Apa – írta: Dénes Ágnes, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

Dénes Ágnes:

Apa


 

Megrendeltem. Két éve halogatom, mert minden mindig fontosabb, mert ez olyan luxus, mert... Drága. Tényleg. valamivel kevesebb, mint egy havi lakástörlesztő részletem. December végére ígérte Lőrincz Péter, hogy megkapom a szövőszékemet...

 
Apa – írta: Dénes Ágnes, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
A terasz korlátjánál álltunk, csak mi ketten. Ő dohányzott, én a kertet néztem. Beszélgettünk.
Május vége, június legeleje lehetett. A stroke óta sokkal érzékenyebb volt, könnyen felizgatta magát. Úgy éreztem, legtöbbször azért, mert nem tudta pontosan kifejezni, amit mondani akart. Kereste a szavakat, aztán hol dühösen, hol szomorúan feladta. De ölelni nagyon tudott.

Tudtam, hogy olvassa az írásaim, és akkor éppen az egyiket nehezményezte.
Fájt neki, hogy arról írtam, anyával lassan visszatalálunk egymáshoz, róla meg egy szót sem ejtettem. Próbáltam megértetni, hogy vele mindig magától értetődő és mély szeretet fűzött össze, igyekeztem megmagyarázni, hogy a mi kapcsolatunk jelenti a biztonságot az életemben. Talán akkor kezdődött, mikor azt a szál cigit elcsentem tőle és ő rájött... Apa volt az, akihez bármikor fordulhattam, nem ítélkezett, meghallgatott, és amiben csak tudott, támogatott. Tudtam, hogy történhet bármi... bármi... ő ott van. Apa volt az, akinek könnyű volt elmondani, aki elfogadott és szeretett. Rendületlenül szeretett.

Apa – írta: Dénes Ágnes, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

Egyetlen kényes kérdés volt kettőnk között: a hitem. Végignézte, ahogy tizenéves koromban elkezdtem sorba járni a nagy világvallásokat, kerestem, melyik lehet az enyém.
Tudomásul vette, mikor később megtaláltam. Próbáltunk erről is beszélgetni, de ez túl ingatag talaj volt, ő nagyon felizgatta magát, én pedig ezt nem akartam. Innentől egyszerűen csak kerültük a témát. De ölelni akkor is nagyon tudott.


Azon a délelőttön, ott a teraszon mégis szóba került... a halálra készült, pihenni akart. Annyira jó lett volna, ha megérti, amit Zoli halála óta biztosan tudtam. Úgy igyekeztem elmondani... de nem hagyta. A szeme könnybe lábadt, a szája szavakat próbált formálni, aztán csak legyintett. Megölelt. Hosszan, csendben. Ölelni nagyon tudott.
Nem tudom, mit akarhatott akkor elmondani, többé már nem láttam eszméleténél őt.


Nagyon-nagyon ritkán álmodom eltávozott szeretteimmel.
Apa jelenlétét sokszor érzem, őt leginkább mindenki közül. Tuti benne van az összes játékosan ide-oda ugráló fénysugárban, Ő integet, mikor a felhők közül egy pillanatra áttör a nap fénye.
Olykor még mindig beszélgetek vele. Már nem akarok semmit sem megértetni, minden, amit mondani akartam már olyan felesleges lenne. Még megformálni sem esik jól a szavakat, kiejteni meg pláne. Próbáltam. Az a legtermészetesebb, amikor csak úgy egyszerűen... együtt vagyunk.

Ma éjjel meglátogatott.
Széles mosollyal ölelt magához, annyira, annyira jó volt eggyé olvadni vele. Ölelni még mindig nagyon tud. Aztán kicsit kinyújtotta a karját, mint aki jól meg akar nézni magának. Megsimogatta a fejem, és huncut vigyorral megszólalt:
- Ki tudja mióta van már nálam a szövőszéked. Kíváncsi voltam, mikor fogod elkérni végre.

Felébredtem.
És most bőgök kicsit boldogságomban.
Rengeteg kisírni valóm akadt mostanság.

Grafikai szerkesztés: P. Horváth Zsuzsi