Kutya barátaim

 

 

 Sokáig állatorvos szerettem volna lenni, aztán mégis más irányt vett az életem. Az állatszeretetem viszont a mai napig megmaradt. Rendszerint vissza kell fognom magam, hogy ne simogassak meg minden utamba kerülő négylábút. A legtöbbet mégis talán a kutyák révén tanultam. Türelmet (ezt még most is tanulom), odafigyelést, felelősségvállalást, szeretetet.

 Manapság sokan tartanak kutyát, és sajnos sokan vannak olyanok is, akik túl könnyelműen vágnak bele a kutyatartásba. Nem gondolják végig, hogy egy kutyával 10-15 évnyi elköteleződést vesznek a nyakukba. Elvakítja őket a kölyökkutyák játékos bája, és nem számolnak azzal, hogy a felelős állattartás bizony számos nemszeretem, napról napra, évről évre ismétlődő kötelességből is áll. Az első pár hét eufóriája után, már terhessé kezd válni a napi többszöri sétáltatás, mert ugyebár egy kutyának, ha esik, ha fúj, vannak bizonyos sürgető szükségletei. A lakás tele lesz szőrrel, a bútorok lába fognyomokkal, és hát a szobatisztává válás is eltart egy darabig. Csak az vállaljon kutyát, aki képes levenni a "rózsaszín szemüveget", és aki minden negatívuma ellenére is azt gondolja, hogy nem baj - a sok-sok szeretetért, a vidám pillanatokért, a megkérdőjelezhetetlen hűségért így is érdemes. Ha mindenki előbb mérlegelne, és csak utána döntene, akkor talán kevesebb lenne a szomorú, eldobott, magára hagyott állat.

 

"...Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél..."

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

 Hat kutya töltött be fontos szerepet az életemben. Egy kivételével már valamennyien az örök vadászmezőkön szimatolnak. Sajnos a  kutyaéletek hosszát rövidebbre szabta a természet, mint az emberéletet. Emiatt a  kutyabarátoknak időről időre át kell élniük, fel kell dolgozniuk négylábú társaik elvesztését. Fájdalmas időszakok ezek, de azokért a szép évekért, amiket a kutyáink mellett átélhetünk, mégiscsak megéri, hiszen olyan tiszta, feltétel nélküli, sohasem méricskélő szeretetet kapunk tőlük, amilyet az emberektől talán sohasem.

 

Vitéz – a pécsi „pampák vad kutyája”

Az első kutya barátom, akire visszaemlékszem Vitéz volt. Vitéz - fajtáját tekintve igazi keverék kankutya - apai nagynénémék pécsi házát őrizte. Gyerekkorom nyaraiból pár hetet rendszerint Pécsen töltöttem. A pécsi napok fénypontja számomra mindig az esti kutyasétáltatás volt. Vitézzel, és pár évvel idősebb unokanővéremmel – aki annakidején „félisten” pozíciót töltött be a szememben- a Mecsek oldalán nyílt sebként  tátongó külszíni bánya felé vettük az irányt. Volt, hogy órákon keresztül barangoltunk az esti szürkületben, s közben világmegváltó nagy beszélgetéseket folytattunk. Az utolsó házakat elhagyva a póráz végén izgatottan fickándozó Vitézt elengedtük, s hamarosan már csak távolról, hol innen, hol onnan hangzott fel vidám csaholása. Persze azért, mielőtt ránk esteledett volna, ő is előkerült, s lógó nyelvvel, csillogó szemmel, a sok futástól kimerülten baktatott mellettünk hazafelé. Bár Vitézzel mindig csak a vakáció alatt, és akkor is csak pár hetet találkoztunk, mégsem felejtett el. Minden nyaralás elején boldog farkcsóválással, régi szeretett ismerősként üdvözölt, egészen addig, amíg egy nyáron hiába kerestem őt az udvaron. Ő volt az első kutya, akit elveszítettem…

Tücsök – a bolondos eb

Mielőtt volt anyósomék Győrben kertes házba költöztek, egy új lakótársra is szert tettek, mégpedig Tücsök kutya személyében. Nem szeretem azt a szót, hogy korcs, tehát maradjunk annyiban, hogy Tücsök a keverék kutyák gyöngyszeme volt. Igazi kutya egyéniség. Kicsit neveletlen, nagyon játékos és hát nem minden esetben kiszámítható. Rengeteget játszottunk együtt, még arra is rá lehetett venni, hogy a mellső lábait felemelve táncra perdüljön velem. Ha azonban elunta a dolgot, bizony néha előfordult, hogy odakapott. Nem igazán komolyan, de azért mégis érzékeltetve, hogy ennyi volt, most már elég.  Mindig résen kellett lenni mellette. A ház mögött, a kert végén túl egy forgalmas út visz ki Szlovákiába. A játékos Tücsöknek ez az út lett a veszte. Egy nap a nyitva felejtett kapun át kiszökött az udvarból, elcsavargott, és egy száguldó kamion kerekei alá került. Halálával nagy űrt hagyott maga után. Apósom épp kórházban feküdt. Tanácstalanok voltunk, nem tudtuk, hogy hogyan mondjuk el neki, hogy mi történt. Úgy gondoltuk, talán könnyebb lesz feldolgoznia a veszteséget, ha egy esetlen kölyökkutya várja otthon, amikor hazajön. Így lépett be az életünkbe Maci.

 

Maci – a félős óriás

Maci gyönyörű, hosszú szőrű ónémetjuhász volt. Sohasem felejtem el, amikor először megpillantottam az alomban. Olyan volt, mint egy kedves kis bundagombóc, mint egy játék mackó. Ezért is kapta a Maci nevet. Az első estén keservesen nyüszített az anyja és a testvérei után, ezért lenn aludtam vele a földszinten úgy, hogy mindig hozzáért a kezem, hogy ne féljen, és ne érezze magát egyedül. A félénk kölyökkutya, amikor együtt sétáltunk, nyolcasokat írt le a lábaim körül, sokszor szinte lépni is alig lehetett tőle. Maci csodaszép nagy kutyává fejlődött. Nyaranta lelkesen kalimpálva, sokszor a hátunkat is összekaristolva együtt úszott velünk a győri Duna holtágban, telente pedig a pórázába kapaszkodva, lábunkon korcsolyával vontattattuk magunkat vele a befagyott holtág jegén. Bármilyen nagy termetű kutya is volt, bátornak azért mégsem lehetett nevezni. Legtöbbször félelmében ugatott. Még jó, hogy ezt az idegenek nem tudták, ezért a házőrző pozíciót mégiscsak sikeresen betöltötte. Pedig Maci anyja annak idején még betörőt is fogott. A hívatlan, rossz szándékú látogatót gond nélkül beengedte a lakásba, de amikor az dolga végeztével távozni szeretett volna, fenyegető morgással keresztbe feküdt a küszöbön, és egy tapodtat sem engedte se jobbra, se balra, amíg a háziak haza nem értek. Maci utolsó éveiről sajnos a válásunk miatt már lemaradtam. Úgy tudom, ízületi gyulladás gyötörte szegényt, s amikor már olyan fájdalmai voltak, hogy lábra sem tudott állni, - hogy ne szenvedjen tovább – a mi kedves mackónkat el kellett altatni.

Bogi – az első saját kutyám

Bogit a fekete tacskókeverék lányt ajándékba kaptam a volt férjemtől, amikor még udvarolt. Vonaton hoztam el Győrből Tatabányára, miközben békésen szunyókált a térdemen. Olyan kicsi volt, hogy az első helye a lakásban egy kimustrált aktatáska lett. A kölyökkutyák imádni valóak, de azért kihívást jelent túlélni mellettük az első évet, különösen egy tömblakásban. Amikor Bogi hozzánk került, még a szüleimmel éltem, és  mindhárman dolgoztunk. Szerencsére más-más időbeosztásban, de még így is elég sokat volt az eleven kiskutya egyedül. A magányos órák alatt persze rengeteg izgalmas felfedezni valót talált a lakásban. Volt, hogy arra jöttünk haza, hogy a nagyszoba összes bútorának a lába köröskörül volt tekergetve a kötős kosaramból kicsent színes fonalaimmal. Máskor az asztal tetején hagyott útlevelet szerezte és rágta meg, pont a tervezett indulás előtt. És bizony jó néhány pár cipő és csizma is áldozatul esett állandóan rágcsálnivalót kutató tűhegyes kis fogainak. Mindezeket a csínytevéseket olyan ártatlan képpel csinálta, hogy nem igazán lehetett rá hosszasan haragudni. Igaz, hogy Bogi hivatalosan az én kutyám volt, a falkavezér pozíciót mégsem én töltöttem be a szemében. Mindhármunkat nagyon szeretett, de apámért rajongott igazán. Egyfajta különleges szimbiózis jött létre kettejük között. Együtt jártak gombázni, horgászni, a kertbe, gyakorlatilag szinte mindenhová. Bogi számára apám volt a mindenség közepe. Anyám kiszorult a kocsiban az anyósülésről, helyette a kutya feszített ott büszkén, időnként kötelességszerűen megugatva a világot. Bogi 11 évig volt a kutyánk, s anyám első nyugdíjas éveit is sikerült megszépítenie. Az állatokat sokszor sajnos ugyanolyan betegségek sújtják, mint az embereket. Bogi testén egyszer csak daganatok jelentek meg, és ráadásul cukorbeteg is lett. Egyfolytában csak inni és inni akart, aztán persze bepisilt. Egyre rosszabbul érezte magát. A korábban bújós, törleszkedő kutya kerülni kezdte a társaságot és egyedül szenvedett a lakás egy-egy eldugottabb zugában. Apám végül elvitte az állatorvoshoz, és beadatta neki az altató injekciót. Sokáig nem tudtam feldolgozni a halálát, és apámnak is nehezen bocsátottam meg a dolgot… én még reménykedni akartam a felgyógyulásában.  Még hetekkel a halála után is hallani véltem a mancsainak a kopogását a linóleumon…

"...Aki hagyja, hogy megszelídítsék, az a sírás kockázatát is vállalja vele..."

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

Alma – a spániel ezredes

Aztán jó ideig nem volt kutya barátom, egészen addig, amíg meg nem ismertem Almát. Alma a jelenlegi párom, Tibi kutyája volt, egy fekete, lógó fülű, idősödő kedves spániel szuka. Egy kicsit olyan, mint Füles a Micimackóból. Tibi és Alma elválaszthatatlanok voltak. A hórihorgas férfit és elmaradhatatlan hűséges társát, a sötét bundás kutyát jól ismerték a Május 1 park kutyás társadalmában. Almával már az első perctől kezdve jó volt a kapcsolatom. A kutyák megérzik, hogy ki az, aki valódi szeretettel közeledik feléjük. Fokozatosan sikerült elnyernem a bizalmát, és végül már egyedül is levihettem megsétáltatni, mert nekem is szót fogadott, ugyanúgy, mint a gazdájának. És hogy miért is volt Alma ezredes? Almának tartása, tekintélye volt. Nem ijedt meg a nagyobb kutyáktól sem. Büszkén, képzeletbeli rangjelzéseit a mellkasán viselve közlekedett a parkban, és élemedett korú kutyamatrónaként elvárta, hogy a többi kutya igenis adja meg neki a kellő tiszteletet. Szép kort ért meg, bár élete alkonyán nagyon legyengült. Voltak pillanatok, amikor nem is volt igazán magánál, csak álldogált a park fái között és látszott rajta, hogy nem is tudja, hogy hol van. Aztán egy-egy infúziós kezelés után úgy tűnt pár napig, hogy visszakaptuk a régi, életerős Almát, de sajnos csakhamar ismét rosszabbul lett, s már táskában kellett lecipelni a negyedik emeletről, mert alig tudott lábra állni. Végül nem volt mit tenni, meg kellett hozni a legnehezebb döntést. Az állatorvos délután négyre jött volna elaltatni szegényt. Alma igazán jó kutya volt. Olyan jó, hogy még ennek a súlyos döntésnek a terhétől is megkímélte szeretett gazdáját. Aznap, pár órával az állatorvos érkezése előtt, gazdája kezei között kimúlt. Sokáig sirattuk. Tibi hetekig magába roskadva, szomorúan járt-kelt, nem találta a helyét. Nem bírtam tovább nézni a bánatát, ezért úgy döntöttem, lesz, ami lesz, veszek neki egy új kutyát.

Csoki – aki nekünk született

Pontosan tudtam, hogy mit akarok. Az új kiskutya természetesen csak spániel lehetett, és persze csakis lány. Majdnem olyannak kellett lennie, mint amilyen Alma volt, de azért mégsem teljesen, ezért sötétbarna színű kölyköt szerettem volna. Ismerőseim rögtön ajánlottak is egy tenyésztőt, akinek a tenyészszukája épp vemhes volt. Aztán eljött az a nap is, amikor meglátogathattuk az újszülött kutyaalmot. A sok kis kölyökkutya között mindössze egyetlenegy sötétbarna bundás kislány volt, aki ráadásul néhány perc elteltével máris elmélyülten rágcsálta párom lelógó cipőfűzőjét. A dolog itt el is dőlt, kiválasztottuk egymást.  Olyan pici volt amikor hazavittük, hogy ügyelnie kellett az embernek arra, hogy hová lép, nehogy véletlenül rátaposson. Természetesen, valahogy mindig láb alatt volt. Kíváncsian fedezte fel az új környezetét, és szinte mindent megrágott, ami elérhető volt számára. Lelkesen elfogyasztotta fonott kosara elejét is, ami a mai napig is mementóként őrzi a kis Csoki fogainak a lenyomatát. A kedvenc helye az íróasztal egyik fiókja volt, ahol nagyokat szundított, mialatt gazdája a számítógépen dolgozott. Csoki már közel kilenc éve a társunk, kilenc éve kergeti - szerencsére eredménytelenül – a feketerigókat a parkban. Egy csupa szív kutyává fejlődött, akiben túlcsordul a szeretet. Meggyőződésem, hogy azt hiszi magáról, hogy ő is ember, ugyanis sokszor kapom rajta, hogy minket próbál utánozni. Csokinak különböző arckifejezései is vannak. Szinte nevet a pofája, amikor jó kedve van, és ferdén áll a szája, ha nem tetszik neki valami. Sokszor már a szeme villanásából, a testtartásából tudom, hogy mi jár a fejében. És igen, Csoki meg is tud sértődni, ha úgy érzi, hogy sérelem esett rajta. Ilyenkor aztán csalogathatja az ember akár a legkedvesebb jutalomfalatjával is, ő hajthatatlan, és a füle botját sem mozdítja. Hál’ Istennek hamar megbékül, és minden visszazökken a rendes kerékvágásba. Szívmelengető újra és újra átélni a szinte az összes szőrszálával örülő, ezerrel a farkát csóváló Csoki üdvözlő szertartását, amikor az ember valahonnan hazatér. Nem állítom, hogy ő a világ legokosabb kutyája, de számunkra ő a legkedvesebb. Így szeretjük őt, ahogy van, a hibáival, a tökéletlenségeivel együtt, mint ahogy ő is viszontszeret minket a gyarlóságaink ellenére is.

"...ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra..."

(Antoine de Saint-Exupéry: A kis herceg)

 

Cikk és grafika: P. Horváth Zsuzsi