A türkiz ezer árnyalata
|
||
Mallorcai kaland(or)ok
Egyre többet hallani a „turista” és az „utazó” közötti különbségekről, amely összehasonlításban egyértelműen a „turista” marad alul, aki hangos, tülekszik, tömeget képez, szemetel, meg sem próbál alkalmazkodni az adott ország szokásaihoz, sőt, elvárja, hogy azok alkalmazkodjanak hozzá. Ezzel szemben az „utazó” beolvad, figyel, beszívja magába a kultúrát és valódi emberi kapcsolatokat épít a helyiekkel.
Nem tudom, hogy ildomos-e ilyen merev skatulyákba sorolni embertársainkat, és talán a valóság nem ennyire fekete-fehér, de kétségtelen, hogy a sok negatív tapasztalat hatására mi egyre jobban igyekszünk elkerülni a turistaáradattal terhelt látnivalókat, régiókat. A fenti relációban tehát inkább az „utazók” közé sorolnám magunkat (a férjemet és magamat), de az is igaz, hogy van még hova fejlődnünk ezen a téren.
Gyerekkorom óta sokat utazom, hol üzleti ügyben, hol pihenésképpen. Bevallom, volt olyan időszak, amikor az autóút jelentős részét olvasással töltöttem, és a táj csak elsuhant mellettem, de ma már magát az utazást is élvezem. Bárhol járunk, mindig azt figyeljük, hol leshetünk be egy csöppet – persze nem tolakodó módon – az igazi helyi életbe. Ezek a kis autentikus élmények persze sosem a híres látnivalók környékén várnak ránk, a felfedezésük igényel némi erőfeszítést, de mindig megéri: általában ezek a legemlékezetesebb momentumai az utazásnak.
Két éve kezdtem útileírásokat készíteni, elsősorban a családunknak. Hazatérve a napok már kicsit összefolynak, egy-két kedves részlet kimarad az élménybeszámolóból, míg ha rögtön aznap, friss emlékekkel ülök a gép elé, akkor biztosan minden fontosat megosztok. Remélem, a kedves Olvasó is talál benne hasznos vagy legalább élvezetes részeket.
1. nap - Utazás az ismeretlenbe
Kezdetét veszi tehát mallorcai kalandunk :-)
A repülőtérre jutásunk teljesen sima ügy volt. Most először nem taxival mentünk, hanem leparkoltuk az autót egész hétre a repülőtéri parkolóban. Árban ez így sokkal kedvezőbb, és a parkoló őrzött, így nyugodtak lehetünk.
A repülés valamivel több, mint két óra volt, és csak a vége volt izgalmas egy kicsit, mert elég szeles volt az idő, emiatt úgy éreztük magunkat, mint a hullámvasúton. De mivel szeretjük a hullámvasutat, nem volt ezzel semmi gondunk. :-D
A mallorcai repülőtér hatalmas, mire végig értünk rajta, egészen elfáradtunk. Viszont ennyi idő alatt a repülőtéri alkalmazottaknak volt idejük kipakolni a csomagokat, így arra legalább szinte semmit sem kellett várnunk.
Már otthon előre intéztük az autóbérlést, a Vanrell nevű társaságnál. Ez is viszonylag egyszerűen ment, a munkatársuk igazán kedves és segítőkész volt, és kaptunk egy szép, csaknem új, piros Peugeot 208-ast. Kompakt kis autó, de azért az emelkedőket nem szereti annyira. Márpedig azokból van itt jó néhány, úgyhogy rögtön ki is béreltük a helyet a külső sávban.
Peguera – ahol a szállásunk volt - igazi kis üdülőtelepülés, semmi különösebb látnivaló nincs itt. Kedves hangulatú, de nem ez lett a kedvenc helyünk.
A városközpont tele van üzletekkel, és az árak egészen elfogadhatóak. Van egy szép homokos tengerpartja, ahol elég sok, csinos nő monokinizik :-)
A strandon rögtön ki is próbáltuk az új búvármaszkjainkat. Szuper jók! Egészen új élmény, hogy a víz alatt ugyanúgy tudok lélegezni, mint felette.
Este még elmentünk egy közeli városkába (Portals Nous), ahol esti piacot tartottak, élő zenével. Nagyon hangulatos volt, de megállapítottuk, hogy ez egy sokkal elitebb hely, ami megnyilvánult egyrészt az árakban (mondjuk kézművesek árultak, tehát ezek amúgy is drágább termékek), másrészt pedig abban, hogy a kikötőben egymást érték a brutális méretű motorcsónakok és yachtok. Volt köztük négyemeletes is. Persze ott parkoltak előttük a Porschék és a Ferrarik. Érdekes volt sétálgatni közöttük. bekukkantani, hogy néznek ki belülről.
Elhatároztuk, hogy másnap a nyugati parton fogunk kocsikázni, és megnézünk néhány szép városkát (vagy inkább falut), mint Valdemossa, Deia, Banyalbufar (a neve alapján ez a kedvencem) és Estellencs.
2. nap - Nyugati parti kirándulás - Sziklák, strandok, paella
Reggel az elsők közt mentünk reggelizni (szokás szerint :-) ), majd nyomban bepattantunk az autóba, és nekivágtunk, hogy felfedezzük a sziget nyugati részét. Két kis halászfaluban kezdtük, Port Andratx-ban (ejtendő: port andrás, könnyű megjegyezni :-)) és Sant Elmben. Előbbi nem különösen volt izgalmas, csak néhány percet töltöttünk ott, és tovább is mentünk. Sant Elm viszont a nap egyik csúcspontja volt. Én még SOHA nem láttam ilyen gyönyörű színű és tiszta vizet! Türkiz volt, sekély, homokos és néhol sziklás, szóval tökéletes. Egy ideig tűnődtünk, hogy "pazaroljuk-e" az időt egy kis fürdéssel, búvárkodással, de aztán arra jutottunk, hogy naná! Ez volt az egyik legnagyobb élmény aznap! A másik a paella, de erről majd később :-)
A következő két kis falu, Banyalbufar és Estellencs nem volt különösebben izgalmas. de Banyalbufarban legalább fürödtünk egyet. Igaz, a tengerig rengeteget kellett gyalogolni a tűző napon, ráadásul visszafelé meredek emelkedőn, de megérte, mert érdekes dolgokat láttunk a vízben: medúzákat. Vagy négyet-ötöt. Nem mentünk közel, mert féltünk, hogy megcsípnek, de izgalmas volt nézegetni őket. És mivel nagyon lassan mozogtak, nem kellett tartanunk tőlük. Mindenesetre megállapítottuk, hogy búvárszemüveg nélkül ott nem szívesen úszkálnánk, mert anélkül lehetetlen őket észrevenni...
Az ezután következő Valdemossa és Deia viszont teljesen lenyűgöztek minket. Középkori hangulatú városkák, ódon kőépületekkel, hangulatos belvárossal. Valdemossában van egy gyönyörű apátság, annak a tövében ettük a paellát. Erről azt kell tudni, hogy minimum két főre készítik el, tehát mindkettőnknek ugyanolyat kellett enni. Én zöldségeset ettem volna, a férjem pedig mindegy milyent, csak nem zöldségeset, úgyhogy végül vegyeset választottunk, amiből én kiettem a zöldséges részeket, neki pedig maradtak a rákok, kagylók, tengeri halak és a husi. Nekem kicsit fűszeres volt, de azért finom. Viszont irtózatos adagot kaptunk, legalább három ember jóllakott volna belőle. A férjem minden tőle telhetőt megtett, de nem fogyott el az egész :-)
A nap zárásaként még fürödtünk egyet Deia strandján, ahová eszméletlen kacskaringós és keskeny szerpentin vezetett le.
A hotelben, ahol megszálltunk dolgozott egy magyar srác, akitől rengeteg jó tippet kaptunk, hogy hova menjünk, mit nézünk meg, hol álljunk meg stb. Neki köszönhetjük, hogy láttuk a lyukas sziklát. Ez egy benyúló félsziget, aminek a végén a szikla lyukas. (Meglepő, ugye? :-) ) Nagyon érdekes látvány.
Megálltunk még egy figyelőtoronynál is, ahol elképesztő volt a panoráma. A kalózokat figyelték egyébként innen egykor. A látvány egészen lenyűgöző: sziklás partvidék, meredek hegyoldal, amely a tengerbe bukik, a tenger csodálatos, mindig más (hol világosabb, hol mélyebb kék) színe, a sok (magasból aprónak tűnő) hajó, és a végtelenség... Lélekemelő.
Szuper, hogy az út mellett nőnek az óriási leanderek és a füge, - jól be is kajáltam belőle. Odavagyok az olajfákért is, az út mellett ugyanis mindenhol olajfaligetek vannak. Öles, göcsörtös törzse van mindegyiknek, látszik, hogy nem tavaly ültették őket... Mindegyik olyan, mint egy műalkotás, mintha művész faragta volna őket.
Megnyugtató volt látni azt is, hogy a citrom valóban fán terem, és nem a Tescoban... :-D
Az alvás után feltöltődve, kalandra éhesen vágtunk neki a következő napnak, amely hasonlóan mozgalmasnak ígérkezett.
3. nap - Nyugati parti kirándulás 2. - Szerpentin-túra Piroskával
Reggeli után Soller felé vettük az irányt. A városban éppen piacnap volt, így nyüzsgött a fő tér. Ráadásul egy zenész csoport is éppen ott tartott találkozót, egyenkalapban járták az utcákat, és fújtak valamilyen dudaszerű hangszert. Jó kis hangulatot csináltak :-)
Soller fő terén áll egy nagyon szép kis templom, és a bank épülete is hosszú múltra tekint vissza. az ablakán hatalmas, tüskés rácsokkal. Sollerbe megy egyébként egy nosztalgiavonat is Palmaból, de mi végül az autókázást választottuk. Újabb szerpentineket hódítottunk meg Piroskával (így neveztük el az autót), és 10 percenként megálltunk fotózni.
Azért nem szerettük volna teljesen kihagyni a kötöttpályás közlekedést sem, ezért nosztalgiavillamossal mentünk le Soller tengerparti kistestvér-városába, Port de Sollerbe. Szép kis kikötővároska, sok-sok étteremmel, homokos tengerparttal. Mivel ilyen körülmények között a búvármaszkjaink nem működnek jól, úgy döntöttünk, hogy nem pazaroljuk ott az időt fürdőzésre. Gyorsan ettünk egy kis könnyű, péksütis ebédet, majd visszamentünk a kocsihoz, hogy utunkat a híres strandra, Sa Calobre-ba folytassuk.
Egy kis kitérőt azért tettünk még: Port de Soller tengeri bejáratának őrzője egy világítótorony a hegy tetején, oda felmentünk autóval. Belátható az egész környék, a szép öböl, csodás volt. Lefelé jövet a férjem kiszúrta, hogy van egy lejárat a vízhez, úgyhogy gyorsan leböktük az autót az út mellett, és már futottunk is fürödni. Jó sziklás volt, úgyhogy sok halacskát láttunk, és kellemesen felfrissültünk.
Sa Calobre-ba híres-hírhedt szerpentin vezet először fel, majd le. Szavakkal ezt az élményt lehetetlen leírni, és félek, a képek sem adják majd vissza. Poszteren nem látni ilyen hegycsúcsokat, sziklákat, hegyoldalakat, formákat, színeket, magasságokat és mélységeket, és ott kanyargott köztük a szerpentin. Maga az út is életreszóló élmény volt.
Szerencsére már késő délután, a nagy tömegek után érkeztünk. Miután leparkoltunk, a strandra még kb. negyed órát kellett sétálni, de milyen úton! Két kis gyalog-alagút is volt vésve a sziklákba, amiket belülről kivilágítottak. Innen lyukadtunk ki a strandra. Gondolkodom, hogy is írjam le a strandot...
Képzeljetek el egy mély völgyet, amelyet minden oldalról hegyek vesznek körül, és a kör csak egy helyen szakad meg, ott a bejárat a tengerbe.
Nem túl széles ez a bejárat, kb. 30 méter. A völgy belül apró, gömbölyű kavicsokkal van végigszórva. És van még ebben a völgyben egy kis szigetekkel tarkított tavacska is, amely tk. egy picike tenger, hiszen a vize ugyanúgy sós. Dagály idején szerintem az egész strand víz alatt van.
A környezet tehát egészen elképesztő, de sajnos a víz nagy csalódás volt, 5 percet tudtunk eltölteni benne, mert úgy éreztük, mintha szemétben úsznánk. Zacskók, csokipapírok, sebtapasz... Gusztustalan és lehangoló volt.
Ezért inkább visszamentünk a parkolóhoz legközelebb eső partszakaszhoz, ahol rajtunk kívül egyetlen helyi család volt, mert mindenki inkább a híres strandra megy szemétben úszkálni, és itt búvárkodtunk még egyet.
Szerencsére! Ugyanis eddig itt láttuk a legtöbb érdekességet: 60 cm-es halakat, tenyérnyi rákokat, óriási halrajokat, egy élénkpiros színű, kicsit áttetsző halacskát... Óriási élmény volt! Mint egy akvárium, amiben mi is benne vagyunk! :-)
4. nap - Palma de Mallorca csodái és hegymászás a vadkecskék között
Nehéz megmondani, hogy eddig melyik volt a legjobb napunk, mindegyik máshogy volt különleges. Ezen a napon Palma de Mallorcában kezdtük a kirándulást, a város feletti dombon található, 14. századi várban, ami királyok számára épült, de végül börtön lett belőle. Nem is csodálom, nem valami pompás... És sajnos a legizgalmasabb részek le voltak zárva.
Pl. meggyőződésem, hogy valamiféle pincerendszer is van alatta, de persze lejárót nem találtunk, csak sok zárt ajtót...
Ezután leparkoltunk a kikötőnél, egy köpésre a katedrálistól, amely Palma de Mallorca jelképe. Valóban monumentális és gyönyörű, és bár nem szeretem a templom-szagot, ennek még a belseje is tetszett. Persze, mert Gaudí keze is benne van a dologban... A színes üvegablakok igazán feldobják. De ezt csak délután tudtuk meg, ugyanis délelőtt, mikor odaértünk, épp mise volt, és nem lehetett bemenni.
Az arab fürdő szintén elég híres látványosság Palma-ban, az iszlám időket őrzi. Valójában egyetlen terem maradt meg, bár az egészen szép. De nekünk jobban tetszett a csodálatos kert, ahol ráadásul egy férfi egy számunkra ismeretlen hangszeren játszott, és egészen lenyűgözött vele. Úgy néz ki, mint egy nagy búgócsiga, kis bemélyedések vannak rajta, és az ujjaival ütögette finoman. Attól függően, hogy hol érintette meg, más és más hangot adott, és egy nagyon kellemes dallam lett a végeredmény. (Itt egy példa, ez az a hangszer)
Irtó meleg volt, 36 fok, a városban még több, muszáj volt lehűtenünk magunkat egy kicsit. A magyar tanácsadónk nyomán felkerestük a Giovanni cukrászdát, a bíróság gyönyörű épületétől nem messze (olajfából faragott szobrokkal díszített előteteje van), és eszméletlen finom fagyit ettünk kívül-belül (!) csokival borított tölcsérből. Nem szeretem a tölcsért, de ez azért lecsúszott... :-)
Palma de Mallorca egyébként annyira nem ragadott magával minket. Ami még érdekes volt, az egy másik királyi rezidencia, a katedrális mellett. Bár a legizgalmasabb részeket valószínűleg itt is elzárták előlünk, azért voltak szépen, korhűen berendezett termek, terasz gyönyörű kilátással, belső kert stb.
Miután úgy éreztük, eleget láttunk, elindultunk a második úticélunk felé, Alaro-ba. Magát a várost nem is néztük meg, hanem a mögötte húzódó hegyre másztunk fel. Igen, meleg volt, és igen, elég kevés volt az árnyék, de mi már csak ilyen bolond hegymászósak vagyunk... :-) Autóval azért jó darabon fel lehetett menni. Akkor még nem is tudtuk, hogy mi vár ránk. Találgattuk, melyik lesz az a hegy, amit aznap meghódítunk, de erre álmunkban sem gondoltunk, olyan meredeknek és magasnak tűnt (az is volt!).
Nem telhet el nap szerpentin nélkül, de eddig messze ez volt a legrosszabb állapotban, tele gödrökkel, és nagyon keskeny is volt. Szerencsére nem sokan jöttek szembe, azok is mindig jókor, mikor kicsit kiszélesedett az út, így épségben felértünk Piroskával.
A gyalogút felfelé nem volt könnyű terep, tűzött a nap, és sziklás volt az út. De megérte!
Fent ugyanis a Castel d'Alaro várt ránk, és bátran állítom, hogy ez volt a legérdekesebb várrom, amit valaha láttam!
Hosszan elnyúlt a hegy gerincén, és nyugodtan lehetett mászkálni a falain, miközben körül ölelt minket a hegyek és a mélyben elterülő települések fenséges látványa. Imádtuk!
Fent van egy turistaház, oda a mai napig szamarakkal visznek fel mindent, mert nincs kocsiút. Láttuk is a szamarakat, bár épp szolgálaton kívül voltak.
A látottaktól megtáltosodva, vidáman araszoltunk le a hegyről, vadkecskék között. Egész eddig azt hittem a hegyekben látott kecskékről, hogy valakihez tartoznak, de most már biztos, hogy hegyi kecskék, és vadon élnek. Izgalmas közöttük kirándulni.
Ezek után már nagyon vágytunk egy rendes fürdőzésre (a nem rendes már megvolt a saját izzadságunkban), úgyhogy visszatérve Peguera-ba kerestünk egy sziklás strandot. Ez olyannyira jól sikerült, hogy két nagyon érdekes eseménynek is szemtanúi lehettünk közvetlen közelről.
Az egyik az volt, hogy egy ragadozó madár, amely úszni is tud (nem tudom, milyen madár lehetett, a kacsa és a kócsag keverékének nézett ki), a szemünk láttára, tőlünk kb. két méterre üldözte a halakat a víz alatt! Döbbenetesen mélyre és gyorsan úszott, és a férjem látta is, mikor elkapott egyet.
Ahogy tovább úszkáltunk, arra lettünk figyelmesek, hogy a nagyobb halak "terelgetik" a kishalakat, mintha játszanának velük. Figyeltük egy ideig, aztán az egyik nagy hal rákapcsolt, és elkapott egy kis halat! Tudom, "véres" dolgok ezek, de azért nagyon izgalmas volt, hogy mellettünk, körülöttünk zajlott mindez
5. nap - Északi kirándulás - Színes szalagos városkák
Alcúdiában kezdtük a napot, ahol megnéztük a Pollentia nevű, egykori római település romjait. Három lakóház, a fórum, templomok és a színház nyomai láthatóak. Nagyon érdekes volt ott sétálni. Próbáltuk elképzelni, hogy milyen lehetett egykor, de nem igazán ment... Nagyon nehéz a falmaradványokba belelátni a teljes épületet. Voltak grafikák, amik megmutatták, hogy a régészek hogy képzelik, de persze ki tudja...
Ezután Alcúdia óvárosában sétálgattunk, amely nagyon hangulatos, falakkal körülvett kis városrész.
Innen a sziget legészakibb részét képező félszigetre kocsikáztunk. Sajnos itt nagyon sok a turista, de mi ügyesen kikerültük a tömeget. Van egy szép kilátópont, de mi még feljebb mentünk, egy másik hegy tetején lévő figyelőtoronyba. Fantasztikus, és helyenként félelmetes volt. A spanyolok nem nagyon tesznek védőkorlátokat sehova, itt sem volt, és elég mély volt a szakadék (persze, nem mentünk ki a (leg)szélére). Felmásztunk a toronyba is, ami szintén izgalmas volt. A falba vert fémlétrán kellett felkapaszkodni, és meglehetősen magas volt, úgyhogy kicsit dobogott a szívem közben. De a látványért megérte! A hegy tetején ücsörögtünk még vagy egy órát, gyönyörködtünk a környezetben. Végül azért megnéztük a turistaáradattal terhelt kilátópontról is a hegyeket és a tengert, onnan kicsit más szögből lehetett látni.
Ezek után már kellően megéheztünk, úgyhogy egy tapas tál elfogyasztásával folytattuk a kirándulást Port de Pollencában. Tintahalkarikák, kagyló, húsgolyók, borsós ragu és spenótos krokettek voltak rajta, úgyhogy mindketten megtaláltuk a nekünk tetsző falatokat.
Aznap Sant Vicenc-ben fürödtünk (épp azt beszéltük, hogy még nem úsztunk kétszer ugyanott). Szerencsére rögtön megtaláltuk a legkisebb és legeldugottabb öblöt. sokat úszkáltunk, és láttunk szép halacskákat, de ezen a napon semmi különösen izgalmas nem történt velünk a víz alatt. Úszás után viszont nagyon jót aludtunk a parton :-)
Úgy volt, hogy ezután hazajövünk, de felvetettem, hogy ha már ott vagyunk, miért nem megyünk be Pollencába, úgyis útba esik. Nem bántuk meg. Arra viszont nem számítottam, hogy ismét hegyet mászunk... (A kilátóhoz ugyanis Piroska vitt fel minket).
Pollencában van egy kálvária domb, amelyre 365 lépcső vezet fel (egyes hívők ezt az utat térdelve teszik meg), és a férjem azt mondta (legnagyobb meglepetésemre), idézem: "Ha már itt vagyunk, miért ne mennénk fel?"
Úgyhogy felmentünk... Lefotóztuk, videóztuk, elég vadul néz ki, de kb. negyed óra alatt meg is jártuk (megedződtünk az elmúlt napokban).
Pollenca egyébként nagyon tetszett, a fő tere különösen. Mallorcán szokás az utcákat színes szalagokkal díszíteni. A fő téren is ki voltak feszítve a kötelek a szélén ültetett fákra, és telis-tele voltak aggatva hófehér szalagokkal, amelyek sátor alakban lobogtak a fejünk fölött.
6. nap - Sárkánysziget - Testközelben a "sárkányok"
Elárulom, miért hívják Sárkányszigetnek a Mallorca délnyugati csücskénél fekvő, 4 km hosszú kis szigetet.
A megoldás: a gyíkok miatt!
Milliónyi található belőlük ott, ráadásul nagyon barátságosak.
Reggel utaztunk át a szigetre egy kis lélekvesztővel, majd rögtön nekivágtunk a hegyre vezető, 5 km-es túrának. Szerencsére borús volt az ég, de azért így is megterhelő volt az út. A hegy tetejéről csodálatos látvány nyílt Mallorcára és a végtelen tengerre. Bár itt található a Baleár-szigeteken létesített első világítótorony, sajnos nagyon rossz állapotban van, részben már össze is omlott.
A legérdekesebb élmény az volt, hogy a gyíkok itt rendkívül barátságosak, egyáltalán nem félnek. Odaültünk a sziklára, és szépen előbújtak, majd bátran rámásztak a kezünkre, a cipőnkre, a táskánkra, a hátunkra...
Óriási volt! Bár kicsit harapdáltak, de nem fájt, csak furcsa érzés volt.
Sajnos a szigetnél fürdeni nem tudtunk, mert tele volt a víz medúzákkal, de visszahajóztunk Sant Elm-be, és ott végre megmártózhattunk az egész napos izzadás után. Ezután bedobtunk egy könnyű ebédet - én spanyol omlettet ettem (érdekes módon itt tortillanak hívják), a férjem pedig kis sült szardíniákat sült krumplival - majd merültünk még egyet egy kis öbölben, ahol a férjem látott egy polipot! Én sajnos erről lemaradtam...
7. nap, keleti part - Búvárkodás a "kapu" alatt
Elérkezett ez a nap is, az utolsó napunk Mallorcán.
Élménydúsra sikerült ez is. Reggeli után elautóztunk a keleti partra, Porto Cristoba, ahol a hírek szerint egy gyönyörűséges cseppkőbarlang található. Valóban nagyon szép volt, egy hatalmas tó is van lent, és azon egy kicsit csónakáztunk is, miután meghallgatunk egy rövid koncertet. Fantasztikus volt az akusztika, és az előadás is látványos, ugyanis a zenészek mozgó, kivilágított csónakban játszottak.
Sajnos azonban ezt a helyet is elérte a tömegturizmus, és kb. 500 főt engedtek le egyszerre, így nagy volt a tülekedés, nem lehetett maradéktalanul élvezni a látványt. Ráadásul, ami nagyon idegesített minket, a tiltás - és a józan ész - ellenére sokan fogdosták a cseppköveket és vakuztak. Úgyhogy kicsit felpaprikázva jöttünk el onnan, és úgy gondoltuk, hogy a mérgünket túrába fojtjuk.
Porto Cristohoz nagyon közel található a Cala Barques, amely egy elképesztően szép, fehér homokos, türkiz vizű strand. Ezen természetesen csak átmentünk (megtanultuk, hogy sosem szabad megállni az első strandon, mindig eggyel vagy kettővel tovább kell menni - ott van egy még szebb és eldugottabb kis öböl). Konkrét célunk volt, tudtuk ugyanis, hogy Cala Barques és Cala Romantica között található egy "kapu" vagy "híd", vagyis egy beomlott barlang maradványa, amely átível a víz fölött, és amelyen át lehet sétálni. Ezt kerestük. De arra nem számítottunk, hogy hogyan találjuk meg...
Történt ugyanis, hogy a Cala Barquesen túlhaladva találtunk egy olyan kis öblöt, amelyben minden képzeletünket felülmúlóan csodálatos volt a víz színe. Döntöttünk: itt fürdeni kell! A szokásos öltözési procedúrát végrehajtva (a szintidőt az elmúlt héten 10-15 percről kb. 5 percre tornáztuk le) gyorsan bele is vetettük magunkat a vízbe, bár ez itt annyira nem volt könnyű, mert a sziklák között, egy keskeny átjárón kellett átpréselni magunkat (meg is állapítottuk, hogy még egy hét itt, és már nem férnénk át a büféasztalos étkezés „áldásos” hatásai miatt).
Úszkáltunk, nézelődtünk a víz alatt, és felfedeztük, hogy barlangok vannak a part mentén, a sziklákban. Benézegettünk azokba is, aztán egyszer csak a férjem felkiáltott: itt a kapu! És valóban, fölöttünk ott ívelt az a csodálatos sziklahíd! Később persze gyalogosan is felmásztunk, de óriási élmény volt először lentről megnézni.
Bár ez egy könnyed túrának tűnhet, valójában 6 km-t gyalogoltunk a tűző napon, és ebben volt sziklás szakasz is, úgyhogy újfent kiizzadtunk, mire Piroskához visszaértünk. Jöhetett tehát egy újabb fürdőzés, sajnos az utolsó a szigeten. A megtiszteltetés a Cala Gat nevű strandot érte a Cala Ratjada nevű településen. A tömegstrand után két öböllel mentünk be a vízbe, és jó nagyot úsztunk. Szerencsém volt: aznap én is láttam egy polipot, sőt, a férjem szerint ez nagyobb volt, mint az előző napi - de lehet, hogy csak vigasztalni akart :-) , ráadásul egész hosszan tudtuk követni, láttuk úszni (olyankor nyíl-alakú), mászni a tengerfenéken, majd elbújt egy szikla alatt, ekkor vesztettük szem elől. De így is boldog voltam.
Hazafelé még megálltunk Artá-ban, ahol - minő változatosság - újabb lépcsőtúrát tettünk a város fölé magasodó templomhoz és várhoz, majd - mivel alig ettünk egész nap - bedobtunk egy szelet répatortát és egy jegeskávét. Aztán siettünk haza, mert még kirándultunk egyet itt, Pegueraban a hegy tetejére, és onnan néztük meg a naplementét.
Ez volt tehát az utolsó napunk.
És akkor egy rövid összefoglaló számokban a mallorca-i utunkról:
- - 1000 km autózás, ebből kb. 300 km szerpentin,
- - megszámlálhatatlan hajtűkanyar,
- - búvárkodás 11 különböző strandon,
- - 24 átöltözés kirándulósból fürdősbe és vissza törölköző mögött (a végére nagyon belejöttünk),
- - 17 városlátogatás,
- - 4 túra, kb. 1000 m szintkülönbség leküzdése gyalogosan! (autóval sokkal több),
- - kb. 60 km gyaloglás,
- - vállalhatatlanul sok elfogyasztott kalória,
- - megközelítőleg 4956 db hallal, 15 rákkal, 2 polippal és 19 medúzával való úszkálás,
- - nagyjából 98976 db gyíkkal való találkozás (ebből közelebbi barátságot kb. 50-nel kötöttünk),
- - 14-szer elhangzott mondat: "Ha már itt vagyunk, nézzük meg/menjünk fel!" (ebből kettő több száz lépcső megmászásával végződött),
- - téves feltételezések egész sora, pl. "Biztos nem arra a legmagasabb hegyre mászunk fel!", "Az útikönyvben biztosan helyesen szerepel, hogy hány lépcső vezet oda!", "Már nem lehet messze!", "Itt biztos nem jönnek szembe!", "Itt nyugodtan átöltözhetsz, nem jár erre senki!", "Biztos lesz árnyék!", "Nem pisilek most, biztos lesz még alkalom később is!" stb.
- - 50 l elfogyasztott víz,
- - 100 l kiizzadt víz,
- - 2 büdös törölköző (de tényleg, elképesztően!),
- - 1 kiszakadt nadrág,
- - 1 komolyabb leégés combtájékon (természetesen rövidnaci-csíkkal),
- - milliónyi csodálatos élmény.
- Szóval összességében fantasztikusan éreztük magunkat, csak jól elfáradtunk. De nem baj, megyünk haza pihenni! :-)
Grafikai szerkesztés: P. Horváth Zsuzsi
A cikkben felhasznált fotók forrása: Aradi Csilla