Tizenkilencre – írta: Varga Emese, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

Tizenkilencre

 

 

 

Tizenkilencre – írta: Varga Emese, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Huszonegyezünk. Én nézlek, ahogy húzol, megremeg a kezed, mikor a lapodra pillantasz. Talán túlmentél, vagy éppen a határ alját súrolod? Mit szeretnél jobban, egyáltalán: húznál lapot tizenkilencre? Kockáztatnál mindent, csak hogy az ismeretlenbe, a bizonytalanba rugaszkodj? Mennyire vagy biztos önmagadban?

Nem kell sokáig várnom, hiszen elfintorodsz, és felfeded lapjaid. Pont tizenkilenc.

Felesleges húzni rá- mondod, és elvigyorodsz- én nyertem.

Valóban, nekem jóval határ fölött van, huszonnyolc. Révetegen bólintok, és te nem figyelsz fel erre, hiszen te nyertél. A többiek visszavágót követelnek, és te mosolyogva kevered a lapokat. Ha nem ismernélek, azt hihetném magabiztos vagy, és elszánt, de így… Így már semmiben sem vagyok biztos veled kapcsolatban.

Vegyük azt az egyszerű példát, hogy a lapok a kapcsolatunkat jelképezik. Mindegyik egy- egy kis cikkely, belőlünk. Az egyik a szenvedély, a másik a hűség, vonzódás, bizalom, szerelem, barátság, közös témák, összetartás és tisztelet. Akárhogy is húzol, az egyik mindig kimarad.

Mindig az arany középutat választod, de ez nem minden esetben kedvező… A középút a világon a legkedvezőtlenebb dolog, amit a leginkább gyűlölök. A” talánokkal” soha nem megyünk semmire, de úgy néz ki neked erről fogalmad sincs. Elképzelni sem tudod, hogy mit érezhetek…

Halad a játék, mindenkinek megvolt az első húzása, sőt talán már a második is. Nevetnek, és ahogy körben ülünk a kockás pléden, úgy érzem rendbe tudom hozni. Vissza tudom szerezni az egységet, a mi szakításunk miatt nem kell, hogy a barátaink két táborra szakadjanak.

Különben is, mikor volt az már? Legalább három hónapja, annyit nem is voltunk együtt, már egy hónap is történelem. Tovább kéne lépjek, ki kéne szakadnom a vonzásodból, és akkor minden rendben lenne. Nem kéne mosolyt színlelnem, és az mondanom: jól vagyok. Még szép, hogy nem tudlak kiverni a fejemből, ha mindig együtt vagyunk… Ha nem kéne veled lennem, tényleg jól lennék.  Persze úgy tűnik, neked könnyebben megy a felejtés, egy zokszó nélkül hagytad, hogy elhagyjalak.

És ez volt a legrosszabb, amit tehettél, ez a közömbösség. Azt kellett volna mondanod: állj, ne menj el, együtt helyrehozzuk. De te csak nézted, ahogy kisétálok az ajtón…

Egy hét múlva láttalak újra, pontosan emlékszem mindenre. Rajtad kék csíkos ing volt, és szakadt farmer, majd belehaltam, hogy látnom kell téged. Az utcán futottunk össze, teljesen véletlenül, te láthatóan siettél valahova, de azt a becsületed számlájára lehet írni, hogy amikor találkozott a tekintetünk, nem kaptad el a tiéd, hanem odajöttél hozzám. Én ledermedve álltam ott, és a szívem majd kiszakadt a bordáim közül, igen, azt hittem ez lesz az a pillanat, amikor végre felnyílik a szemed, és észreveszed. De persze nem így történt. Félszegen álltál ott, és tartózkodón, ami teljesen érthető, én is ezt tettem.

Azt kérdezted, hogy vagyok. Nem úgy, mint, aki tényleg tudni akarja a választ, hanem csak, mint, aki illedelmesen akar viselkedni. Akkor ott már tudtam, hogy nem akarod hallani az igazat, de azt is, hogy fájna, ha megtudnád. Mit mondhattam volna: beleőrülök a hiányodba, és minden nap úgy kelek fel, hogy érzem: valami meghalt bennem, valami újra meg újra összetör?

Valószínűleg nem akartad volna ezt hallani. Befogtad volna a füled, vagy elszaladtál volna, vagy tudom is én… Nem mondtam tehát semmit, csak megkérdeztem: beszélhetnénk?

Láttam a zavarodottságot a szemedben, azt, hogy rendbe akarod hozni a dolgokat, de valami megállít, és visszatart. Igen, beszéljük majd meg- mondtad, és elfordítottad a tekinteted. Persze, hogy nem kerestél ezek után.

Tizenkilencre – írta: Varga Emese, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

A barátaink próbálták helyettünk rendbe hozni a kapcsolatunkat, tudtunk nélkül mindkettőnket meghívtak egy eseményre. Rájöttem, hogy már miattuk is kéne legalább egy látszat, hogy a barátságunk azért nem veszett el. Ezért ülünk, most itt a cseresznyefa alatt, kártyával a kezünkben, azt a látszatot keltve, hogy minden olyan, mint régen.

Ez az utolsó kör, de nekem még csak tizennégy van. Már csak mi ketten vagyunk játékban – a sors iróniája talán?- a többiek felfedték lapjaikat, van akinek húsz, van akinek több…

Határozottan nyúlok az új lap után, de persze kerülöm a pillantásod, mint újabban mindig. Ötöt húzok, és a szívem hevesebben kezd el verni. Tizenkilenc. Mennyi az esélye, hogy huszonegy lesz? Mennyi esélyünk lett volna, ha mersz kockáztatni?

 

A te köröd jön, és unottan húzol, nem is nagyon figyelsz, de miért is tennéd, amikor összesítettben megvan a győzelmed. A lapra nézel, és mosolyogva ráncolod a homlokod.

Huszonegy!- csapod le a lapjaidat: egy ötöst, egy tízest, és a nyerő hatost.

Én nem nézek rád, és száraz torokkal csak annyit mondok: még szeretnék húzni egyet.

Nem figyeltek rám, pedig életem egyik legfontosabb pillanatát látnátok. Felhúzom a legutolsó lapot. Ez a pillanat fennkölt, és különleges kéne, hogy legyen, de itt nincs dobpergés, ez csak a valóság. A siralmas, és egyszerű valóság, amiért kettőt húzok…

Te megérzel valamit, mert rám nézel, egyenesen a szemembe, és meglátod a könnyeket, melyek elhomályosították azt. Huszonegy. A földre ejtem a lapjaim, ahogy felállok, és magyarázat nélkül elrohanok. Ti persze utánam fogtok jönni, de soha senki sem fogja megtudni rajtad kívül, hogy mit érzek. Látom rajtad, hogy megrémítenek a könnyeim, és ahogy rád meredek, látom az arcodon felcsillanni a felismerést, hogy miért húztam még egyszer, amikor már nem kellett volna. Tudod, hogy neked is ezt kellett volna tenned, ebben biztos vagyok.

Mert az a lap döntött el mindent, hiányzó láncszemként, mert az utolsó lap volt a remény…

 

 Tizenkilencre – írta: Varga Emese, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

Grafika: P. Horváth Zsuzsi