Gondolatok a póráz végén… – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

Gondolatok a póráz végén...

 

 

 



Gondolatok a póráz végén… – írta: P. Horváth Zsuzsi, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/


Kutyát sétáltatok. Minden nap, ha esik, ha fúj.
Ez a napi két és fél-három óra sokak számára talán üresjáratnak, elfecsérelt időnek tűnhet, pedig egyáltalán nem az. Legalábbis számomra nem.

Séta közben mindenfélén jár az agyam, gondolkodom, s közben figyelem a kutyákat, és az embereket – kutyásokat és „nemkutyásokat” egyaránt.


Amióta egy izgága négylábú költözött a mindennapjaimba, olyan szinten ismertem meg a környékünket és az itt élőket, ahogyan korábban évtizedek alatt sem sikerült. Azelőtt mindig rohantam. Hol a gyerekkel az óvodába, majd később az iskolába, hol dolgozni, hol bevásárolni, vagy bárhová. Egy gyors köszönés, néhány futólag odavetett mondat, és már szaladtam is tovább.


A kutyám megtanított lelassítani, észrevenni, és érzékelni a körülöttem lévő világot. Azzal, ahogyan séta közben mindent aprólékosan bevizsgál, érdeklődve megszimatol, ahogy kíváncsian felfedező útra indul, egyúttal az én szememet is felnyitotta. Közelebb kerültem a természethez, észrevettem a ritmusát, ahogy napról napra változik.
Hogy az a fa, amelyik tegnap még teljes pompájában, aranysárga lombkoronával ékeskedve állt a sarkon, mára elhullajtotta az összes levelét, és csupasz ágakkal nyújtózkodik az őszi ég felé… hogy reggelre kelve kedvenc sétahelyeink egyikén fehér kalapos gombák dugták ki a fejüket az avar alól…


És hát, ott vannak az emberek. A kutyám ismerkedik. Heves farkcsóválással kísért ősbizalommal közeledik szinte mindenki felé. Kevesen tudnak ellenállni neki, s az esetek zömében eléri a vágyott fültővakargatást, vagy hátsimogatást. A gyerekek sokszor már messziről, boldogan sikongatva szaladnak felénk, s alig várják, hogy átölelhessék a nyakát. És mivel a kutyám ismerkedik, így akarva akaratlanul nyitottabbá váltam én is. Már-már csodálkozom saját magamon. Ismeretlenekkel folytatok rövidebb-hosszabb beszélgetéseket, és olyanokkal is szóba elegyedem, akikkel sok éven keresztül csak látásból ismertük egymást, és még köszönő viszonyban sem voltunk.


Figyelem az embereket. Sok mindent elárul róluk, ahogy a kutyákhoz viszonyulnak.
Az, ahogy riadtan kikerülik őket, és az is, ahogy egy odavetett pillantás nélkül, merev, zárkózott arccal sietnek el mellettük. Van, aki legalább a tekintetével, s a szája sarkában bujkáló mosollyal küld egy aprócska jelet, mutatva, hogy ő is az állatbarátok népes táborába tartozik.

A póráz egy érdekes dolog. Egy kicsit olyan, mint egy idegszál, amelyik összeköt a kutyámmal. Érezzük egymás apró rezdüléseit is. Akár megfeszül, akár lazán lóg kettőnk között, mindig tudom, hogy milyen hangulatban van az én bundás barátom. Az pedig a bizalom egyik legnagyobb próbája, hogy le merem-e csatolni időnként azt a pórázt. Bízom-e annyira a kettőnk közötti kapocsban, hogy elhiszem, hogy visszajön hozzám, ha hívom? Ez egy olyan tapasztalat, ami az emberi kapcsolatokban is jól kamatoztatható. Vannak, akik sohasem csatolják le a pórázt. Úgy érzik magukat biztonságban, ha mindig kontroll alatt tartják a dolgokat, nem kockáztatnak és inkább örök rabságban tartják négylábú társukat. Én ura és parancsolója helyett inkább a barátja szeretnék lenni a kutyámnak. Szeretném, ha - amennyire a körülmények lehetővé teszik - jól érezné magát mellettem. Erre törekszem, még ha nem is minden esetben sikerül. Persze belátom, fontos bizonyos korlátok felállítása, de csak olyan mértékben, amennyire azt a békés egymás mellett élés megkívánja.

Jártomban keltemben többször szembesülök olyasmivel, hogy egy-egy gazda, ellentmondást nem tűrő hangon, szinte csak parancsokat osztogat a kutyájának. Mindig csak azt teheti, amit ő mond, és csak oda mehet, ahová ő engedi. Ilyenkor felmerül bennem, hogy az állat csupán egy eszköz arra, hogy az ember a felgyülemlett indulatait és frusztrációit le tudja vezetni egy olyan élőlényen, amelyik ki van szolgáltatva, és nem tud visszaszólni neki.

Sétáltatom a kutyámat, és közben önismereti sétát is teszek magamban. Időnként rajtakapom magam, hogy már megint irányítani akarok egy olyan helyzetben, amikor nem kéne. Elvégre elsősorban nem miattam sétálunk, hanem azért, hogy ő jól érezze magát. Így, bár reggel sokszor szorít az idő – egy vágyakozó pillantás hatására - mégiscsak teszünk egy kitérőt a kutyafuttató, vagy a kedvenc rétje felé, még ha csak egy pár percre is.
Különös dolog nap mint nap átélni, hogy egy másik fajhoz tartozó élőlénnyel ennyire jól megértetheti magát az ember, holott ő valószínűleg teljesen másképp érzékeli a környező világot, mint én. Míg a szagok számára egy egészen új dimenziót tárnak fel, addig én az egészből nem észlelek szinte semmit.
Csendes derűje jó hatással van rám. Én, aki alapvetően egy hirtelen természetű, ideges típus vagyok, a kutyám társaságában megnyugszom, és én is lecsendesedek.

Életre szóló kötelék szövődött közöttünk.  Mert a kutyatartás a sok öröm mellett nagy felelősség is. Amikor magamhoz vettem kölyökként, egy életre elköteleződtem és ez nem olyan dolog, amit csak úgy megunhat, lerázhat magáról, és félredobhat az ember.

A döntéseimben ezután őt is mindig figyelembe kell vennem. Számolnom kell azzal, hogy ő van, és hogy vannak bizonyos szükségletei.
Reménykedem abban, hogy ha nem is tökéletes, de legalább elég jó gazdája tudok lenni, és még sok-sok éven át sétálhatunk egymás mellett nagy-nagy egyetértésben.


Fotó: Tatai Tibor, Pardavi Balázs, P. Horváth Zsuzsi
Grafika: P. Horváth Zsuzsi