Hosszú fekete haj… – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/


Hosszú fekete haj

 

 

 






Világéletében feltűnő jelenség volt. Szokatlanul sudár termetével, s bársonyosan mély hangjával valahogy mindig kitűnt a tömegből. Az idős cigány asszony fáradtan üldögélt a valaha jobb napokat is megélt kopott konyhaasztal mellett. Emlékezett. A fiatalkorára, amikor a jövő sokkal egyszerűbbnek tűnt, arra az időre, amikor még teljes volt a család. Korán ment férjhez, és hamarosan két ragyogó fekete szemű lánya született. Beköltöztek a városba, de továbbra is ragaszkodtak a hagyományaikhoz, így otthon, egymás között természetesen csengett, a cigány szó. Kékesfekete haját hosszúra növesztette. Annak idején az ura is a hajába szeretett bele. Ha a kedvébe akart járni, akkor esténként kibontotta, és úgy tett-vett a lakásban. A férfi kérges tenyere, - mintha csak valami ellenállhatatlan, mágikus erő vonzaná - időről időre végigsimított a fényesen csillogó, hullámos fürtökön.
 
Elsőként mégis az ura hagyta magára. Egy reggel munkába indult, ugyanúgy, mint már annyiszor máskor, de aztán soha többé nem jött haza. Buszbaleset történt, s a férje nem élte túl. Amikor megtudta, azt hitte, ő is belehal a fájdalomba, de nem hagyhatta el magát, hisz ott volt a két árván maradt gyermek, akikről gondoskodnia kellett, ezután már egyedül. Hosszú haját rövidre vágatta a gyász jeleként, megkeményítette a lelkét, s összeszorított foggal tovább folytatta az életét.


Többé nem ment férjhez, pedig akadt volna jelentkező, nem is egy, de neki nem kellett senki. Egyik sem léphetett az ura lába nyomába se. Elvállalt mindenféle munkát, s bár mindkét lányát tisztességgel kitaníttatta, utólag mégis szemrehányást tett magának, hisz a sok munka miatt nem maradt elég ideje rájuk. Rendszerint agyonhajszolt és fáradt volt. Azt sem vette észre, amikor a nagyobbik szerelmes lett egy nős emberbe. Egy világ omlott össze benne, amikor a lány bevallotta, hogy négy hónapos terhes, és persze a gyerek apja hallani sem akar már róla. Mit tehetett volna? Ahol háromnak jut hely, ott szorítanak valamicskét a negyediknek is. Majd csak lesz valahogy. De a sorsnak úgy látszik még mindig volt elszámolni valója vele. Az újszülöttel ugyanis valami nem volt rendben. Bár a kislány szépen cseperedett, és napról napra egyre jobban hasonlított hajdani nagyapjára, az értelme alig-alig nyiladozott, s úgy tűnt, ez így is marad. Éjszakánként, ha egyedül volt, sokat sírt emiatt, de napközben erősnek mutatta magát. Muszáj volt, hiszen ő tartotta a lányában is a lelket.

Az egyetlen vigaszt az jelentette számára, hogy legalább a kisebbik leánya sorsa jól alakult. Németországba ment férjhez, ahol jómódban éltek az urával. Időnként küldött haza egy kis pénzt, s olyankor egy ideig könnyebben mentek a dolgok.

Épp az unokája tizedik születésnapját ünnepelték, amikor a nagyobbik lánya váratlanul összeesett. Szinte megállíthatatlanul sodorták magukkal az események. Mentő, kórház, majd a kíméletlen diagnózis: agydaganat. Nem, az nem lehet, hogy egy anya túlélje a gyermekét! Ezt nem teheti vele az Isten! A lánya még két hónapig tartott ki. A halálos ágyánál megígérte neki, hogy amíg él, gondját viseli a szellemi fogyatékos kislánynak. Sötét napok következtek. A gyász feneketlen gödrébe zuhant. A haját ismét rövidre vágatta, ahogy a hagyomány ilyenkor megkívánta. Egy mit sem sejtő magyar asszony még meg is dicsérte, hogy milyen jól áll neki ez az új, fiatalos hajviselet. Nem szólt rá semmit, úgysem érthette meg senki, hogy mi zajlott a lelkében. Teltek múltak a napok, majd a napok idővel évekké duzzadtak, s ő helyt állt rendületlenül, pedig nem volt könnyű dolga a fogyatékos lánnyal. Az unokája egyre erősebb, egyre akaratosabb lett. Sohasem úgy viselkedett, ahogy kellett volna, ahogy elvárták, s ha nem kapott meg valamit, akkor rendszerint dühroham tört rá. Ő mégis szerette, és ragaszkodott hozzá, hiszen vér volt a véréből, az egyetlen, aki a nagyobbik lányából számára megmaradt.


A haja újra megnőtt, de már itt-ott fehér szálak vegyültek a fekete tincsek közé. Reggelenként befonta, és szoros kontyba tekerve a feje tetejére tűzte. Abba az illúzióba ringatta magát, hogy ezután, ha nem is könnyen, de legalább nyugalomban telnek majd a napjai. Mint már annyiszor korábban, persze most is tévedett. A rosszullétek váratlanul törtek rá. Szédült, émelygett és valami furcsa gyengeség lett úrrá rajta. Végül a kisebbik lánya cipelte el az orvoshoz, amikor épp itthon járt látogatóban. Zsibbadt aggyal roskadt egy székre a rendelőben, amikor megtudta, hogy most ő a soros, ezúttal őt szemelte ki magának a rák. Budapestre, a Kékgolyó utcába hordták kezelésre. Egy idő után a kemoterápiától csomókban kezdett el hullani a haja. Nem bírta elviselni a látványt, úgyhogy inkább levágatta. Harmadszor is, de most tövig, és egy virágos kendőt kötött a fejére.

Verőfényes nyári nap volt, amikor az orvosok közölték vele, hogy búcsúzzon el a családjától, mert már nem sok ideje van hátra. Nem érte váratlanul, mégsem búcsúzott el senkitől. Nem tehette, hisz mi lenne nélküle a fogyatékos lánnyal? A német veje ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki, hogy senki se képzelje, hogy majd egy bolondot fog kerülgetni a házában. Ha most meghalna, biztosan egy intézetbe kerülne a lány, ott meg ki tudja, mi történne vele... Nem lenne mellette senki, aki megvédené.


A novemberi este puha sötétséggel borult rá az aprócska konyhára. Az idős cigány asszony kissé remegő kézzel, lassan a gyufáért nyúlt, meggyújtotta az első gyertyát a kopott asztalon fekvő adventi koszorún, s szeretettel rámosolygott az unokájára.
Fél év telt el és még mindig élek,– gondolta – akármit is mondtak az orvosok. Csak azért is élek, mert élni akarok. S ez egy olyan erő, ami akkor is működik, ha már csődöt mondott az orvostudomány.

A haja, bár most már hófehéren, néhány hete újra serkenni kezdett a fejére kötött kendő alatt…

Grafikai szerkesztés: P. Horváth Zsuzsi

 

Hosszú fekete haj… – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/