Ez az én utam – Egy szerzetesnővér a XXI. században – szerkesztette: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

Ez az én utam

Egy szerzetesnővér a XXI. században

 

 

Ez az én utam – Egy szerzetesnővér a XXI. században – szerkesztette: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Baráti Eszter a Boldogasszony Iskolanővérek szerzetesnővére a gyerekkori legjobb barátnőm. Bár teljesen más irányba sodort bennünket az élet, a barátság köteléke az óta is megmaradt. Van úgy, hogy évekig nem találkozunk, mégis bármikor úgy tudjuk felvenni a beszélgetés fonalát, mintha csak tegnap váltunk volna el. Úgy gondolom, az általa eddig bejárt , az élet értelmét kutató út olyan különleges, hogy mindenképpen számot tarthat a „Tilos az A” webmagazin olvasótáborának az érdeklődésére. Szeretnék némi bepillantási lehetőséget nyújtani a világába, abba, hogy milyen is a szerzetesi életforma a valóságban, félresöpörve a sztereotípiákat.
(P. Horváth Zsuzsi)

 


Az, hogy apáca, vagy szerzetesnővér, az mindegy?


Ez az én utam – Egy szerzetesnővér a XXI. században – szerkesztette: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Egyházjogilag nem vagyunk apácák, de ezt a szót ismerik jobban az emberek. Többször előfordult, hogy az iskolanővér elnevezésből arra következtettek, hogy kórházban és iskolában is dolgozom egyszerre… Egyébként a nevünk megtévesztő abban az értelemben is, hogy iskolanővérként kórházakban, börtönökben és még sok más területen is tevékenykedünk, nem csak tanárként.

 

El szoktam gondolkodni, hogy mennyi sztereotípia van a fejekben veletek kapcsolatban, és ezeknek a jó része valószínűleg nem igaz… Az olvasmányokból, a filmekből az ember azt gondolja, hogy fekete-fehér egyenruhában, fityulával a fejeteken, komor arccal jártok-keltek, reggeltől-estig imádkoztok és nincs semmi öröm az életetekben. Ehhez képest ismerlek téged, aki dolgoztál már nemcsak Magyarországon, hanem Rómában, sőt Kenyában is. Az életed, mozgalmas, érdekes, izgalmas, nem zárt, és egyáltalán nem vagy komor…

Mi annak idején még együtt voltunk kisdobosok, aztán úttörők. Te ugye nem kaptál kimondottan vallásos nevelést?


Erről az jut eszembe, hogy nekem az első emlékem Istenről hozzád kapcsolódik.

Ez az én utam – Egy szerzetesnővér a XXI. században – szerkesztette: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Tényleg? Nem mondod…

De igen. Már felső tagozatosok lehettünk. Játszottunk az iskolaudvaron, és emlékszem, hogy egyszer csak megálltunk játék közben, és megbeszéltük, hogy márpedig Isten az van. Ennek nem volt semmi olyan alapja, hogy bárki is tanított volna minket erre, mert, hogy se téged, se engem nem neveltek vallásosan.
Azután nyolcadikban mégis megtaláltam az utat a templomba, egy „véletlen” folytán. Az ikertestvérem ugyanis nagyon jó eszű gyerek volt, ezért a szüleim azt szerették volna, ha az ország egyik legerősebbnek számító középiskolájában, a pannonhalmi bencéseknél folytatta volna a tanulmányait. Oda végül nem sikerült bejutnia a hittan terén mutatott tájékozatlansága miatt, viszont a győri bencésekhez felvették azzal a feltétellel, hogy ezután elkezd hittanra járni. Édesanyám ezt komolyan vette, és nemcsak testvéremet vitte el a paphoz, hanem megkérdezett engem is, hogy szeretnék-e vele tartani.

És mikor érlelődött meg benned az az elhatározás, hogy szerzetesnővér akarsz lenni?

Miután leérettségiztem, a Kandó Kálmán Műszaki Főiskolán tanultam tovább.  Az idő tájt jött egy váratlan, megmagyarázhatatlan, elsöprő erejű felismerés - én meghívásnak hívom -, hogy én szerzetes szeretnék lenni.

Ezt egyszer csak úgy érzi az ember ott legbelül, hogy neki ez az útja?

Igen.

Ez az én utam – Egy szerzetesnővér a XXI. században – szerkesztette: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/És hogy volt tovább? Mi történt? Mit csináltál?

Nem kellett eget rengetően mást csinálnom, mert ebben az időszakban már nagyon elkötelezett voltam vallásilag.  Ehhez hozzásegített az is, hogy a tatabányai gimnáziumi éveim a puha diktatúra időszakára estek. Megtörtént velem, hogy az egyik tanárom leszedette a keresztet a nyakamból, töri órán pedig elmagyarázta a tanárnő, hogy Jézus egy mesés alak, nem történelmi személyiség. Akkoriban dialektikus történelmi materializmus címén az volt a dolga a töri tanároknak, hogy ilyeneket tanítsanak. Az osztályfőnököm elsőben nyájasan félrehívott, és biztosított arról, hogy nem lesz bántódásom amiatt, hogy az ikertesóm egyházi iskolába jár, de amikor néhány hónap múlva érdeklődni kezdtem osztálytársaim között, hogy van-e még köztük keresztény, akkor – már nem olyan nyájasan - behívatott, hogy ne szervezkedjek. Meg egyébként is, jobban tenné a testvérem, ha még időben átiratkozna hozzánk, mert nehogy azt higgyük, hogy egyházi iskolából bárhová is felveszik. Ezek az élmények egyáltalán nem kedvetlenítettek el, inkább azt éltem meg, hogy kiállok egy igaz eszméért, amiben hiszek.

Most azon gondolkodom, hogy az én oldalamról nézve mennyire más volt ez az időszak. Engem nem zaklattak ilyenekkel, merthogy én nem voltam vallásos… Fura egy világ volt az. Én most sem vagyok klasszikus értelemben vett hívő ember, de azt gondolom, hogy mindenkit szabadon hagyni kell, hogy higgyen abban, ami belülről jön neki – amíg nem bánt ezzel másokat -, és senkit sem kellene a hite miatt üldözni.

Igen. Meg kényszeríteni sem.

Ez az én utam – Egy szerzetesnővér a XXI. században – szerkesztette: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

Mennyiben változott meg az életed attól, hogy beléptél a rendbe? Egyáltalán hogyan lehet belépni egy szerzetesrendbe? Van ott valamilyen felvételi?

Igen, van felvételi elbeszélgetés.

Kivel?

Ez egy nemzetközi rend, amely tartományokból áll. A magyar tartományfőnöknél lehet jelentkezni, ha már komolyra fordul a dolog. Ő dönti el, hogy egyáltalán valaki jelölt lehet-e. Ez egy hosszú folyamat, amíg valaki első fogadalmat tehet. Először van a jelöltség, utána a noviciátus. Amikor beléptem a szerzetesrendbe, a jelöltséggel egy időben - mivel Magyarországon csak az lehetett iskolanővér, aki gimnáziumi tanári képesítést szerzett- otthagytam a Kandót, és matematika-fizika tanár szakos lettem az ELTE-n.

 

Végül is ez a jelöltség egy kicsit olyan volt, mintha egy kollégiumban laktál volna, és onnan jártál volna be az egyetemre?

Abból a szempontból lehet kollégiumhoz hasonlítani, hogy csupa fiatal, egyetemista korú jelölttársam volt, viszont így utólag visszagondolva „spártai” körülmények között éltünk. Reggel ötkor vittük le a 25 literes tejeskannákat, söpörtük az udvart, közös ima, utána mentünk egyetemre, és délután még óráink voltak, meg sokszor még reggel is.

 

 

Ezek milyen órák voltak?

A renddel kapcsolatos órák, spiritualitás, lelkiség, meg volt egy kis teológia is.

Egyébként a családod, a környezeted mit szólt a döntésedhez?

Az apukám nem örült neki, de mindig is tiszteletben tartotta a döntéseimet. Azt mondta, hogy ez az én életem, rám bízza, de azért próbált lebeszélni róla. Neki sok negatív tapasztalata volt az egyházzal kapcsolatban, amitől megpróbált óvni engem.

És a testvéred?

Neki mondtam meg először, hogy mit tervezek. Azt éreztem, hogy ő megért, mert hát ő is ilyen helyen forgolódott. Értette, hogy miről beszélek, nem kellett neki magyarázkodnom.

Ez az én utam – Egy szerzetesnővér a XXI. században – szerkesztette: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

És amikor elvégezted az egyetemet és véget ért a jelöltséged, akkor utána jött a noviciátus?

Igen. Amikor a noviciátusba kerültem 1990 nyarán, az egy érdekes időszak volt, mert a rendszerváltással az összes földalatti női szerzetesrend előjöhetett az illegalitásból, úgyhogy nagyon sokan mozgolódtak és kezdték újra a rendi életet. Nem lehetett tudni még, hogy mi lesz, hogy lesz, tele volt a levegő várakozással.

És amikor novícia voltál, az azt jelentette, hogy egy évig el kellett vonulnod a világtól egy rendházba, és nem érintkezhettél a külvilágból senkivel, ugye?

Gyakorlatilag igen. Egyedül Húsvétkor látogathatott meg a családom.

 

 

Tehát akkor végül is elkezdtél beilleszkedni a rendbe?

Igen. Megismertem a rend szellemiségét, de a noviciátus legfontosabb része az istenkapcsolat elmélyítése, ez az alapja a szerzetességnek. Ez tulajdonképpen egy egyéves lelkigyakorlat.

Mit jelent az a szó, hogy lelkigyakorlat?

Aki lelkigyakorlatra megy, az egész valójával egy időre kiszakad a hétköznapi világából. A cél, hogy kinyíljak vagy megnyíljak, hogy be tudjak fogadni valami olyasmit, amire szükségem van ahhoz, hogy amikor visszatérek a rendes kerékvágásba, legyen bennem egyfajta többlet, egy új lendület.

Na, most fogalmaztad meg nekem, hogy én miért szeretném végigjárni a Caminot. Szerintem az nekem egy ilyen kiszakadás élmény lenne.

A zarándoklat is egy speciális lelkigyakorlat, olyan, amikor a test és lélek egymást szolgálják, ahol a megtett út fizikai és spirituális valósága egyszerre eleven. A lelkigyakorlat azért van, hogy ráébredj, hogy valami hiányzik, valamire szükséged van, ami több mint az anyagi világ, több mint a megszokott napi robot.

Igen, van, amikor az ember úgy érzi, mintha egy mókuskerékben menne körbe nap, mint nap, és egész egyszerűen nem is lát ki a saját életéből. Peregnek az életének a homokszemei, telnek a napok, sokszor értelmetlenül…

Így van, vagy legalábbis elhomályosul az élet értelme. Ez olyan, mint a lélegzetvétel, akkor jövünk rá, hogy mennyire hiányzik, amikor valami miatt légszomjunk támad.

A noviciátus végén fogadalmat tettél?

Igen, először három évre majd ’95-ben örökfogadalmat.

Ez az én utam – Egy szerzetesnővér a XXI. században – szerkesztette: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Ezzel egyidejűleg elkezdtél tanítani?

Igen. Voltak kételyeim azzal kapcsolatban, hogy milyen tanár leszek, nem is nagyon tudtam elképzelni magamat tanárnak. Aztán elkezdtem tanítani, és az volt az élményem, hogy ezt a dolgot rám szabták, hogy én ezt nagyon élvezem.

Tehát, ha nem jön ez a meghívás az életedben, akkor meg sem fordult volna a fejedben, hogy te jó tanár lehetsz?

Sőt, mielőtt érettségiztem, azt az egyet biztosan tudtam, hogy tanár az aztán nem leszek.

Érdekes, hogy végül mégis miket produkál az élet. Egy darabig hát lubickoltál ebben a dologban, viszont én úgy emlékszem, hogy menet közben volt egy nagy megtorpanásod is, amikor elbizonytalanodtál, otthagytad a rendet, és elmentél egy kollégiumba nevelőtanárnak… Arra gondoltál, hogy lehet más irányba kanyarodva is értelme az életednek?

 

Azok az ideák, amikkel beléptem tizenöt éve a rendbe, eltűntek. Talán az a gyötrelmes gondolat feszített leginkább, hogy lehet, hogy csak azért maradok, mert félek kilépni az ismeretlenbe. Ez nem hagyott nyugodni. Ekkor elmentem, és egy évig a szerzetes közösségen kívül éltem.

És mi vitt mégis vissza?

Jó kérdés.  Azóta is foglalkoztat a kinn és a benn kérdése.  Minden elismerésem azoké, akik mernek új útra lépni és radikálisan változtatni életmódjukon (mint Szent Pál :-) ), amikor erre belső indítást éreznek. De nekem más utam volt. Azt éltem meg, hogy amikor bent vagyok, akkor kifelé kukucskálok, hogy: „Hű, de jó lehet ott kint szabadon és kötöttségek nélkül élni!” De amikor kint voltam, akkor még jobban éreztem, hogy engem nagyon izgat és foglakoztat az a világ, amit röviden úgy hívok, hogy a lét misztériuma. Én olyannak tapasztaltam meg magamat, hogy állandóan feszegetem a határait, hogy mire is jó ez az egész, de valahogy az a dolgom, hogy belülről feszegessem. Sok mindent szeretnék, ha másképp lenne az egyházban, de úgy érzem, hogy én idetartozom, ezt az egyházat – még ha rengeteg hibáját látom is – akkor is szeretem.

Ez az én utam – Egy szerzetesnővér a XXI. században – szerkesztette: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/Időnként szoktam gondolkodni a papi cölibátuson, meg hogy az apácáknak nem lehet se férjük, se gyerekük. Lehet, hogyha lehetne családjuk, akkor nem tudnák magukat száz százalékig odaadni a hivatásuknak, mert akkor biztosan a családjuk lenne az első, és minden más csak ezután jöhetne…

Ezt sokan aláírják, én viszont azt gondolom, ez nem elég indok ahhoz, hogy valaki szerzetes legyen, hiszen nem egy példáját látom olyan családanyáknak, akik akár négy-öt gyerek felnevelése mellett lepipálnak különféle társadalmi vagy egyházi aktivitásuk terén.

Akkor te elképzelhetőnek tartod azt is, hogy akár el is törölhetik a papi cölibátust?

A papi cölibátus egyházfegyelmi kérdés, amely változhat. Azt viszont jó tudni, hogy a szerzetesség független a papságtól, és mindig is a lényegéhez tartozott a szexuális önmegtartóztatás vállalása. Ez más vallásokban is így van, olyan, mintha az emberiségbe bele lenne kódolva, hogy vannak ilyen „őrült fazonok”.

Ez az én utam – Egy szerzetesnővér a XXI. században – szerkesztette: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
És az még nem vágott beléd soha, hogy így nem lesz gyereked?

Elég későn érő típus vagyok, de azért úgy 35 éves koromra felfogtam :-)
Van Jézusnak erről egy különös mondása: "Nem mindenki tudja fölfogni ezt, csak akinek Isten megadja. Van, aki anyja méhéből úgy született, hogy képtelen házasságra, van, akit az emberek tettek képtelenné rá, de van, aki a mennyek országáért önként lemond róla. Aki föl tudja fogni, fogja föl!" (Máté 19,12)
Nekem nem adta meg annak kegyelmét, hogy ezt mélységében fölfogjam, viszont, szolidaritásban mindazokkal, akiknek valamilyen oknál fogva nem lehet gyermekük, kész vagyok a “bizalom zarándokútját”* járni itt a Földön, abban a hitben, hogy minden ember életének megvan a maga sajátos értelme.
(*Roger Schutz a taizei közösség alapítójának szavai)

És keresel magadnak ezen a téren pótlékokat? Gondolok itt, mondjuk a testvéred gyerekeire… Vagy nem is kell pótlék?

Az Újszövetség egy gyönyörű himnuszában ezt olvassuk: „Jézus Krisztus… kiüresítette önmagát”  (Fil. 2,7) Nagyon fontos számomra, hogy ne pótlékokat keressek az ürességem betöltésére.

Mit jelent ez az üresség? Ezzel mintha már más vallásoknál is találkoztam volna… Ez a vágyak elengedése?

Számomra az üresség végső soron azt jelenti, hogy elengedem az Istenről alkotott mégoly szép elképzeléseimet is, hogy egyszerűen ki tudjam tenni magam annak, ami van.

Akkor ezek szerint Isten nem is feltétlenül jóságos?

Nekem alap beállítottságom, hogy jónak tartom a világot és így Istent, ugyanakkor nem vagyok vak és látom a borzalmakat is.

Miért hagyja a mindenható Isten, hogy annyi borzalom történjen a Földön?

Erre nem tudok választ adni. De van egy kérdés, ami foglalkoztat, és számomra ehhez kapcsolódik:
Két embert ugyanaz a megpróbáltatás ér. Az egyik megkeseredik, elveszti hitét az életben, Istenben, a másik viszont valami olyan ismeretre vagy emberi nagyságra jut általa, amit ezen szenvedés közben tanult meg.
Ferenc pápát a megválasztása után elkezdték az újságírók támadni amiatt, hogy volt két jezsuita, akiket Argentínában a katonai junta elhurcolt…

Ez az én utam – Egy szerzetesnővér a XXI. században – szerkesztette: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
… és hogy nem állt ki értük eléggé. Ezt én is hallottam.

Így van. Az újságírók dolga utánajárni, hogy Ferenc pápa vétett-e vagy sem, és azt is gondolom, hogy ha valaki hibázott, akkor fontos, hogy beismerje, még ha ő is a római pápa.


A két jezsuita közül már csak az egyik él, és ő történetesen magyar. Most egyszerre interjúk tucatját készítették vele, és mind arról kérdezik, hogy mit gondol a pápa szerepéről…
Csakhogy ez a magyar jezsuita atya, Jálics Ferenc, valami nagyobb igazságot tud, ami ennél fontosabb. Van egy könyve, ami számomra alapmű. Ebben a könyvben az atya leírja, hogy neki ez az öt hónap, amikor odaláncolva, bekötött szemmel teljes kiszolgáltatottságban és halálfélelemben élt, az életében egy fordulópontot hozott.   Valami olyasmit tapasztalt meg ekkor, ami nemcsak az ő életét befolyásolta, hanem mindazokét is, akiknek később lelkigyakorlatokat kezdett tartani, és tart mind a mai napig. Ebben az igazságtalan helyzetben, halálos fenyegetettségben olyasmi szenvedésen ment keresztül, ami utólag életadó lett sokak számára. Dühös lettem egy idő után az újságírókra, hogy miért nem a lényegről kérdezik őt. Miért nem olvassák el azt a könyvet, ahonnan idézgetnek? Utána lehet, hogy mást kérdeznének.

Mi ennek a könyvnek a címe?

Szemlélődő lelkigyakorlat.
Az üresség szerepéről itt hallottam először, és még sok egyébről… Ajánlom mindazoknak, akik keresik az Istennel való egyszerű, közvetlen kapcsolatot.

(Készült: 2013 tavaszán)

Grafika: P. Horváth Zsuzsi

Ez az én utam – Egy szerzetesnővér a XXI. században – szerkesztette: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/