Pakolni nem könnyű...,Drahos Adrienn jegyzete, banner,

 Pakolni nem könnyű...

 
   

 

 

 

Pakolni nem könnyű...,Drahos Adrienn jegyzete, illusztráció-1, Pakolni nem könnyű, ha az ember két hétre megy, nem könnyű, ha egy hétre megy és akkor sem sokkal könnyebb ha három napra. Az időjárástól, a tervbe vett tenni- és látnivalóktól, egyebektől meghatározott az a dilemma amivel az üres bőröndünkhöz közelítünk.
Ezekben a kis csomagolgatásainkban azonban van valami közös: mikor az út véget ér - hazatérünk.

Igen ám, de mi lenne ha többet nem térnénk haza? Mit pakolnánk a 2x18kg súlyhatáros csomagunkba, ha többet nem térnénk haza?

2005 végét írtuk. Barbara lányom pár hónap híján 14 éves volt mikor közöltem vele, hogy egy másik országban fogunk élni. A hosszúra nyúlt beszélgetést még sok hosszú kísérte míg eljutottunk a pakolásig. Hogy hogyan pakol egy (majdnem) 14 éves?
Mondanom se kell, első körben mindenét behányta a szoba közepére s közölte laza vigyorral, hogy ő majdnem készen van. Nagy levegőt vettem vagy kettőt is és egy bőröndöt letettem a kupac mellé. A gyerek fejéről hamar lehervadt a mosoly. Félreszegett fejjel méregette a bőröndöt míg barátkozott a korlátaival.
Na, ettől a naptól folyamatosan pakolt. Ki és be. Esküszöm kihallatszottak a dolgozó fogaskerekek és a mérleg a fejéből. Az egyik este még a bőröndben volt a maci, másnap már a kedvenc video helyettesítette, harmadnap egy pár tornacipő. És ez így ment hetekig. Minden nap pakolt.

Néztem a gyerekem, s amit csinált az gyakorlatilag tökéletes kivetítése volt annak a gondolatsornak, ami a saját fejemben is lejátszódott. Ugyanezt csináltam a gondolatbeli bőröndömben, pakoltam ki és be. Mérlegeltem a praktikus, a szentimentális és a fizikai súlyokat ugyanazon a mérlegen. Sorrendet állítottam fel, majd megcseréltem. Nem könnyű.
Mondanivalók, tennivalók, nem elfelejtenivalók tarkították a pakolást.

Pakolni nem könnyű...,Drahos Adrienn jegyzete, illusztráció-3, Tervünk szerint a gyerek a tanévet még Magyarországon fejezte be, így én pár hónappal hamarabb utaztam előkészíteni. Később aztán az utolsó pillanatban úgy döntöttem, hogy én csak egy bőrönddel utazom és otthon hagytam a másikat azzal, hogy a gyerek abba is pakolhat, mikor ő utazik.

Nehezen telt a pár hónap amig a lányomra várni kellett. Bár a telefonbeszélgetések könnyebbé tették, azért a tanév vége keservesen lassan jött el. Júniusban végre izgatottan álltam a repülőtér várójában. Találgattam vajon nőtt-e a gyerek a pár hónap alatt, vajon hiányoztam-e neki, vajon megviselte-e a távollét és vajon mi lehet a bőröndjében. Emlékszem ahogyan előre mosolyogtam magamban arra gondolva vajon mi lehet a bőröndjében? Mi lehetett fontos neki, mi az ami egy 14 éves (azóta betöltötte) bőröndjében van.
Megfogadtam jó előre, hogy nem kritizálom. Emlékszem a szeretetteljes várakozásomra és a kaján vigyoromra ahányszor a bőröndje jutott az eszembe.

Nagy nehezen az évszázadnak tűnő várakozás véget ért. Kislányom sugárzó arccal szaladt a folyosón, kerülgetve az embereket hogy hamarabb átölelhessen.
A bőröndök
Nos. A lányom bőröndök nélkül, egyetlen kis kézipoggyásszal érkezett.

Ijedt szemmel, tiszta szivvel, erős hittel - és 'csomagok' nélkül érkezett. Ez volt a legeslegelső pillanat az életemben, mikor legeslegelőször azt éreztem, hogy nincs félnivalóm a holnaptól: minden rendben lesz.
Azóta is így érzem és a 14 évesem hitét viszem magammal.


PS: Hadd szánjak itt egy gondolatot azon embertársaimnak akik a sors akaratából nem önszántukból hagyják el otthonukat, idejük sincs összepakolni, s szerencsések ha szeretteik életben vannak. Bárhogy is döntünk az élet kis vagy nagy pakolásainknál, hálával kell gondonunk arra, hogy amit teszünk az a saját szabad döntésünk.
Namastay.

Pakolni nem könnyű...,Drahos Adrienn jegyzete amerikából,

Grafika: Tatai Tibor