Űrsztárok és űrsztorik

Az űrrepülés még mindig egy nagyon ritka élmény, és így fontos, hogy ezt az élményt az érdeklődők számára kézzelfoghatóvá tegyük - különösen ajánlva - a fiatalabb korosztálynak, akik szeretik a tudományt és a technikát. Az ismert, vagy kevésbé ismert történeteken keresztül ismerheti meg az Olvasó, hogy az űrhajós is emberből van, és lemállik róla a hősi mítosz.


Az emberes űrrepülések történetének három fontos eseményének együttállása már egy könyvet is ihletett. 2009 júliusában volt az első Holdra szállás 40. évfordulója, majd 2010 májusában az első magyar űrhajós három évtizeddel ezelőtti űrrepülésére emlékezhettünk. 2011-ben pedig, kerek fél évszázados volt az első űrrepülés. Ebből az öt évtized űrtörténelméből mazsolázgatok, nem ragaszkodva az egyes évfordulók sorrendjéhez.

A könyvben - és itt a „Tilos az A” felületén - nem találhatók gigantikus számoszlopok a technikai adatokra vonatkozóan, az Olvasó sajnálatos módon, nem fogja megismerni a hajtóművek specifikus impulzus értékeit. Mindezzel szemben a történetek középpontjában mindig az EMBER áll, kisebb-nagyobb űrtitkaival, az eltelt öt évtized dicsőséges győzelmeivel és fájdalmas vereségeivel, kimondott és elfojtott vágyaival, megbántottságával, vetélkedésével, egyszóval a mindennapok esendőségével a kozmoszban és idelenn a Földön egyaránt. És ez rám is vonatkozik.

Névjegy: Schuminszky Nándor 1950-ben született Budapesten. Aktív éveiben műszerészként telefonközpontok üzemeltetésével foglalkozott. Szenvedélye az űrkutatás. Ezzel kapcsolatban két könyvet is írt "Űrsztárok és űrsztorik", valamint "Űrfürkésző" címmel. Szakmai berkekben közismert űrhajózástörténet-kutató, űrtörténeti előadó, továbbá a legnagyobb magyar űrrelikvia gyűjtemény tulajdonosa. Régóta dédelgetett álma egy Űrmúzeum létrehozása Magyarországon.

Üzenet ET-nek – cenzúrázva!

A NASA tíz évvel ezelőtt vesztette el végleg a kapcsolatot a Pioneer–10 űrszondával. Az űrkutatás történetében az "Úttörő" a legmesszebb jutott emberkéz alkotta mesterséges égitest. A pasadenai űrközpont 2003. január 22-én gyengén, de még fogta a jeleket, de február 7-én a fénysebességgel száguldó rádióhullámok 11 óra 20 perces utazás után sem tudtak már kapcsolatba lépni az akkor több mint 12 milliárd kilométerre távolodott űrszondával.

A Pioneer-10 elsőként haladt át a kisbolygó övezeten és küldte az első közeli képeket a Naprendszer óriásáról, a Jupiter-bolygóról. Hivatalos programja már réges-régen véget ért, és a NASA abba is hagyta a követését, amely évente alig 100 ezer dollárjába került az amerikai adófizetőknek. A leendő csillagközi utazásokra gondolva azonban nagytávolságú, rádiókapcsolati kísérletekre használták fel a Pioneer–10-et, amely folyamatosan sugárzott 8 wattnyi teljesítménnyel. Annak ellenére, hogy a rendkívül kicsi teljesítménnyel adott jeleket abból az irdatlan távolságból csak nagy nehézségek árán sikerült kiszűrni, a "hivatalos" követőállomások mellett az idegen értelmet kutató — SETI — obszervatóriumok is időről időre rögzítették. A rádiójelek frekvencia-eltolódásából számították ki a Pioneer–10 sebességét, amely 12,24 km/s értéknek adódott.

Az űrszonda tehát rendületlenül folytatja vándorlását az Aldebaran csillagrendszer Bika csillagképe felé. Útja, a nagyjából 45 ezer kilométeres óránkénti sebességével mintegy 2 millió évig fog tartani. A Pioneer–11 is hasonló sebességgel, de ellentétes irányban száguld a Naprendszerből kifelé.


A Pioneer–10 fedélzetén elhelyeztek egy 152 x 229 mm nagyságú és 1,27 mm vastag — pontosabban vékony — aranyozott alumínium táblát, melyen az emberiségre jellemző legfontosabb adatokra bukkanhat az esetleges megtaláló.

A kérdés csupán csak annyi: miként értheti meg ET az üzenetünket?

Francis Drake — az észlelhető idegen technológiai civilizációk számát elméletileg leíró, híres formula megalkotója — és dr. Carl Sagan — nem kevésbé ismert csillagász tudós — tervezte meg ezt a táblát, és Linda Sagan készítette el a művészi munkát, amelyet a NASA azonnal el is fogadott.

Az üzenet alapját a hidrogén atom szolgáltatja, hiszen ez a világegyetem legismertebb eleme (ábra felső részén). A két atom alján lévő vonal jelképezi a bináris 1-et, a felfelé, illetve lefelé "perdülő" elektron pedig a kereken 21 cm-es hullámhosszt, illetve az 1420 MHz-es órajelet, mint időegységet. Ezzel az alapegységgel fejezték ki a táblán lévő összes, mérhető adatot, tehát ET-nek nem kell ismernie a földi hossz- és időmértékeket, a hidrogén atomjából át tudja számítani saját mértékegységeire.

A háttérben a Pioneer űrszonda rajza, alul a Naprendszer vázlata látható, amelyben a bolygók távolsága a központi csillagtól is fel van tüntetve az ábrák felett. Az űrszonda pedig a harmadik bolygóról indult a végtelen felé.
A kép — bal oldalon, középen — a Nap helyzetét is megmutatja a jelenleg ismert 14 pulzáréhoz, illetve a Tejútrendszer középpontjáéhoz viszonyítva, és a pulzárok frekvenciáival együtt.
A bináris kód alkalmazása az üzenet női alakjánál a legérthetőbb. A nő magassága — a fejénél és a talpánál lévő két vonal közötti 1 0 0 0 bináris kóddal — 168 cm-nek adódik; a kettes számrendszerből az 1 0 0 0 érték nyolcnak felel meg a tízes számrendszerben, amely a hidrogén 21 cm-es hullámhosszával beszorozva adja meg az átlag értéket.

A tengernyi megszerzett tudományos adat és a kétségkívül művészi ábrázolás mellett csak évekkel később derült ki, hogy a táblát – cenzúrázták! A NASA félelme a földi erkölcs-prédikátoroktól oda vezetett, hogy az esetleg létező földön kívüli élőlények sohasem alkothatnak majd pontos képet maguknak a Föld női lakosairól, ha "kezükbe" veszik az üzenetet. Ha ugyanis egy kicsit kinagyítjuk az ábrát, — bár így is látható, pontosabban nem látható — egy piciny vonalka. A müncheni Max Planck Társaság kutatóinak közleménye szerint "a NASA titkos határozatban döntött úgy, hogy egy parányi, csupán 1-2 milliméternyi hosszú vonást kiretusál a képről”. A tábla tervezői pedig ezt a vonalkát a női földi lakó két combja között pontosan azon a helyen rajzolták meg, ahová az anatómiailag való.

A férfi rajza teljes.

Az űrtoll legendája

 

A világhálón sokáig keringett a következő történet is. Amikor a NASA űrhajósokat kezdett küldeni az űrbe, hamarosan rájöttek, hogy a golyóstoll nem működik a súlytalanságban. A problémát mindenképpen meg kellett oldaniuk, ezért a NASA kutatói kifejlesztettek egy olyan tollat, amellyel nemcsak az űrhajók fedélzetén, de akár fejjel lefelé vagy víz alatt és majdnem minden felületre — például üvegre — lehet írni, legyen a hőmérséklet fagypont és 300° Celsius között bármilyen. Mindez egy évtizedbe és 12 milliárd dollárba került.
Az oroszok ceruzát használtak…

 

A történet kétségtelenül hatásos, pestiesen szólva poénos, csak éppen nem igaz. Az Apollo-program cakpakk 25 milliárd dollárba került az amerikai adófizetőknek. Bár a dollárnak az 1960-as években nyilván más volt az értéke a maihoz viszonyítva, de a 1,5 milliárd dolláros toll enyhén szólva is erős túlzás. Nyilvánvalóan fordítási hiba történt, nem először, és nem is utoljára.

 

A golyóstoll azonban nem működik a súlytalanságban, és a ceruza is sok gondot okozhat, a letört, elszabadult forgácsokkal. Sőt, tűzveszélyes is, hiszen a grafitpor a legkisebb elektromos szikra hatására belobbanhat, súlyos kabintüzet okozva. Megtelepedhet a szellőzőrendszerben, eltömítheti a szűrőket. A ceruza tehát nem jöhetett számításba, és a NASA egy külső cég ajánlatában találta meg a megoldást. A Fisher Pen 1965-ben szabadalmaztatta a célnak megfelelő tollát, amelyet különleges körülmények között is lehetett használni. A cég egymillió dollárt költött az űrtoll kifejlesztésére.



A NASA összesen 400 darabot rendelt, ezerdolláros árért, tehát saját költségvetéséhez képest, filléreket költött a tollakra. A történet vége is másképpen csattan; a szovjet űrhajósok is ugyanilyen tollakat használtak később, a Fisher pedig mind a mai napig árusítja az eredeti űrtollakat, a világhálón keresztül bárki meg is rendelheti.

Természetesen ezek sem hiányozhatnak a gyűjteményemből.

Hogyan kérsz egy pohár vizet, ha a) nem tudsz magyarul, b) ha nem tudsz angolul?

Budapest, 1986. október 16. Előadja: a) Rusty Schweickart amerikai, b) Farkas Bertalan magyar űrhajós.

A nemrégiben lezajlott éjszakai-hajnali teljes holdfogyatkozás juttatta eszembe ezt a történetet:

Holdkór

1999-ben volt harmincadik évfordulója az első Holdra szállásnak, de egy másik csillagászati jelenség is ugyanerre az esztendőre esett. Augusztus 11-én teljes napfogyatkozás volt Magyarországon. Fantáziám meglódult, és egy újságíró barátom révén a honvédelmi miniszternek írt levélben igyekeztem meggyőzően érvelni, hogy az Apollo-11 űrhajósait hívjuk meg a napfogyatkozás megtekintésére. Egy honvédségi helikopteren nézhetik végig a Hold árnyékának suhanását a Balaton felett, majd a leszállás után közönségtalálkozón vesznek részt Balatonkenesén.

A beadvány még járta a magyar hivatali Kanosszát, amikor váratlanul felkeresett - az akkor még a jelentősebb díjeső előtt álló - fiatal magyar filmrendező, Fliegauf Benedek. Hóna alatt a frissen elkészült "Holdkór" című forgatókönyvével, és a történet csúcspontját jelentő poén igazságtartalma felől érdeklődött.

A már ismert első mondata után — az 1990-es évek közepétől a világhálón is terjedő történet szerint — Armstrong második mondatában "sok szerencsét" kívánt egy bizonyos Mr. Gorskinak.

Sokáig sem a NASA, sem más nem tulajdonított e mondatnak különös jelentőséget, és én sem tudtam Benedeknek mást mondani, mint azt, hogy jómagam sohasem találtam ilyen mondatot a gyűjteményemben, de majd nyáron személyesen is feltesszük a kérdést, amit már annyian feltettek neki. Július végére azonban kiderült, hogy ötletemet — állítólag a szerény anyagi lehetőségek miatt — nem tudta megvalósítani a Honvédelmi Minisztérium, így Armstrongék meghívása kútba esett.

Már csak másodlagos forrásokból folytatódott a történet. 1994-ben Armstrongnak, a floridai Tampa Bay-ben tartott előadása után az egyik riporter ismét feltette a kérdést, ki is az a Mr. Gorski, és mihez kívánt szerencsét neki, és láss csodát, a riporternek ezúttal szerencséje volt. Armstrong elmondta a teljes történetet — lásd a videót — ami ma már talán a legismertebb űrsztori.
De semmi több.

Grafika: P. Horváth Zsuzsi