|
Murányi György:
URIAH HEEP
(Gods, Toe Fat, Stalkers, Spice)
Ha könyv formájában is szívesen olvasnál a rockzene történetéről, akkor csatlakozz te is a facebookon a "Blueseum - szubjektív rock történet" című könyv megjelenéséért létrehozott nyilvános csoporthoz!
Kövesd a Blueseumot a facebookon is!
1967-ben a formáció jelentős változásokon ment keresztül. Taylor John Mayall-hoz igazolt, Hensley új társakat keresett, így került a zenekarba Lee Kerslake dobos, Joe Konas gitáros és Greg Lake (!) basszusgitáros - aki később csodálatos karriert futott be, mint a King Crimson, majd az Emerson, Lake and Palmer tagja. Helyére, egy rövid időre Paul Newton érkezett.
1968. nyarára nyerte el végleges formáját a Gods – Hensley, Konas, Kerslake és a visszatért basszusgitáros, John Glasscock – s két lemezt készített a Columbia kiadónál, a Genesis-t és a To Samuel A Son-t. A két LP nem rengette meg a világot – mert bizony gyengék.
1965-ben alakult a Stalkers, nevüket később Spice-ra változtatták. Itt kezdte pályafutását David Byron énekes és Mick Box gitáros, hozzájuk csatlakozott Alex Napier dobos, Paul Newton a Gods-ból (!) és végül … Ken Hensley. A londoni Lansdowne stúdióban, 1969. júliusban készített felvételeik csak gyűjteményes válogatásban jelentek meg. Közülük kiemelkedik – stílusos zongora improvizációjával – a Magic Lantern.
Súlyos riff-ek, ismétlések-fokozások, kiállások, vokálok, ellenpontozások – ennyi a hardrock! Csak ennyi – de én nagyon szeretem! A második szám, a Walking In Your Shadow gitárszólója biztató, de már érezhető a Heep zenéjének egyik problémája, a „túladagolt” vokál. A Come Away Melinda egy szép, szomorkás darab, talán egy kicsit szentimentális is (apa és lányának beszélgetése a háborúban meghalt anyáról) – valamiért mégis több ennél. Ezt bizonyítja, hogy az UFO és titkos kedvencem, a Velvett Fogg is „hozzányúlt”. A dögös Lucy Blues következik. Feszes, pontos, kicsit „iskolás” – de Hensley-nek köszönhetően jó. Jól szerkesztett lemez! A második oldal a Dreammare-rel indul. Tanítanivaló kezdés - Hej, de sokan nyúlták le! – de sajnos unalmas lala-lalázásba fullad! Real Turned On átlagos darab, de elfér a lemezen. Az I’ll Keep On Trying-nak „hiányzik” az eleje, ezt a vokál sem pótolja - sőt! Aztán Hensley és Box „összerakja” a számot és jók a hangulatváltások is. A Wake Up (Set Your Sights) megint csak furcsán indul … és furcsán folytatódik, mintha Byron az énekszakra felvételizne, annyi mindenbe kap bele … az utolsó másfél perc kicsit érzelgős, de szép. Ez után a lemez után a rock két korszakra bomlott, Very ’eavy előttire és Very ’eavy utánira.
A hetvenes évek közepétől a rock klónok tömege 5-6 nagy, jelentős zenekar utánzójára bontható. Black Sabbath, Led Zeppelin … Deep Purple és Uriah Heep. S még egy párhuzam a Purple-lel. Mindkettőjük története a basszusgitáros-dobos cserék története. Alex Napier-t a lemez készítése közben Ollie Olsson váltotta, aki egy rövid időre ugrott be a Plastic Penny és a Spencer Davis Group között. |
Még 1970. őszén rögzítették következő lemezüket, a Salisbury-t (Vertigo 6360 028) – melyen már Keith Baker dobolt. Komoly referenciával rendelkezett, nem akárhol, a szintén Vertigo-s May Blitz-ben és a Bakerloo-ban játszott korában. Az első oldal a Bird Of Prey-el indul, kemény riff és vokál házasítása, majd valami gitár maszatolás és vége. The Park - elsősorban a női szíveknek-füleknek szól, mely keretbe foglal egy „tétova” középrészt. Time To Live - nem az Ő hibájuk, hogy séma lett, kiválóan lehet egyszerre hajlongani, a loboncot előre-hátra dobni a gitárosoknak és az énekesnek. Lady In Black - egy kis visszalépés a beat korszakba, kedves darab. Szeretem. Jól lehet énekelni autóbuszos osztálykiránduláson. A második oldal a High Priestess-el indul, s meghallgatva rá kell jönnünk, mi a Heep zenéjének második hiányossága, sem Hensley, sem pedig Box nem igazi szólista. Hosszúnak találták s nem állták végig a sort, ahol az ötletességet osztották.
Egy hosszabb, a címadó szám, a Salisbury következik – nagyzenekarral, 16 és fél percben. „Életmű megkoronázó nagy művek időszaka” volt - Atom Heart Mother, Valentyne Suite, Thick As A Brick, A Passion Play, Tarkus, Five Bridges Suite, Concerto For Group And Orchestra, Tales From Topographic Oceans, Tommy … az egyiknek sikerült, érdemes volt ilyen nagy fába vágni a fejszét, a többiek csak önmaguk szobrát építgették - sikertelenül.
A Salisbury egy becsületesen összerakott mű, a különböző részek összeillesztése jól sikerült. Természetesen hallhatók azok a panelek, amiket a pályatársak is beépítettek munkáikba. Hensley és Box, egy-egy szóló erejéig kitesz magáért, ezzel persze képességeik határára értek. Byron arányaiban kevesebb lehetőséget kapott, de azt jól használja ki. A ritmusszekcióra nem lehet panasz, nekik volt a legnehezebb dolguk ebben a nyüzsgésben. A Salisbury a jobbak közül való az előbb említett mega-művek között és javukra írható, hogy több ilyet már nem készítettek. A lemez felvétele idején, egy session-ön rögzítették a Here Am I-t. Sajnos lemaradt a korongról, pedig használt volna, ha két rövidebb darab helyére kerül.
Gyorsan dobost cseréltek, Ian Clarke érkezett a szintén Vertigo-s Cressida formációból. Egy lemezen játszott, a Look At Yourself-en. ( 1971.Bronze ILPS 9169) A címadó szám könnyű, lendületes darab, koncerten megmozgatja a közönséget – s nem túl bonyolult a refrénje. I Wanna Be Free – egyszerű szám, de a közös dalolást megzavarhatja Box sikertelen küzdelme egy szóló megvalósításáért. July Morning – minden (kisebb!) hibája ellenére rock történeti darab. Kár, hogy nem lett egy kicsit rövidebb vagy ötletesebb az orgona motívum – de így is szerethető. A második oldal nyitószáma, a Tears In My Eyes jó kis koncertdarab, lehet rá csápolni. A Shadows Of Grief-ben Hensley nagyon összekapja magát. Kérdés: ez mire elég? Tény, rendesen nyomogatja a billentyűket, mint süket a csengőt (bocs!) – de néha a kevés több, s sajnos vokál is van bőven. What Should Be Done – kedves kis darab, látom magam előtt a sok száz öngyújtó lángját. Love Machine – lendületes, talpalávaló. Jól „látható”, mit adott a Heep a rock-nak, az már nem az Ő hibájuk, hogy ezek a zenei ötletek mára sémává merevültek.
Maradt a Hensley-Box-Byron mag, érkezett az új-régi dobos, Lee Kerslake, és Mark Clarke basszusgitáros a szintén Vertigo-s Colosseum-ból. Vele nem készült nagylemez, gyorsan tovább ment a Jon Hiseman Tempest-jébe, majd a Rainbow-ba. Helyére Gary Thain jött a jó nevű Keef Hartley Band-ből. Ez a formáció bizonyult a legállandóbbnak, 3 év alatt öt lemezt készítettek.
1972. májusában jelent meg a Demons And Wizards, novemberben pedig a Magiciant’s Birthday, csak a Sunrise-ra, az utóbbi lemez nyitó számára emlékeztem.Elő kellett vennem és meg kellett hallgatnom őket. Nem véletlen, hogy nem maradt meg semmi belőlük. A két album borítóját Roger Dean tervezte – izgalmasabb, mint a zene.
Az 1973. januári, brit koncertkörúton rögzítették a Uriah Heep Live (Bronze ILSD 1) dupla albumot. Összefoglalja a zenekar majd’ 3 évét, a Gypsy és a July Morning a legjobb a lemezen. Érdemes párhuzamosan hallgatni az 1974. február 8-i, San Diego-i fellépésük anyagával (Live On The King Biscuit Flower Hour) – szinte ugyanúgy adják elő ezt a két számot. Semmi plusz, semmi ötlet – csak (?) dicséretes munka. Hiányérzetem van, hiszen bátran improvizálhattak volna – de, mint korábban írtam, hosszú volt az a bizonyos sor!
27 éves korában, 1975. december 8-án elhunyt Gary Thain, egy káprázatos zenész érkezett a helyére – John Wetton, a King Crimson-ból. De csak annyit tudott segíteni, mint halottnak a beöntés. Készítettek két gyenge lemezt, Return To Fantasy, High And Mighty, majd Ő és Byron is kilépett a zenekarból. Ezzel „lezárult” a Uriah Heep története, koncerteztek és lemezeket is készítettek – de ez már nem érte el az ingerküszöbömet.
Meghatározó, fontos zenekar volt 1971. végéig a Heep, több elemmel gazdagították a rock eszköztárát. S ha megszólal a Gypsy … akkor ugyanúgy áll a hátamon a szőr! Rengetegen loptak Tőlük, tengernyi zenekar játékában felismerhető Hensley, Box vagy éppen Byron keze- illetve hangja nyoma.
Mi ez, ha nem a halhatatlanság?
|