Magyari Béla – egy barát szemüvegén keresztül
|
A születésnapom egybeesik Béla névnappal. Több mint három évtizeden keresztül együtt ünnepeltük meg a "nagy napot", ha nem is aznap, de sosem felejtettük el. Az idén esedékes április 23-ai ünneplést azonban, a sors kegyetlen fintoraként, elsodorta a gyász. A kora reggeli telefoncsörrenéssel együtt, a kijelzőn megjelenő felirat csak azért volt furcsa, mert korán volt a köszöntéshez. Félve szóltam bele, és meghallva feleségének hangját, beigazolódott a szörnyű gyanúm. A még hátralévő, bármennyi születésnapom már sohasem lesz felhőtlenül vidám, Magyari Béla barátom halála örökre beárnyékolja valamennyit.
Több mint három évtizedes barátságnak lett vége. És hiába is törekednék arra, hogy túlzó érzések nélkül, teljes objektivitással írjam meg ezt az anyagot, nem tudom és nem is akarom.
Még négy jelöltben élt a remény a kecskeméti barokamrában. Balról: Farkas Bertalan, Elek László (1946-2017), a vizsgálatot végző orvos, Buczkó Imre, Magyari Béla (1949-2018).
A kapcsolat keresése
Farkas Bertalan és Magyari Béla 1978. március 20-án Csillagvárosban, a Jurij Gagarinról elnevezett űrhajós kiképzési központban kezdte meg a felkészülést – a magyar közvélemény számára teljes titokban. Avagy mégsem…
A kor egyik lehetséges információs csatornája a SzER volt, a fiatalabbak kedvéért a Szabad Európa Rádió. A közkedvelt "Forgószínpad" egyik műsorában a lehetséges magyar űrhajósról volt szó. A pontos szövegre ennyi idő távlatából már nem emlékszem, de valamilyen képeslapról vagy levélről volt szó, amiből — a műsorvezető "virágnyelvű" közlése szerint — az derült ki, hogy biztosan "magyar" lesz az első magyar űrhajós. (A kicsit értelmetlennek tűnő történetre később rákérdeztem
Bélánál, aki megerősítette, hogy igaz lehet az, amit a rádióban hallottam. Az ő akkori aláírásánál az "i" betűt egy kis kacskaringóval helyettesítette ékezet nélkül, tehát joggal gondolhatta bárki, hogy az aláíró neve "Magyar").
Lehet, hogy ez a képeslap került valahogyan a SZER-hez?
Egy fatális műszaki hiba miatt – a szovjet-bolgár párost szállító Szojuz-33 nem tudott összekapcsolódni a Szaljut-6 űrállomással – annak kiderítéséig a programot nagyjából egy évre felfüggesztették. Az 1979 júniusára tervezett űrrepülés helyett a két magyar jelölt hazautazott, de az ősz már ismét Csillagvárosban találta őket. A sors "kárpótlást" ajánlott; a szokásos egy év helyett kettőt tölthettek el a felkészüléssel.
Szárazföldi túlélési gyakorlaton. Ezt még én is meg tudnám csinálni...
Tengeri túlélési gyakorlaton
Szkafander próbán a Dzsanyibekov-Magyari páros
A gyakorló Szojuz űrhajóban parancsnokával, Vlagyimir Dzsanyibekovval.
Űrrepülésre készülve a gyakorló Szaljut-6 fedélzetén, 1978-ban. A kép érdekessége, hogy az 1979-re tervezett Szojuz-32 - Szaljut-6 - Szojuz-34 programra készülődő személyzetek láthatóak.
Jobbról: Vlagyimir Ljahov, Valerij Rjumin, Vlagyimir Dzsanyibekov és Magyari Béla. Végül, 1980-ban a Szojuz-35 - Szaljut-6 - Szojuz-36 programot hajtotta végre a Valerij Kubaszov-Farkas Bertalan személyzet a Leonyid Popov, Valerij Rjumin szovjet űrhajósokkal.
Ez a kép 1979. augusztus 20-án készült a dunai vízi- és légi parádén. A második sorban - balról - ülnek a magyar űrhajós jelöltek a feleségeikkel - teljes inkognitóban. Mellettük Szabó József (ezredes) ül.
A képzeletbeli küszöböt azonban már csak egyikük léphette át, és Magyari Béla a földről nézhette az emelkedő rakétát. Az űrrepülés után egy éves országjárás kezdődött, mindenhol szinte tejben-vajban fürösztötték őket. Az ország egyöntetűen szerette ezeket a fiúkat, és bizony a sorokban álló embereket nem kellett kivezényelni az űrhajósok fogadására. Maguktól mentek, mindenki igyekezett elcsípni a pillanatot, amint a repülőtérről bejőve, elhajtottak előttük.
Akkoriban a Krisztina Távbeszélő Üzemben dolgoztam, ezért nem volt nehéz feladat megszerezni Magyari Béla címét. Gondolom, most sokan meglepődtek, de tényleg így volt; elsőként nem Bercit, hanem Bélát igyekeztem "becserkészni".
De hiába volt meg a budai, II. kerületi Lepke utcai címe, nem mertem elmenni hozzá. A sors szólt közbe; egy közös érdeklődésű rendezvényen találkoztunk először. Mi volt ez a közös érdeklődés? A sci-fi, a tudományos-fantasztikum! Az V. Hungaroconnak Gödöllő, pontosabban az Agráregyetem adott otthont. Béla az űrrepülésre való felkészülésről, én pedig magáról az űrrepülésről tartottam volna előadást. Ahogy az ilyen konferenciákon szokott lenni, az egyes előadások elhúzódtak, de a szervezők a szünetek egyre kisebbre való zsugorításával sem tudták magukat utolérni. Az a végső, mentőötletük támadt, hogy megpróbáltak mindkettőnket meggyőzni, hogy előadásainkat ne különkülön, hanem együtt tartsuk meg!
Szorongva néztem Bélára, hiszen minden rajta múlott. Ő bólintott, és egyikünk sem sejthette, hogy ez a bólintás minek lett a kezdete az idők folyamán. Az előadásunk olyan pompásan sikerült, hogy a teremben lévő művelődési házak vezetői, sci-fi klubok képviselői megrohantak, és meghívások tömkelegével árasztottak el minket.
Ezután majdnem egy évtizedig jártuk az országot Debrecentől Keszthelyig, Váctól Pécsig. Rengeteg időnk maradt beszélgetésekre az oda- és visszautazásokon, amelyeken egyre jobban megismertük egymást. És egyre közelebb is kerültünk egymáshoz.
2010-ben, Gyulán az akkor még renoválás alatt lévő Almássy-kastélyban rendezett kiállításon fedeztük fel azt kis plakátot, amely az első közös előadásunk helyszínét hirdette. Balról: a szerző, dr. Magyari Béla és a felesége.
Mi volt az oka Béla tartózkodásának?
Egy rádióriporteri kérdésre ezt válaszolta:
"– Nándival való megismerkedésünk után lepődtem meg igazán, hogy mennyire odavan az űrhajózásért. Ezt nem azért mondom, mert felnézett ránk, Bercire és rám is, hanem mert mi mindent gyűjtött össze már akkor is, több mint 25 évvel ezelőtt. Az elszántságot nagyon tisztelem benne, hisz ő mindenét arra tette és teszi fel, hogy kis múzeumát, kis archívumát, mindig újabb dolgokkal egészítse ki. Az elején egy kicsit orroltam is rá, mert igen rámenős volt, de hozzáteszem, hogy amikor én felkerültem Budapestre, vidéki gyerekként, ő pedig a nagy vagány, budapesti srác volt. Ezt egy kicsit néha éreztette is velem, de azért ez nem ment komolyra.
Már ismert ember voltam, és nagyon sokan akartak az "uszályomba" kerülni. Egyszerű vidéki srácként kíváncsian szemlélgettem Nándit, mert meg kellett szoknom az ő stílusát, őneki meg kellett szoknia az én stílusomat, és kiderült, nagyon jól összeillünk. A még fontosabb azonban az volt, hogy nem akart az "uszályomba" kerülni, az űrrepülésért volt oda nagyon. Sok-sok előadást szerveztünk, nagyon sok kiállítást csináltunk együtt, az ő gyűjteményéből, amely nagyon nagy az enyémhez képest. Örülök, hogy kiemelten foglalkozik az űrrepülésre való felkészülésünkkel, Berci űrutazásával és emlékezhetünk feledhetetlen pillanatokra is. A 30. évforduló talán nagyobb publicitást is megérdemelt volna. –"
A gyűjteményem tényleg nagy hatással volt rá. Mivel tökéletesen megbízott bennem, egy visszautasíthatatlan ajánlatot tett nekem (persze eszem ágában sem volt nemet mondani). Rám bízta fényképeit, albumjait, hogy rendezzem azokat, olyanok legyenek, mint az enyémek. Egyetlen feltételt szabott: csak azokból a képekből vehettem el, melyekből kettő vagy több darab volt. A kész munkát sohasem ellenőrizte, én pedig sohasem tettem el illegálisan egyetlen képet sem!
Magyari Béla első látogatása nálunk. Feleségemmel hiába készültünk mindenféle jóval, ő csak egy teát kért.
Mosolygós, barátságos arca hűen fejezte ki igazi emberségét, nagylelkűségét, becsületességét, és ezeket a tulajdonságait nem is rejtette véka alá. Az előadásokra, HA-s Zsigulival jártunk, kiskatona sofőrrel, de a szokásokkal ellentétben Bélánál nem létezett a "csendőrpertu". A kiskatona nyugodtan tegezhette az őrnagy, majd az alezredes elvtársat.
Az előadásokért kapott honoráriumokat mindig fele-fele arányban osztotta el, és még az erőtlen tiltakozásomat sem akarta hallani.
Az ő segítsége nélkül sohasem lett volna annyi alkalmam űrhajósokkal találkozni. Mit találkozni? Akit csak tudott elhozott hozzánk, pedig az 1980-as évek közepéig egy 28 négyzetméteres, szoba-konyha átmeneti lakásban éltünk, a vécé pedig kinn volt a folyosón. Mégis volt olyan űrhajós, aki a mostoha körülmények ellenére is visszatért, látva olthatatlan szenvedélyemet. Ráadásul sosem érkeztek üres kézzel, de szerintem nagyrészt ez is Bélának volt köszönhető.
Az első külföldi űrhajós Alekszandr Szerebrov volt nálunk, 1985 áprilisában. Kissé melege volt, és zakóját ráadta a feleségemre.
1986 októberében a budapesti Stefánia–palota adott otthont az Űrhajósok Nemzetközi Szövetségének 2. kongresszusának. Sem előtte, sem azóta nem volt egyszerre ennyi űrhajós Magyarországon, ezért még esélyem sincs annyi aláírást begyűjteni, mint akkor. Magyari Béla nélkül nemcsak nem jutottam volna be oda, de tolmácsolása nélkül még beszélni sem tudtam volna olyan legendás űrhajósokkal, mint Alekszej Leonov, Konsztantyin Feoktyisztov, Valerij Kubaszov.
Soha nem volt egyszerre annyi űrhajós Magyarországon, mint 1986 októberében, a Stefánia palotában. Középen az űrhajós sor mögött ülhettem feleségemmel, de Magyari Béla nélkül sohasem jutottam volna be oda.
Egy dolog viszont örökre tilos maradt számomra. Sohasem készíthettem olyan felvételt, ahol cigarettával lett volna látható. Én 18 évnyi dohányzás után, 1980. július 5-én szívtam el az utolsó cigarettámat, de ő élete végéig dohányzott. Őszintén meg kell vallanom, hogy Béla a láncdohányosok láncdohányosa volt, egészségének romlása nagymértékben ennek (is) volt köszönhető.
A tiltás két okból került felfüggesztésre: az egyik az 50. születésnap, a másik, hogy nem cigaretta, hanem igazi kubai szivar volt a pöfékelni való. Ezt a Béla mellett ülő, meghívott angol barátunktól, Nik Steggalltól kapta.
Miért Berci repült, és miért nem Béla?
Szinte minden egyes előadásunkon felvetődött a kérdés; hogyan dőlt el, hogy ki fog repülni? Két fő csoport alakult ki; voltak, akik úgy vélekedtek, hogy a magyarok döntötték el, voltak, akik szerint a Szovjetunióban dőlt el a kérdés. Magyari Béla mindig angyali türelemmel válaszolta, hogy 1978 decemberében ekipázsokba osztották be őket (szovjet parancsnok, magyar kutató-űrhajós) és tudták azt, hogy az a magyar fog repülni, akit a repülésre kijelölt szovjet parancsnok mellé osztottak be. Dr. Remes Péter "A magyar űrrepülés története" című munkájában írja:
"Ennek tudatában készültek az űrrepülésre. Farkas Bertalan repülő főhadnagy nyilvánvalóan azzal az örömmel vett részt a kiképzésen, hogy szerencsés esetben ő lehet az első magyar űrhajós, Magyari Béla repülő főhadnagy pedig azzal a reménnyel, — hogy ha bármilyen probléma adódna — még előléphet a repülő személyzet tagjává.
Mindenesetre űrhajósaink emberi nagyságára jellemző volt, hogy ebben a nem könnyű helyzetben is meg tudták őrizni méltóságukat, nem kezdtek egymás ellen harcolni, baráti viszonyukat fenn tudták tartani. Nem mondhatjuk el ezt más űrhajósokról, akik egymás feljelentgetésével, vagy éppen lejáratásával próbáltak előnyre szert tenni. Más Interkozmosz pilótáknál előfordult, hogy a tartalékok — nem tudván elviselni nehéz helyzetüket, és másodhegedűs szerepüket — nemtelen eszközökkel igyekeztek előbbre jutni, illetőleg az ünneplésből és a dicsőségből részesülni.
Azt is tanúsíthatom, hogy űrhajósaink semmilyen téren nem hoztak szégyent hazánkra. Nemcsak azzal vívták ki környezetük elismerését, hogy nemes vetélkedésük idején is megőrizték barátságukat, hanem azzal is, hogy szorgalmuk, tanulni vágyásuk is átlagon felüli volt. Kiképzésük idején gyakran látogattuk ("ellenőriztük egészségi állapotukat") őket a Csillagvárosban, instruktoraikkal
folyamatosan tartottuk a kapcsolatot, és mindig csak elismerő szavakat hallottunk előmenetelükről."
Bélának volt egy tréfás válasza is:
"– Mint Önök is tudják, az űrrepülés előtt tiszta szesszel kell lemosni az űrhajósokat. Nos, a nálam vékonyabb Bercinek elég volt fél liter a testére, nekem meg három liter kellett volna. Akkoriban volt a Takarékossági Világnap, így hát megspórolhattak
2 és fél liter tiszta alkoholt. –"
A tartalékok gratulálnak Valerij Kubaszovnak és Farkas Bertalannak.
Az Interkozmosz program idején még dúlt a hidegháború, és elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy űrhajónak ne katonai személyzete legyen. De nem szabad elfelejteni a Szojuz–33 műszaki hibáját, amit ugyan kijavítottak, de a magyar űrhajóst is szállító űrhajó mégiscsak egy új hajtóművel repült volna. A mérnökök, konstruktőrök ádáz harcot vívtak a katonákkal, mert egy mérnök parancsnokkal vezényelt személyzet mégiscsak jobban meg tudott volna birkózni egy ilyen feladattal. 1979 nyarán, amikor felülvizsgálták a következő űrrepüléseket — a vietnami űrhajós jelöltek is beszálltak a programba — az orvos-pszichológiailag kitalált "űrvetésforgó" így nézett ki:
(dőlt betűvel a mérnökök)
Az első három repülés tartalék szovjet parancsnokát - Rukavisnyikov, Kubaszov és Gorbatko – sorolták be a következő három, egyes számú személyzet parancsnokaként. Aztán az ő tartalékjaik léptek elő az "űrvetésforgó" elve szerint. Az egyetlen eltérés a Szojuz-40 személyzeténél figyelhető meg: ott Jevgenyij Hrunov helyét Leonyid Popov foglalta el. Eredetileg azonban tényleg Hrunov volt kijelölve Prunariu parancsnokaként, és 1980 októberétől december 25-éig be is töltötte funkcióját, de ezután más, fontosabbnak ítélt munkára vezényelték.
Tehát nem a két magyar között választottak, hanem a repülési terveknek megfelelően Kubaszov következett a sorban Dzsanyibekovval szemben, ezzel el is döntve a hozzá beosztott, első magyar űrhajós személyét.
A tartalék érzései
A felkészült szovjet, illetve amerikai űrhajós számíthatott egy újabb jelölésre, újabb repülésre. Az Interkozmosz programban azonban nem volt második dobás, a tartalék "örökre" a földön maradt. Valerij Kubaszov — aki maga is többször volt tartalék — "A kozmosz érintése" (Kossuth Könyvkiadó - Ifjúsági Könyv- és Lapkiadó, 1986.) című könyvében pontos lélektani elemzést ír le:
"A tartalék fokozatosan beleéli magát a szerepébe és megszokja azt. Persze a legjobb, ha a tartaléklegénység az alaplegénység segítőtársa lesz, de a tartalék szerepe nehéz. Hiszen mindent az kap meg, aki repül: magát a repülést, a sikerrel végrehajtott feladat örömét, a tudatot, hogy a felkészülés évei nem vesztek kárba. És ráadásul még a hírnév is az övé ... Aki a Földön marad, keveset kap, keveset.
Fájó érzés? Persze, hogy az. Ha ugyanannyi erőfeszítést és időt fordítottál a felkészülésre, ha meggyőződésed, hogy ugyanolyan jól végrehajtanád a feladatot, mint a társad, akkor nagyon nehéz megbékélni a gondolattal, hogy nem te repülsz, hanem az a másik...Miért nem oldható meg a probléma úgy, hogy a legénység közül az repül majd, akinek jobb a felkészültsége, akit objektív ismérvek alapján választanak ki a felkészítésünkkel foglalkozó oktató-mérnökök?
Első hallásra mindez logikus — repülni csak a jók közül is a legjobbak fognak. De értsenek velem egyet, ilyen esetben a személyzetek között óhatatlanul is egy távolról sem ártatlan versengés alakulna ki. Ez aztán tükröződhet az emberek egymáshoz való viszonyán, nyugtalan körülményeket teremthet, pszichikailag kikészítheti az űrhajósokat még a start előtt. Ezért, én úgy gondolom, mégis csak helyesebb, ha már a felkészülés kezdetén kijelölik az alap- és a tartalék személyzetet. Vologyáék bár nem vesztették el reményüket, hogy repülhetnek — ezt az érzést minden tartalék melengeti a lelke mélyén — láttam, milyen letaglózott volt Magyari Béla a bizottság záróülése után. Amikor bejelentették, hogy a minket javasolnak, Béla elsápadt: az utolsó pillanatig reménykedett…"
Sosem hallottam őt panaszkodni, a két év Csillagvárost úgy fogta fel, mint jutalmat az elvégzett munkáért. Megérdemelten jutott el a küszöbig, de nem rajta múlott, hogy azt nem léphette át. Amikor a katonák álltak győzelemre a mérnökök elleni harcban, volt olyan nap, amikor Magyari Béla úgy érezhette, hogy ő a Magyar Népköztársaság első számú űrhajósa. Aznap este parancsnokával, Dzsanyibekovval lementek annak garázsába és kicsit elvodkázgattak…Másnap felkeltek és azt mondták; na jó, mi csak tartalékok vagyunk. És dolgoztak tovább, mintha mégis ők lettek volna az űrrepülésre kijelölve.
A csillagvárosi Szojuz gyakorló űrkabinban Magyari Béla és Vlagyimir Dzsanyibekov első felesége.
A "Képes Híradó" Magyari változata. A bal felső kép szerint "Föld körüli pályára bocsátották a Szojuz-36 űrhajót, fedélzetén Vlagyimir Dzsanyibekov parancsnokkal és Magyari Béla századossal, az első magyar űrhajóssal." Ezt a plakátot (is) Farkas Bertalan űrrepülése után bezúzták és csak néhány példány menekült meg a gyűjtők legnagyobb örömére. A bal oldali oszlopban, alulról a második képen a következő szöveg olvasható: "Magyari Béla feleségével, kislányukkal Krisztinával és űrhajós társával". Nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy miért került egy rossz szöveg ehhez a képhez. Bélának sosem volt Krisztina nevű lánya, a képen Magyari Gréta látható.
A közös kiállításokon mindketten az űrben érezhettük magunkat.
Bélának arra sem volt egy rossz szava sem, hogy az előléptetéseknél gondosan ügyeltek arra, hogy Farkas Bertalan mindig eggyel nagyobb rendfokozatot kapjon, mint ő. Azt viszont sosem értette meg, hogy az egyenlőtlenség jegyében miért kellett még ráragasztani a "kiképzett űrhajós" címet is. A földkerekség minden olyan pontján, ahol űrhajós jelölteket készítenek fel, majd vizsgáztatnak, akkor az ezeket sikeresen abszolválók mindannyian űrhajós elnevezésre jogosultak. Aztán vagy eljutnak a világűrbe — és akkor repült űrhajósok lesznek — vagy nem, és akkor (még) nem repült űrhajósok maradnak. Természetesen ostobaság, de feltehető a kérdés; ha Béla kiképzett űrhajós volt, akkor Berci kiképzetlen? Amikor a halála után megkerestek a különböző médiumok, könyörögtem, nehogy elővegyék ezt a kiképzett űrhajós szöveget. Voltak, akik megfogadták, voltak, akik nem. Igaz, ők legalább nem is kérdeztek engem.
Új család, régi remény
1988-ban — még a figyelem középpontjában — lezárt egy 15 éves kapcsolatot, amely nem működött. Én is találkoztam néhányszor az első feleségével, de a házasságuk részleteiről, pláne, hogy miért lett vége, nem tudtam semmit. Béla nem is beszélt róla sokat, én pedig nem is firtattam. A közvélemény azonban furcsállotta, vagy inkább rosszallotta a válást, hát még, amikor kiderült, hogy fizetésének 40%-át gyerektartásra elvonva, Béla új családot alapított.
Az első házasságában két lánya, a másodikban egy lánya és fia született. Emlékszem, hogy hitetlenkedve mosolyogtam azon, hogy a kis Gábor talpas katona akart lenni, azon meg pláne, hogy Béla nem is akarta erről lebeszélni. Szíve mélyén azért élt a remény, és fia mégiscsak pilóta lett. Közben Gréta, a család legidősebb lány tagja vitorlázó-pilótaságra adta a fejét, apja nyomdokaiba lépve. Nem vitás, hogy ez szívet melengető érzés volt, de a világ legboldogabb emberének érezhette magát fia utasaként, aki ráadásul még az oktatói vizsgát is sikeresen letette, ötszáz repült óra után.
1988-ban Gyomaendrődön rendeztünk kiállítást, és itt ismertem meg Béla második feleségét.
Béla második feleségét szinte a kezdetektől ismerem. Féltve őrzöm azt a fényképet, amelyet Gyomaendrődön egy közös kiállításon készítettem róluk. Edit nagyszerű társnak bizonyult. Nélküle Béla sohasem írta volna meg doktori disszertációját, és megkockáztatom; elkallódott volna. Hihetetlen teljesítményt nyújtott az együtt töltött évek alatt, biztos kézzel kormányozta a család életét. Sikerrel, de rengeteg tanulással építette karrierjét, és végül a Belügyminisztérium helyettes államtitkári beosztásába emelkedett. Rendőr dandártábornoki rendfokozatával megelőzte férjét, megfordult az addigi különbség. Ez gyakran vicces formában is előkerült. Edit sikeresen megbirkózott az adósságcsapdával is, ami pedig nagyon sok magyar család életét tönkretette. Helyzetét tovább nehezítette, hogy korunk súlyos betegségével is meg kellett küzdenie, miközben munkahelyén is helyt kellett állnia, hiszen lényegében ő volt a család fenntartója.
Még mindig fülembe csengenek Béla szavai, amiket életem egyik nehezebb szakaszában mondott nekem.
Nem szabad gyáván meghátrálni, még akkor sem, amikor a sors össze-vissza dobál. Mindenkinek bíznia kell saját erejében, akaratában. Több hittel, önbizalommal kell felvállalni a problémákat, persze nem olyanokat, melyek eleve kudarcra vannak ítélve. Ha végigpergetem az életemet, én is sokszor voltam az elviselhetőség határán lévő helyzetekben. De nem adtam fel, és úrrá lettem a nehézségeken. Mindig is reméltem, hogy képes leszek minden feladatomat elvégezni, és remélem, hogy a jövő több jót tartogat számomra, mint gyötrelmet.
Sajnos, tévedett.
2001-es első nyugdíjazásakor szívből megharagudott a honvédségre. Sértődött ember lett, mert szívesen dolgozott volna még, és nem hitte el, hogy nincsen rá szükség. A sors ekkor egy kicsit a hóna alá nyúlt; egy repülési magazin támogatásával elutazhatott Csillagvárosba, és két évtized elteltével újra bejárhatta azokat a helyszíneket, ahol annak idején felkészítették az űrrepülésre. Találkozott egykori parancsnokával, Vlagyimir Dzsanyibekovval, és újra lendületet kapott. A Magyar Asztronautikai Társaság elnökeként ugyan társadalmi munkában tevékenykedett, de a Magyar Űrkutatási Iroda munkatársaként komoly feladatokat kapott. Ez kivételesen jó időszak volt az életében. Ismét előadásokat tarthatott, és ott lehetett az űrkutatás fontosabb eseményein. Szerette ezt a munkáját is, mint minden más előzőt. Amikor 2006-ban — átszervezés címén — másodszor is nyugdíjazták, végleg megtört benne valami.
— Ezt a döntést sem értettem: miért nincs szükség pont egy űrkutatási irodánál a tapasztalataimra – mondogatta gyakran asztali beszélgetéseinken. Hirtelen felindultságában, megbántottságában lemondott a MANT elnöki tisztségéről is, bár erre semmilyen oka nem volt. Ezután még a Fundamenta üzletkötőséggel is megpróbálkozott, de ez már nem ment neki.
Béla utolsó látogatása nálunk, Mátyásföldön
Az ismert és népszerű ember kezdett háttérbe vonulni. Kedvenc helyeinken, néhány pohár vörösbor mellett beszélgettünk az űrről, mi másról? Egészsége rohamosan romlott, már csak bottal tudott járni és találkozásaink is ritkultak. Ez önmagába visszazáródó folyamat volt, még jobban visszavonult, egyre kevesebb interjút adott. Amikor már csak nagy korlátozással tudott mozogni, elutasított minden kérdezőt, minden közszereplést. Lassan eljött az idő, hogy nem tudott eljönni kedvenc helyeinkre, ezért rendszeresen meglátogattam.
2016. február 28-án újabb, megrendítő csapást mért rá a sors. Fia súlyos sérüléseket szenvedett, miután Cessna-152 típusú repülőgépével lezuhant a Gerecse-hegységben. A kereső–mentő osztag másfél óra múlva találta meg a halott pilótát és a súlyosan sebesült Magyari Gábort.
Fiának eredményes gyógykezelése, a rehabilitációs folyamat, új reménnyel töltötte el Bélát. Mindenképpen szerette volna megérni, hogy fia — aki utasszállító repülőgép pilótának készült — ismét megkapja a repülési engedélyt, de az élet nem adott több esélyt neki. Április 23-ára virradó éjjelen, hosszú, gyötrő betegség után elhunyt.
Magyari Béla mérnök-ezredes űrhajós, nagyszerű és népszerű ember, sokak példaképe volt, akit nemcsak sokan ismertek, hanem el is ismertek. Emlékedet megőrzőm!
Magyari Béla életrajza
Magyari Béla 1949. augusztus 8-án született Kiskunfélegyházán. Édesapja iskolai gondnok, édesanyja adminisztrátor volt. A középiskola elvégzése után 1967-ben, a Kilián György Repülő Műszaki Főiskola hallgatója lett. Két év és sikeres vizsgák után a Szovjetunióban folytatta tanulmányait.
1972-ben hadnagyi rendfokozattal avatták tisztté, utána a légierőkhöz került. 1978-ban századossá léptették elő. 1973-ban III. osztályú, 1977-ben pedig már I. osztályú vadászrepülő pilóta lett. 1974-ben vették fel a Magyar Szocialista Munkáspárt tagjai közé, és négy alkalommal tüntették ki. 1977-ben jelentkezett az Interkozmosz program keretében meghirdetett űrhajós kiválasztásra. A kecskeméti ROVKI-ban elvégzett szigorú orvosi vizsgálatok után előbb a legjobb hét, majd a végső négy közé bekerülve, Moszkvába utazhatott, ahol a szovjet orvosok mondták ki a végső szót; Farkas Bertalan mellett ő kezdhette meg 1978. március 20-án Csillagvárosban, a Jurij Gagarinról elnevezett űrhajós kiképzési központban a felkészülést.
Még MiG-21-es pilótaként
A világűrbe azonban már csak egyikük, Farkas Bertalan juthatott el. A szovjet-magyar űrrepülés után mindkettőjüket előléptették, Magyari Béla őrnagyi rendfokozatot kapott, és az űrrepülésre való felkészülését a Magyar Népköztársaság Űrhajósa kitüntetéssel ismerték el, Kiskunfélegyházán pedig díszpolgári címet kapott 1980. október 23-án. A sors is némileg kárpótolta, mert míg Farkas Bertalant letiltották a repüléstől, ő egészen 1987-ig évi 25-30 órában, MiG-21-esen hódolhatott szenvedélyének. Szívizom gyulladása azonban véget vetett pilóta karrierjének.
1981-ben ismét beült az iskolapadba, és a Budapesti Műszaki Egyetemen öt év alatt a közlekedési szakon mérnöki diplomát szerzett. Az utolsó két évben az anyagtechnológia felé fordult az érdeklődése és kutatóként dolgozott 1990-ig, közben a Miskolci Műszaki Egyetemen képezte tovább magát. 1990-től a Pénzügyminisztériumban a szovjet csapatok kivonásával foglalkozó titkárság osztályvezetőjeként a repülőterek hasznosításán dolgozott. Két év múlva visszakerült a honvédséghez, ahol a MiG–21-es vadászgépek fejlesztésével foglalkozott. 1994-től volt tagja a Magyar Űrkutatási Tanácsnak, és elővette félbemaradt, a fémtani kutatások témájú "Al-4,4%Cu kristályosítása mikrógravitációs körülmények között" című értekezését, amelyet az MTA helyett az egyetemre nyújtott be. 1996-ban sikeresen megvédte kandidatúráját, és ezzel doktori címet szerzett. 1995. május 26-án a magyar űrrepülés 15. évfordulóján ezredessé léptették elő, majd június 1-jével kezdődően a Budapesti Műszaki Egyetem honvédelmi csoportvezetőjeként oktatásszervezés volt a feladata. Amikor a csoportot felszámolták, nyolc hónap intenzív angol nyelv tanulás után hat hónapig az SFOR logisztikai főnökségén osztályvezetőként teljesített szolgálatot, Bosznia-Hercegovinában. 2000. október 31-én még egyszer vadászgépbe ülhetett. Búcsúrepülésén a magyar légierő 28-as számú MiG-29-esét vezethette néhány percig, Siklósi Zoltán alezredes parancsnoksága alatt.
A búcsúrepülés előkészületei közben, a szám nélküli sisakra Béla eredeti sisakszámát, az 51-est tettem fel.
Vége! Ez volt az utolsó repülés. Kamerával a legendás Edelényi Gábor.
Magyari Béla Siklósi Zoltán alezredes pilótával.
Én is ott lehettem a kecskeméti búcsúrepülésen.
Egy rövid belügyminisztériumi kitérő után a Katonai Felderítő Hivatal lett a munkahelye. 2001-ben azonban listára került a mintegy 300 főtiszttel együtt, és nyugdíjazták. Az igazából nem is kendőzött ok az volt, hogy ő is Moszkvában végzett.
2001. december 10-én a Magyar Asztronautikai Társaság elnökévé választották. Utoljára a Magyar Űrkutatási Iroda munkatársaként tevékenykedett, de az átszervezés itt is utolérte; másodszor is nyugdíjazták.
A közismert és népszerű ember háttérbe vonult, és egészsége is egyre fokozottabban romlott. Rendkívül erős, igazi pilóta szervezete sokáig állta a harcot, de április 23-ára virradó éjjelen, hosszú betegség után elhunyt.
Schuminszky Nándor
Névjegy: Schuminszky Nándor 1950-ben született Budapesten. Aktív éveiben műszerészként telefonközpontok üzemeltetésével foglalkozott. Szenvedélye az űrkutatás. Ezzel kapcsolatban két könyvet is írt "Űrsztárok és űrsztorik", valamint "Űrfürkésző" címmel. Szakmai berkekben közismert űrhajózástörténet-kutató, űrtörténeti előadó, továbbá a legnagyobb magyar űrrelikvia gyűjtemény tulajdonosa. Régóta dédelgetett álma egy Űrmúzeum létrehozása Magyarországon.
Grafikai szerkesztés: P. Horváth Zsuzsi
A cikkben felhasznált fotók forrása: Schuminszky Nándor