Vissza a "BODZA" főoldalára

Váci Mihály

 

 

Ó-ÉV

 

 

 

Elhagyjuk egymást, visszatérünk.

Ez a költészet lényege.

Így élünk már, amíg élünk.

Lélek – többet remélhet-e?

 

*

 

Mindenki vall, mindenki gyónna.

Elmondja, mit én rég tudok.

Hallgatom őket – eltitkolva,

hogy mindenben hasonlítok.

 

*

 

Vagyok különös gyóntató pap,

ki lát, hallgat, tud, megbocsát,

ki büntetést kire se róhat,

s nem is mond senkiért imát.

 

*

 

Élünk – ebben mennyi tudás van.

Minden sors egész Biblia.

Jogunk – úgy élni, mint az ember,

s meghalni, mint isten fia.

 

*

 

Nevetnem kell – bár sírni kéne.

Mennyi póz, mennyi hiúság.

Jöjj vissza ifjúságom éve,

mindent értő szomorúság.

 

*

 

Ez a vers is lehetne hosszabb,

homályosabb és díszesebb.

Végezni kell. – Ó, még mit hozhat,

ami elől úgy sietek.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Koosán Ildikó

 

 

SZILVESZTER

 

 

 

Egy kortynyi bor

-mint sértettet

a harag-

feltüzel,

arcom pirul,

zsibbadni kész

a lényem.

Ledobom

könnyedén

a bút, nyűtt

nagykabátom,

 

fagyos álmaim

merészen

kristálypohárba

töltöm,

s talmi fények

könnyű varázsát

lenge

tüllfátyol

köntössel

ma éjjel

magamra öltöm.

 

 

 

 

Horváth József

 

 

ÓÉV BÚCSÚZTATÓ

 

 

 

Amikor egy év végéhez érünk,

egyik szemünk a Múltat kutatja,

másikkal messze Jövőbe nézünk,

sorsunk bokrán megbúvó titokra.

 

Amit hittünk, amit cselekedtünk,

feltesszük az idő mérlegére,

amit elfogadtunk, amit megszerettünk,

fénylő jellel bevéssük szívünkbe.

 

Rendezgetjük, gonddal rakosgatjuk,

jobbra a Fényt, balra az árnyat,

búcsúzó év vágyait vigyázzuk,

bogozzuk hittel, mit ad a Holnap.

 

Cseng a pohár, reménykedve várunk,

mindent megköszönünk óesztendő,

esedezünk, rég-vágyott világunk

ez új esztendőben közelebb jő.

 

Nem akarunk sokat, nem óhajtunk

többet, munkát, teremtő nyugalmat,

hazányi reményt, vajúdó korunk

Békét hozzon békétlen fajunknak.

 

Koosán Ildikó

 

 

DECEMBER

 

 

 

Pattog az illatos hasáb,

lángingerén ezernyi

felizzó szentjánosbogár

sziporka-táncát lejti.

 

Orkán hátán a zord idő,

most jó öled keresni,

hóförgeteg… én itt veled…

és nem jár erre senki.

 

Hajtsd hát a vállamra fejed

míg hallgatjuk a csendet,

esténk örömre nyílik épp,

a gondolat melenget.

 

Zsongít a selymes félhomály,

biztatsz, bőrödhöz érek,

nincs kor, nincs tér, csak mozdulat,

csak pelyhek… hófehérek...

 

2008. December