul intéztem az életemet, nem becsültem meg a szeretetet. Konok voltam, gőgös, azt hittem, mindenben nekem van igazam, aztán egy szép napon egyedül maradtam. – Elgondolkodott, ivott egy kortyot. – Emlékszem egy dalra is… mindig azt énekeltük… angyal van benne… De hogyan is van? Hogy leszáll az angyal a földre… Hogy lejön hozzánk… Igen, igen! A Mennyből… De hogyan is van?… Szomorú dolog, hogy elfeledtem, komám!
A hóember meg azt gondolta: – Hát ilyen az ember, ha magányos. Szomorú. Akkor hát, amikor a gyerekek meg a fenyőárus elmentek, és félni kezdtem, én is a szomorúságot éreztem?…
Nemsokára észrevette, hogy a tűz mellől a férfi közelebb húzódott hozzá, szinte az oldalának dőlt. Talán elálmosította a meleg, talán a bortól bóbiskolt el.
– Milyen jó – gondolta boldogan a hóember –, hogy itt talált ez az ember, így most már nem magányos. És nekem is milyen jó! Milyen jó, ha az embernek társa van!…
Egy idő múltán mintha ő is elálmosodott volna. Pedig nem ismerte az alvást, amióta megvolt, ébren állt a téli hidegben. De most mintha elgyöngült volna. Aztán érezte, hogy a neki dőlő test melege lassan elolvasztja a derekát. Kissé meg is roggyant már, de nem bánta. – Még így is sokkal jobb – gondolta az égő fenyőágakból meg az alvó férfiből áradó melegben, miközben féloldalasan megbillent, és legurult a piros zománcú fazék a fejéről –, még így is sokkal jobb, mint magányosnak lenni karácsony éjszakáján.
Horváth József
KARÁCSONYI ÉNEK
Erdei fenyők
havasok lejtőin messzi-hegyekből
közénk lejöttek,
üzenetüktől ékesebb az ünnep,
zöld ágaik lettek
családi vágyak s remények őrei.
Örökzöld fenyők
elhoztátok nekünk Advent nyugalmát,
templomok békéjét,
gyerekeinknek öröm-szerző napot,
Betlehem-csillagot,
hitünk, emberségünk megtartó reményét.
Karácsony fényében
együtt ünnepel sok boldog család,
lelkük mélyén
éled zsongó, karácsonyi ének,
fellobbannak
hamvadó tüzeket élesztő fények.
Karácsonyi fenyők
meghoztátok lelkünkbe Mária melegét,
Názáreti Jézus
örök-ember-hitét, Betlehemi Királyok
tömjénét, mirháját,
hat-marék aranyát, távoli fenyvesek
boróka-illatát.
Papp András
A SZÍVEK KARÁCSONYÁN
A szívek karácsonyán
pihenjen meg az ész,
ökölből, mint tavaszi rügyből,
nyíljon ötszirmú virággá a kéz.
A szívek karácsonyán
költözzön alázat
gőgünk helyébe, és töltse be
megbocsátó ölelés a házat.
A szívek karácsonyán
szívből szól az ének,
örüljünk együtt a Megváltó
olyan nagyon várt születésének.
A szívek karácsonyán
mindig legyen miénk
a megbocsátás örök titka,
s mindenhonnan sugározzon felénk.
A szívek karácsonya
mindennap itt lehet,
jaj, nagyon kellene a béke,
mert sokszor hiányzik a szeretet
Cserni Magdolna
KARÁCSONYI FOHÁSZ
Szívemnek szép karácsonya,
Hozd el nekünk az ünnepet.
Mutasd meg minden kétkedőnek
Békítő, szent erényedet.
Hófergetegből szabadulva,
Kopogtass be az ablakon.
Ha kialszik a gyertya lángja,
Légy te a fény és nyugalom.
A vert idő hadd távolodjon.
Te még maradj, ne menj vele,
Mert szeretetre éhezünk,
Légy a szeretet kenyere.
Dadogó szánkat simogasd meg.
Tiszta legyen minden szavunk.
Elrontott nappalok nyomában,
Ha boldogságról álmodunk.
Szívemnek szép karácsonya,
Kívánságoktól terhesen,
Varázsolj mosolyt az arcokra,
Ne keseregjen senki sem.
Szárítsd fel hulló könnyeinket,
Ha sírva fordulunk feléd.
Fenyőillattal te szólj hozzánk.
Törölj el minden szenvedést.
Lehelj csókot a homlokunkra.
Kulcsold eggyé a kezeket.
Csillagszórós lágy balzsamoddal,
Gyógyítsd a fájó sebeket.
Űzz el minden sötét árnyékot,
És minden hamis csillogást,
Csak az ünnep fényét lássuk,
A békességes ragyogást.
Szívemnek szép karácsonya,
Takarj be ünnepi meleggel.
Ajándékozz meg gazdagon,
Vigasztaló szereteteddel.
Zsirai László
HA EGÉSZ ÉVBEN
Szívem kályhája melegít,
hogy a tél, kedves, ne bántson.
Bolondos haragot csitít
a békebíró karácsony –
A fánál szeretet-dalok
ékesítik az ünnepet.
Ha egész évben dúdolod,
boldogodik az életed…
.
Kővári Tibor
A PILLANAT VÉGTELENJE
Ott bolyong a térben múlt és a jövő,
ránk szakad a pillanat teremtő magja.
Kavarog a múltat jövőhöz fűző
prófétáknak jövendőt kiáltó hangja.
,,Dávidnak házából Betlehem adja,
a városa fölött új csillag ragyog!”
Önhatalmát zengő emberparancsa
kever tettével a teremtéshez habot.
„Összeírni gyorsan, lássak a zavarban!”
– Fölötte az idő elmúló permet.
Augusztusi hamván naptári hónap van,
Máriának szólt mit az angyal zengett.
„Te szülöd földre az égi hatalmam,
új utat ajánlok, régi már sivár!”
Betlehem porát Máriával rúgja,
ki égből földre szállva új utat kínál,
a megváltó öröklét csorduló kútja.
Ballagott Mária, József, és egy szamár.
Elfoglal mindent a megfáradt tömeg,
megváltást szülni kap istállózugot,
ne szüljön utcán, mert sírnának a kövek.
Sírhatnak majd, ha a keresztre jutott.
Jászolban a gyermek, körbejárja fény,
hajlongva óvja egy vén akác árnya;
– rezeg a teremtés jövőüzenetén.
Éles már a balta, hegyes fűrész várja.
Látja, ő lesz majd a mestergerenda, és,
–.jaj! Jajától a jászol megremegett,
rendet vágott az örömben a hangja.
,,A kereszted leszek! – A kereszted leszek”
Hömpölyög az ember zajzűrös habja,
szállnak ígérő és sóhajos hangok.
– Jézusi hangok! – vészkongó harangok!
,,Nem a békességet hozni jöttem én”
krematóriumfüst, sikongó arcok.
S a Földnek kénszagú harcmezején
varjakká válnak a békegalambok.
Az ígéretén csüng már kétezer év.
„Dicsőségben hozzátok visszajövök!...”
Az apostol sóhaját hordja a szél,
sóhaján szállnak a vad közönyök.
Surrannak emberek torz közönyén,
és elhalkult sóhajon könnyözönök.
Fuldoklásunk jajong a bűn örömén.
Jöjj el Jézus! – Ó! – Jöjj el!
Várakozásunk lóg a lét peremén,
sóhajunk suttogna megnyugvó áment,
de elbukunk mindig a bűn erején,
szédelgő táncunkra mindenünk ráment.
Mint kétezer éves vén matuzsálem,
sóhajtjuk Jánossal, s megsebzett Földdel.
Mikor jön már az új Jeruzsálem?
Jöjj el, Jézus! – Ó! – Jöjj el!
Szarka István
KARÁCSONY
(Boldog születésnapot,
Mester! Hunyoríts felém
e mindenféle seregek fölött,
át a fénytörő időn.)
Itthon vagyok itt
és sehová ma! az űrhajó-lakás
dunavölgyi deres mezőben
varjak közé leszállt; benn
tejszínes kávé s kókusz
fürdő óráiban
Periklészt várva forgatom friss
nyomdaillatú könyvemet; csak
ez a huszonnégy
Celsius megmaradna
ez a meztelen jövés-menés
szőnyegeink és tükreink közt
s kis ellenszegülésem:
a disznótoros fagyasztó
mert ínség ólálkodik
és élni kéne még – így
konyhai kék varázsban
hol húsleves ragyog
fölhorzsolt édes
torma döfköd
és teflon tepsiből
félalma kandikál
sistergő szilvalekvár s
pörkölődő dióbél.
1990