Élni, és élni hagyni – Tabutéma? – Beszéljünk róla! – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

 
   

Élni, és élni hagyni

Tabutéma? Beszéljünk róla!

 


Józsival együtt jártunk főiskolára. Vidám, intelligens srác volt, akivel sokszor buliztunk együtt a kollégiumban. Kedveltem őt. A diplomaosztó után hosszú ideig nem találkoztunk, aztán mostanában – hála a világhálónak – ismét kapcsolatba kerültünk. Ennyi év után ekkor tudtam meg, hogy Józsi felvállaltan homoszexuális beállítottságú. Bevallom, nagyon meglepődtem. A következő gondolatom viszont már az volt, hogy erről beszélnünk kellene.

Ez egy olyan tabutéma, amivel sokáig nem illett foglalkozni, pedig a statisztikák szerint az emberek kb. 5 százaléka homoszexuális. Ha csak Magyarország durván tízmilliónyi lakosát vesszük, akkor ez olyan 500 000 fő. Az 500 000 meleg embernek pedig van egy édesapja és egy édesanyja, úgyhogy az már összesen másfél millió érintett ember, és akkor a testvérekről, egyéb családtagokról, barátokról, munkatársakról még nem is beszéltünk…

Valószínűleg mindannyian ismerünk homoszexuális embereket, csak nem biztos, hogy tudjuk róluk, hogy azok. Kíváncsi voltam, hogy milyen az élet ma Magyarországon egy meleg ember számára, és arra, hogy mekkora lelkierőre és bátorságra van szükség ahhoz, hogy a homoszexualitását valaki nyíltan fel merje vállalni a mi - enyhén szólva - nem igazán toleráns társadalmunkban.

 

 

Amikor elmondtam a környezetemben egy-két barátomnak, családtagomnak hogy miről szeretnék veled interjút készíteni, akkor elég vegyes válaszreakciókat kaptam. Azzal szembesültem, hogy az emberek egy részében úgy tűnik igen erős előítélet és ellenérzés van a homoszexuálisokkal szemben. Ennek ellenére a többség kíváncsi volt a témára, de tény, hogy volt olyan is, aki azt kérdezte, hogy miért kell erről egyáltalán beszélni.

Hát, sokfélék az emberek, maradjunk ennyiben.

Élni, és élni hagyni – Tabutéma? – Beszéljünk róla! – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Annak idején, amikor együtt jártunk főiskolára, nekem veled kapcsolatban az agyam legrejtettebb zugában sem merült fel, hogy esetleg homoszexuális lehetsz. Sőt. Meg voltam győződve, hogy reménytelenül szerelmes vagy az egyik lányba a csoportunkból…

Hát, akkoriban tényleg reménytelenül szerelmes voltam abba a lányba. Ezt jól érezted…

Mégis, akkor mikor vált számodra nyilvánvalóvá, hogy nem a nőkhöz, hanem a férfiakhoz vonzódsz?

Nyolc éves koromban vált nyilvánvalóvá, és nyilvánvaló azóta is egészen mostanáig.

Hogyan tudatosodott ez benned?

Ahogy te annak idején is már a másik nemhez vonzódtál, számomra ugyanolyan természetes volt, hogy én meg a saját nememhez tartozókat találtam igazán vonzónak, bár tudtam szerelmes lenni lányokba is. De az, hogy tudtam szerelmes lenni lányokba is, még nem változtatta meg bennem azt az érzetet, hogy az én szexuális vonzalmam az elsősorban a férfiak felé irányul.

 

És kisgyerekként ezt hogyan tudtad feldolgozni?

Ennek a feldolgozása egy nagyon hosszú folyamat volt. Ez úgy zajlott, hogy az általános iskolában - mivel minden fiúnak lány tetszett -, én is választottam olyan lányt, aki még nekem is tetszett, és aki iránt érzelmeket is képes voltam táplálni. De ha nagyon őszinte akartam lenni magamhoz, akkor pontosan tudtam, hogy nem vagyok olyan, mint a többiek. Csak most, visszatekintve tudom már ezt így megfogalmazni. Gyerekként inkább csak a furcsaságot éreztem. Azt, hogy milyen érdekes, hogy az én szemem, meg az én gondolataim máshogy működnek, mint a többi fiúé.
Akkor, a hetvenes években a meleg kérdés egyáltalán nem volt beszédtéma, ez tabu volt. Én ráadásul vidéken nőttem fel.
Elkezdtem középiskolába járni, és persze ott ugyanúgy nem változott meg ez a dolog. Általános iskolában is és a középiskolában is nagyon sok lány próbálkozott velem. Szerették volna, ha közelebb kerülünk egymáshoz, de ezek a dolgok sehogy sem realizálódtak. Akik énirántam érdeklődtek, azokat általában „lepattintottam”, akik iránt pedig én érdeklődtem, azok vagy nagyon szépek voltak, vagy annyira különlegesek, hogy tudtam, hogy elérhetetlenek számomra.

Élni, és élni hagyni – Tabutéma? – Beszéljünk róla! – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Nem lehet, hogy tudat alatt eleve elérhetetlen lányokat választottál?

Valószínűleg igen. Egyébként ez a fajta szépség iránti fogékonyságom a női nem irányába a mai napig nem változott meg. Tehát, ha valaki szép, vagy erős kisugárzása van, vagy egyszerűen csak valami megragad benne, akkor én abban tudok gyönyörködni, azt én nagyon tudom értékelni, de ennek ellenére semmilyen szexuális vágyat nem érzek nők iránt. De ezt már a felnőtt fejemmel mondom neked. Ha a gyerekkoromba visszamegyünk, egyre inkább azt vettem észre, hogy az utcán, a buszon, nekem nem a lányokon akad meg a szemem, és nem velük képzelem el azt, hogy milyen jó is lenne megismerkedni. Aztán jött a főiskola, ahol továbbra is változatlan maradt a helyzet, bár közben ott volt például az a bizonyos lány, aki egy igen érdekes személyiséggel rendelkezett, és nagyon vonzó volt számomra a maga módján. Úgy gondoltam, hogy hagyom ezt az érzelmet felerősödni magamban. Ez persze nem egyik pillanatról a másikra történt. Egyre többször találkoztam vele, és egyre jobban beleszerettem, de aztán végül elég gyorsan kiderült, hogy nekünk nincs egymással közös dolgunk. Én ezt elég drámaian éltem meg, erre biztosan te is emlékszel. Eléggé magam alá kerültem. Ennek egyrészt az volt az oka, hogy szerettem volna megtapasztalni, hogy milyen lehet a szerelemben kiteljesedni, másrészt meg nagyon nehéz volt egy olyan lényt találnom, aki iránt meg tudtam magamban mozgatni valamit, hogy úgy működjek, mint ahogyan mások működnek.

Ebben volt egy olyan vágy is, hogy olyan valaki akartál lenni, akit a többségi társadalom elfogad?

Nem. Az igazán sohasem érdekelt, hogy a többségi társadalom mit fogad el. Ez nem a miatt volt érdekes, hogy a többiek mit gondolnak. A saját magam tapasztalása szempontjából volt érdekes, hogy végre találtam valakit, akivel megélhettem volna a szerelmet.

És amikor kicsi voltál, és felfedezted, hogy te más vagy, mint a többi gyerek, akkor tudtál erről valakivel beszélni?

Nem tudtam senkivel.

Élni, és élni hagyni – Tabutéma? – Beszéljünk róla! – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Meg se próbáltál?

Nem találkoztam senkivel, senki olyannal, akivel erről beszélhettem volna.


A szüleiddel sem lehetett?

Nem. Én a nap 24 órájában színházat játszottam a világ felé. Eljátszottam, hogy ugyanolyan vagyok, mint a többiek. Ez egy picit ellentmond annak, amit az előbb mondtam, hogy nem érdekelt a többségi társadalom véleménye. A tudatommal azt gondoltam, hogy hidegen hagy, hogy mit gondolnak rólam, de valahol a belsőm mégis tudattalanul úgy viselkedett egészen harmincnégy éves koromig, hogy megpróbáltam mindig kontroll alatt tartani magam. Úgy próbáltam minden egyes mozdulatomat, gesztusomat irányítani, hogy a vonzalmam ki ne derüljön, hogy ez az egész az én titkom maradjon.

 

Gyakorlatilag harmincnégy éves korodig nem beszéltél erről senkivel?

Nem. Ez egy folyamat volt bennem, az elfogadás hosszú folyamata. Próbáltam rengeteget olvasni a témáról. Akkor még nem volt Internet, így elsősorban könyvtárakban, újságokban kutattam. Akkoriban nem beszéltek erről, szinte csak orvosi szaklapokból lehetett megtudni valamit.

Én is utána olvastam a témának most, a beszélgetésünk előtt az Interneten. Eddig azt gondoltam, hogy egész egyszerűen az van, hogy egyes emberek így születnek, és nem tehetnek róla, hogy homoszexuálisok. Most viszont a neten azt találtam, hogy lehet, hogy részben genetika, lehet, hogy részben környezeti hatás okozza, de végső soron azt szűrtem le, hogy igaziból nem tudják, hogy miért alakul ki a homoszexualitás…

Élni, és élni hagyni – Tabutéma? – Beszéljünk róla! – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Nem tudják. De ha az én véleményemre vagy kíváncsi, akkor ez nem is fontos számomra. Ha ez genetika, akkor sem lennék sem nyugodtabb, sem nyugtalanabb. Ha az derülne ki, hogy nevelés, vagy környezeti hatások okozzák, akkor sem gondolkodnék erről másképp, és ha bármilyen egyéb faktort találnának, akkor sem, merthogy ma már ez az egész annyira az identitásom részévé vált, mint hogyha azt mondanám, hogy barna a szemem és barna a hajam. Én ezt ugyanolyan természetesnek gondolom, mint bármi mást. Ez is egyfajta szín a palettán. Nem érzem magam sem többnek, sem kevesebbnek bárki másnál. Nem befolyásolná a közérzetemet az sem, ha holnap valamilyen új felfedezést tennének. Nem mondanám boldogan, hogy: „Jaj de jó, akkor nem vagyok hibás!”, mert egyébként sem érzem hibásnak magam.
De nagyon elkalandoztunk. Azt kérdezted, hogy beszéltem-e erről a dologról valakivel…

Igen.

Először végül egy festőművésszel beszéltem, akinek modellt álltam, - ugyanis kitaláltam, hogy szeretnék egy aktképet magamról. Ehhez hozzátartozik, hogy kezdetben csak könyvekből olvastam a homoszexualitásról, aztán amikor a kilencvenes években az első meleg-mozgalmi események történtek Magyarországon – filmfesztiválok, kulturális fesztiválok -, akkor azokra én mind elmentem. Ott találkoztam művészekkel is, így ismertem meg ezt a bizonyos festőt, aki párkapcsolatban élt, és a műteremben találkoztam a barátjával is. Miközben modellt álltam – ez alkalmanként olyan 3-4 óra volt -, elkezdtünk beszélgetni, és elmeséltem az életem történetét nekik.  Ahogy így beszélgettünk, akkor én megfogalmaztam, hogy én biszexuális vagyok. Tudtam ugyan magamról, hogy valójában meleg vagyok, de akkor még ezt így nem tudtam egy az egyben kitenni a világ elé. A biszexualitást egyfajta védőbástyának gondoltam. Persze ők átláttak a szitán, és azt mondták: „Csak nem akarod felvállalni. Szerintünk meleg vagy.”  Lényeg az, hogy rajtuk keresztül aztán megismerkedtem más melegekkel is, és ezáltal közelebb kerültem ahhoz, hogy megtudjam, ki is vagyok, mi is vagyok.

Élni, és élni hagyni – Tabutéma? – Beszéljünk róla! – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
De azért szerintem már eleve ahhoz is elég nagy bátorság kellett, hogy egyáltalán elmenjél egy meleg rendezvényre, ahol megismerhetted őket. Ezt csak olyan futólag említetted, pedig én úgy gondolom, ha valaki szerepet játszik az egész addigi életében, akkor azért az egy elég nagy döntés, ha végül elmegy egy meleg közösségbe. Nem?

Ahogy teltek az évek, és egyre több tapasztalatot szereztem, folyamatosan engedett fel bennem a jég. Például, volt egy partnerkapcsolatom egy lánnyal, ami két és fél évig tartott, és igazából szexuálisan nem nagyon működött. Itt is elsősorban baráti, és intellektuális volt a kezdet, aztán belecsúszott a szex is, de ez elég nyögvenyelősen működött kettőnk között. Nem igazán volt örömteli egyikünknek sem. Amikor ebből a kapcsolatból kiszálltam, akkor úgy döntöttem, hogy szeretném végre a saját utamat megtalálni. Ez a kilencvenes évek közepén volt. Akkor nekem még nem volt Internetem, de amint korábban már említettem, a meleg-mozgalmak már elindultak Budapesten. Voltak filmklubok, fesztiválok stb., amik azelőtt nem. Persze, amikor elmentem az első meleg kulturális fesztiválra, akkor remegett a kezem, lábam, mert vagy huszonnyolcszor fordultam hátra, hogy látja-e valaki, amikor belépek. Lényeg az, hogy egy nagyon nehéz, és hosszú önelfogadási folyamat végeredménye volt az, hogy azzal a festővel végre nyíltan tudtam beszélgetni. Nekem ez lett az első lépcső, és akkor ezen keresztül elkezdett megnyílni számomra ez a világ. Aztán később jött az Internet, ahol mindenféle ismerkedési oldalak alakultak, és ahol rengeteg információhoz is lehetett jutni.

 

És már nem voltál olyan magányos…

Nagyon felszabadító érzés volt, hogy végre vannak olyan emberek, akikkel erről beszélhetek, akik hasonszőrűek, és hogy végre nem kell szerepet játszani. Innentől aztán eléggé felgyorsultak a folyamatok. Amikor elfogadtam önmagamat, akkor nagyon sok mindent megváltoztattam. Megváltoztattam a hajamat, megváltoztattam a szemüvegemet, a ruházatomat.

Élni, és élni hagyni – Tabutéma? – Beszéljünk róla! – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
És kinek mondtad el először a korábbi környezetedből, hogy meleg vagy?

Még a főiskoláról volt egy kedves lány barátom. Egyszer elmentem hozzá egy buliba, ahol már az új szerelésemben jelentem meg…

Milyen volt ez az új szerelés?

Azelőtt viszonylag heterósan néztem ki, semmi feltűnő nem volt rajtam. Aztán levágattam a hajam, bezseléztem, szögletes szemüveget vettem - ami elég különleges volt akkor még -, felvettem egy fekete testre feszülő pólót, meg fekete bőrkabátot…

Egy kicsit a külsőségekben is próbáltad az identitásodat hangsúlyozni?

Igen, azt gondoltam, hogy egy kicsit a megjelenésemen is változtatni kell… Szóval felmentem ahhoz a kedves lány barátomhoz, aki kinyitotta az ajtót, megállt, köpni, nyelni nem tudott, és végül azt mondta: „Marha jól nézel ki! Nagyon tetszik! Csak azt nem tudom eldönteni, hogy a fiúkat, vagy a lányokat szereted…” Ebből pontosan tudtam, hogy jól választottam meg az új „imidzset”. Akkor azonnal azért még nem „comingoutoltam” neki, hanem csak pár hónappal később.

Élni, és élni hagyni – Tabutéma? – Beszéljünk róla! – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
És hogyan reagált rá?

Miután neki a középiskolában a legjobb barátja is meleg volt, így elég lazán fogadta. Őutána aztán jött a húgom. Később pedig, amikor megismerkedtem a párommal - akivel aztán nyolc évig együtt is éltem -, akkor úgy éreztem, hogy eljött az ideje, hogy a barátaim előtt is felvállaljam magam. Akkor mindenkinek, aki fontos volt nekem négyszemközt elmondtam, hogy szerelmes vagyok, és hogy van egy társam. Volt egy fotóm, amin ketten voltunk a barátommal, és megmutattam, hogy ő kicsoda. Így eléggé egyértelművé tettem, hogy miről is van szó.

És milyen reakcióik voltak?

Negatív reakció egyetlenegy sem volt, de azért az egy fontos információ, hogy ebben az időszakban valamennyi barátom heteroszexuális volt, és a nagy részük nő. Én világéletemben lányokkal szerettem barátkozni, lányok társaságában éreztem jól magam. Ez egyébként összefüggött azzal is, hogy férfiak társaságában úgy éreztem magam, mint ahogy te érzed magad férfitársaságban. Az egy vadászterület volt, amibe nem fért bele a közeli barátkozás. Csak nagyon kevés hetero férfi barátom volt egész életemben.

És a húgod azelőtt nem is sejtett semmit?

Mindig nagyon szeretett engem, és mindig nagyon jó volt a kapcsolatunk. Amikor elmondtam neki az igazságot, nem lepődött meg. Azt mondta, hogy mindig is olyan voltam, mint egy közismert, meleg tévés személyiség. Teljesen normális volt a beszélgetésünk, és ugyanolyan maradt a viszonyunk ezután is.

A munkahelyeden is felvállaltad a meleg mivoltodat?

Nem, ott nem. Igazándiból senki nem is kérdezte. Miután én vezető beosztásban dolgoztam, ha ez meg is fogalmazódott valakiben kérdésként, ezt akkor sem szegezte nekem. Én ezzel mind a mai napig úgy vagyok egyébként, hogy ha olyan helyre kerülök, ahol nem barátok között vagyok, és valaki megkérdezi, akkor nem tagadom le, hogy meleg vagyok, de ha olyan érdeklődik, akiről azt gondolom, hogy mi köze van hozzá, akkor visszakérdezek, hogy erre miért kíváncsi. Hiszen én sem kérdezem meg egy olyan embertől, akivel nem vagyok közeli viszonyban, hogy milyen a szexuális élete, vagy milyen a szexuális orientációja.

Élni, és élni hagyni – Tabutéma? – Beszéljünk róla! – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
És a szüleid?

Amikor a barátommal komollyá vált a kapcsolatom, akkor - miután korábban már többször voltunk látogatóban a szüleimnél együtt -, egy családi esemény kapcsán beültünk négyesben egy étterembe ebédelni. Ott, ebéd közben családi sztorizásba kezdett az anyukám. Megkérdezte, hogy emlékszem-e arra, amikor gyerekkoromban elvesztettem a mackómat az egyik nyaraláskor. Ez a mackós történet nekem annyira kapóra jött, hogy úgy éreztem, hogy: „Na, itt az alkalom!” Annak ellenére, hogy én ezt még a párommal sem beszéltem meg, azt mondtam, hogy: „Igen, emlékszem, hogy annakidején elvesztettem a mackómat, de az a szerencse, hogy azóta megtaláltam, és most itt ül mellettem.” – és rámutattam a barátomra. Elmondtam, hogy együtt élünk, és melegek vagyunk. Ekkor a kanál megállt a levegőben, de miután nyilvános helyen voltunk, nem volt végül semmi probléma. Mondjuk azért én azt tudtam a szüleimről, hogy emiatt nem fognak megtagadni, vagy kitagadni. Csak az alkalmas pillanatra vártam, és az ott, és akkor eljött.

És később, amikor elmúlt az első sokk, mit mondtak?

Anyám azt kérdezte, hogy miért nem szóltam neki korábban, mert akkor elvitt volna orvoshoz.

Élni, és élni hagyni – Tabutéma? – Beszéljünk róla! – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Anyukád úgy gondolta, hogy ez egy gyógyítható dolog?

A szüleim nem túl iskolázottak, és ezzel a kérdéssel szerintem egész életük során sohasem foglalkoztak. Ez egy hirtelen anyai reakció volt. Az összes sztereotípia előjött, és végig kellett rágni a dolgokat vele. A lényeg az, hogy ez egy viszonylag hosszú folyamat volt a szüleim számára is, de egyetlenegy pillanat nem volt, amikor elfordultak volna tőlem. Mindig azt szoktam mondani, hogy bár én nagyon toleráns vagyok, és nagyon megértő, de még nekem is harmincnégy évig kellett az utamat járni ahhoz, hogy ezt az egészet megértsem, elfogadjam, és harmóniába kerüljek önmagammal. Akkor ez a megértés miért menne másoknak azonnal? Azt gondolom, hogy mindennek megvan a maga ideje, és mindennek megvan a maga útja. Van, akinél ez pár hónap, van, akinél ez pár év, és van, akinél még ennél is hosszabb idő. Én nem bánom, hogy nálam ez ilyen hosszú folyamat volt, mert így lettem az, aki ma vagyok. Ez így volt jól. Ezt az utat nekem be kellett járni. Nincs bennem hiányérzet, hogy miért nem csináltam máshogy.

Egyébként létezik valamiféle lelki segélyszolgálat azoknak a melegeknek, akik erről senkivel sem tudnak beszélni a környezetükben?

Van egy „Háttértársaság a melegekért” nevű szervezet. Ők működtetnek egy telefonos lelki segélyszolgálatot, amit minden nap este hat és tizenegy között lehet hívni.

Azért most már talán egyszerűbb a hozzád hasonló beállítottságú embereknek, mint korábban. Az Internet elég sok mindent nyitottabbá tett...

Ma már, ha valaki úgy érzi, hogy ilyen irányultsága van, akkor sokkal könnyebb helyzetben van, mint amilyenben én voltam annak idején, mert az Interneten egy csomó információ hozzáférhető. Nem kell bemennie egy könyvtárba, nem kell rettegnie attól, hogy ki veszi észre, hogy milyen könyvet vesz le a polcról, vagy, hogy milyen újságot vesz meg az újságárusnál. Ezerszer könnyebb az információhoz hozzájutni, de az információhoz jutás, az csak egy dolog ebben az elfogadási folyamatban. Az, hogy ezt valaki hogyan éli meg, az egyénenként változó, mindenkinél más… és az Interneten kívül most már rengeteg meleg szórakozóhely is van…


Élni, és élni hagyni – Tabutéma? – Beszéljünk róla! – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Budapesten. Szerintem minél kisebb településen él egy meleg, annál nehezebb neki. Úgy gondolom, minél szűkebb, zártabb egy közösség, annál kevésbé toleránsak a tagjai a homoszexualitással kapcsolatban.

Ez egy nagyon összetett kérdés. Attól függ, hogy mivel kapcsolatban várunk toleranciát, de az valószínű, hogy azt a fajta szabad életet, ahogy Budapesten melegként lehet élni, másutt nem igazán lehet megtapasztalni az országban. Nekem egyébként az a tapasztalatom, hogy az emberek egyénenként sokkal kevésbé homofóbok, mint csoportként. Általában félnek attól, hogy: „Mit szólnak a többiek, ha én elfogadó leszek?”

Ért valamiféle negatív hatás a meleg mivoltod kapcsán?

Fizikai atrocitás sosem ért. Beszólni beszóltak már az utcán. Utánam kiabáltak, hogy: „Na, ez is egy hülye buzi!” Akkor én valami olyasmit szóltam vissza, hogy: „Igenis jól érzem magam!” Végül is nem reagáltam agresszíven.

Tehát a hétköznapi életben alapvetően nem bántanak...

Nem bántanak, de miután én ezt nem teszem ki a homlokomra, nem járok női ruhában, és nem vagyok egy feltűnő meleg (mert amúgy elég sokfélék vagyunk mi melegek is), nem az a jellemző, hogy rögtön erre gondolnának velem kapcsolatban. Nem volt eddig negatív tapasztalatom, de nem vagyok vak, és tudom, hogy azért vannak problémák.


Élni, és élni hagyni – Tabutéma? – Beszéljünk róla! – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
A magyar társadalomban mennyire rossz a helyzet?

Én ezt nem tudom megítélni. Minden ember esetében más. Ismerek olyat, akit megtámadtak, megvertek, és zaklattak. Nagyon sokféle tapasztalás van. Szerintem az emberek azt szeretnék, hogy ez a dolog minél kevésbé legyen látható. Amikor Nyugat-Európában járok, akkor az ottani nagyvárosokban a másságomat sokkal szabadabban élhetem meg, mint itthon. Ott nyugodtan kiülhetek egy teraszra, és foghatom közben a kezét a barátomnak, vagy akár meg is csókolhatom az utcán, esetleg átkarolhatom egy padon.
Miután nagyon bujkálva, vagy nagyon álcázva élnek a melegek még mindig Magyarországon, ezért az atrocitásoknak a száma is minimális. A mindennapokban eléggé láthatatlanok vagyunk. Jobb képet nem szeretnék festeni, mint a valóság. Azért nem az a jellemző, hogy tömegével vonulnának a melegek az utcán.

Kivéve a meleg felvonulásokat…

A meleg felvonulásokon sem szabadon vonulunk, hanem rendőri kordonnal körülvéve…

Más országokban is ekkora rendőri biztosítás van, mint nálunk?

Én eddig három városban, Londonban, Amszterdamban és Barcelonában vettem részt meleg felvonuláson, és ott sehol nem volt semmilyen rendőri biztosítás. A legtöbb nyugat-európai nagyvárosban a meleg felvonulás egy karnevál, egy össznépi ünnepség, ahol többszázezren vannak az utcán. A heterók is odamennek bulizni, szülők gyerekekkel, meg nagymamák és nagypapák. Szóval ez egy városi mulatság, amiben mindenki részt vesz.
Jó lenne, ha azok a felnövekvő generációk, akik utánunk jönnek, egy szabadabb, befogadóbb világban élhetnének, és szabadabban élhetnék meg, akár ezt a fajta másságukat is a többséghez képest. Szeretném, ha a homoszexualitás a közbeszéd természetes részévé válna. Így talán könnyebbé válna azoknak az élete, akik érintettek benne, és a heteroszexuálisokhoz is közelebb kerülhetne maga a téma. Úgy kezeljük még mindig ezt az egészet, mint a középkorban. Úgy teszünk, mintha a homoszexualitás nem létezne.
Azt szeretném, ha minél többet beszélnénk róla, ha egyre kevésbé lenne ez tabu, ha ugyanolyan természetes része lenne az életünknek, mint bármi más.
Az életnek rengeteg olyan aspektusa van, amit meg kellene nézni ezen a szemüvegen keresztül is. A világ nagyon sokféle, mindenféle szempontból, és az a jó, ha ez a sokszínűség, ez a sokféleség a hétköznapokban is jelen van. Minden embernek meg kellene tanulnia, hogy nem csak az az egyfajta élet van, amiben ő szocializálódott, amit ő a sajátjának vall, és hozzá hasonlóan minden más embernek is megvan a joga ahhoz, hogy az emberi méltósága ugyanúgy tiszteletben legyen tartva. Szeretném, ha az is nyugodtan végigmehetne az utcán, akin nagyon látszik, hogy meleg, és az is, akin nem.

Mindannyiunknak van hely a nap alatt.

Élni, és élni hagyni. Én ebben hiszek.

 

Szerkesztés és grafikai szerkesztés: P. Horváth Zsuzsi

 

Élni, és élni hagyni – Tabutéma? – Beszéljünk róla! – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/