P. Horváth Zsuzsi: Volt egyszer egy osztály - banner

 
   

 

 

 

Volt egyszer egy osztály…

Gondolatok egy osztálytalálkozó után

 

Volt egyszer egy osztály. Remek osztály volt, bár ez valójában csak utólag tudatosodott bennünk, többek között például azért, mert 32 év elteltével is szinte pillanatok alatt sikerült a régi csapatból 17 főt összeverbuválnunk.

Pedig 32 év nagy idő. Megváltoztunk. Plusz kilók, plusz ráncok, gonoszul megjelenő ősz hajszálak, és bizony a fiúk többségének a homloka is valahogy magasabb lett :-) Nem számít. Ezek csak külsőségek. A lényeg mélyebben van. Közösek a gyökereink, az emlékeink. Bárhogyan is változik a külsőnk, amikor egymásra nézünk, mindig látni fogjuk azt a hajdani kisfiút és azt az egykori kislányt, akik együtt koptatták az iskola padjait, s akik együtt ismerkedtek az olvasás és az írás rejtelmeivel. A gyermekkori barátságok még tiszták, érdekektől mentesek. Akkor még nem az volt a fontos, hogy kinek milyen az anyagi helyzete, vagy, hogy milyen előnyökkel járhat jó kapcsolatot ápolni a másikkal. Csak az számított, hogy jókat lehetett együtt játszani, és a kis titkainkat meg tudtuk egymással osztani.

 

Az az érdekes, hogy ez a gyerekkori ősbizalom aztán megmarad. Egészen máshogy állunk felnőttként is a gyerekkori barátokhoz, mint a később kialakult emberi kapcsolatainkhoz. Még ha évekig nem is találkozunk, akkor is úgy érezzük, hogy még mindig jól ismerjük a másikat, hiszen annak idején a legromlatlanabb énünk került kapcsolatba egymással.

Furcsa dolog megélni a korosodást. A fiatalok szemében valószínűleg már meglett „bácsiknak és néniknek” tűnünk, pedig mi magunk valahol legbelül sokszor még mindig ugyanazoknak a komolytalan kamaszoknak érezzük magunkat, akik valaha voltunk. Csak az a kíméletlen tükör mutat mást és igen, abban is változtunk, hogy jóval több élettapasztalatunk van, mint az egykori önmagunknak. Talán az évek során szerzett „pofonok” miatt most már sokkal óvatosabbak és megfontoltabbak vagyunk, mint annak idején. Középkorú emberként többnyire már nem csak önmagunkért vagyunk felelősek. Általában egy egész család terhe nyugszik a vállunkon, s a döntéseinkkel nemcsak a saját sorsunkat befolyásoljuk. Szeretteinkért, a megteremtett egzisztenciánkért való aggodalmunkban bizony sokszor kényszerülünk megalkudni, és kisebb-nagyobb kompromisszumokat kötni.

Egy osztálytalálkozó nem csupán a viszontlátás öröméről szól. Az ember ilyenkor összegez. Visszatekint a saját életére, végiggondolja, hogy hol tart, és mit is ért el valójában, miről álmodott gyermekként, és hogy hogy is áll ehhez képest a valóság. Vannak élethelyzetek, amikor valahogy minden rosszul alakul. Ilyenkor az ember nem igazán vágyik a régi osztálytársak társaságára, hiszen épp nehézségei vannak, és az adott pillanatban nem büszkélkedhet semmivel. Úgy gondolom valami ilyesmivel is magyarázható az „igazolatlanul” távol maradók hiánya. Talán majd legközelebb ők is eljönnek…

Mostanában kezdem megérteni a szüleim korosztályát. Rájöttem, hogy mi lehet a legrosszabb az idős korban: az, hogy át kell élniük a kortársaik, a saját korosztályuk elvesztését. Időről időre meghal egy-egy barát, vagy jó ismerős, és apránként eltűnik mellőlük az általuk jól ismert, biztonságos világ. Eltűnnek a társak, akikkel ugyanazokat a dolgokat élték át, s akikkel félszavakból is értették egymást. A gyerekek és az unokák szeretete nagyon fontos, de nem helyettesítheti azokat az embereket, akikkel megannyi közös emlék kötötte össze őket.

Nekünk szerencsénk van, hisz a régi osztály létszáma még teljes, és remélem jó sokáig az is marad. Mi még fel tudjuk idézni együtt a hajdani csínytevéseket, s ha úgy tartja kedvünk, akár hajnalig is sztorizgathatunk pár üveg jó bor mellett.

Tisztelettel jelentem, az osztálytalálkozónk igencsak jól sikerült. Igaz, közel hét év kihagyás után jöttünk újra össze, de biztos vagyok benne, hogy a következőre már nem kell újabb hét évig várni.

 

Krónikás (+grafika): P. Horváth Zsuzsi