Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között

 

 

 

 

 

A szerkesztő ajánlása: Egy különleges ember nem mindennapi írása olvasható az alábbiakban a Tiloson. Természetesen  nem egy átlagos önéletrajzról van szó. Valójában ez egy korrajz - az utóbbi hatvanöt év magyar történelme - egy emberi sorson keresztül bemutatva. 
A történet írója és egyben főhőse Schuminszky Nándor űrszakíró, aki ezidáig már több írásával is megtisztelte a "Tilos az A" webmagazint, és aki ezúttal lehengerlő őszinteséggel meséli el fordulatokban gazdag életét.

Induljunk hát egy kis időutazásra!

 

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

Névjegy: Schuminszky Nándor 1950-ben született Budapesten. Aktív éveiben műszerészként telefonközpontok üzemeltetésével foglalkozott. Szenvedélye az űrkutatás. Ezzel kapcsolatban két könyvet is írt "Űrsztárok és űrsztorik", valamint "Űrfürkésző" címmel. Szakmai berkekben közismert űrhajózástörténet-kutató, űrtörténeti előadó, továbbá a legnagyobb magyar űrrelikvia gyűjtemény tulajdonosa. A Magyar Asztronautikai Társaság tagja. Régóta dédelgetett álma egy Űrmúzeum létrehozása Magyarországon.
 

 

 

1. Gyermekkor

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
A budai Márvány utca 44. szám alatt, egy első emeleti, társbérleti lakásban láttam meg a napvilágot. A bérlőtárs férfiről többre nem nagyon emlékszem, annál inkább a pirospaprikával megszórt, zsíros kenyerekre, amelyeket a földszinten lakó Stefán néni készített el a ház gyerekei számára.



Nyiladozó értelmem már a háromemeletes, Alkotás utcai bérház második emeletén csodálkozott a világra. Ez már fürdőszobás, főbérleti lakás volt, ahol a hét több napján összegyűlt a házból ismert néhány ember, és nálunk hallgatták meg az egyre aggasztóbb híreket. Ha jól emlékszem az Orion AR-602-es világvevő rádiónk látta el a szükséges információkkal, az apámmal azonos politikai nézeteket valló, de állandó csínytevéseim miatt engem nem mindegyikük által kedvelő lakótársakat. A híreket persze nem értettem, de az emberek arcára íródott áhítat, vagy sokszor inkább a zavarodottság, nagy hatással volt rám.

 

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Apám nem tiltotta lábatlankodásaimat a közös rádiózásoknál, inkább csak eltűrte jelenlétemet a hanggal megvendégelt szomszédok néma közömbösségével kísérve. A recsegő, hullámzó hang közös hallgatása alatt, korlátozva voltam játékaimban, szó sem lehetett ugrándozásokról, főleg hangoskodásokról. Saját, jól felfogott érdekemben már korábban megtanultam a játékszabályokat, hiszen apám keze nagyon gyorsan és nagyon hathatósan eljárt. Ezt a fontos tényt gondosan szem előtt tartva, némán próbáltam meg értelmezni a hangszórókból áradó hangokat. Apám szempárja biztatást sugárzott, de ma már tudom: ez a gesztus a jó magatartásomnak szólt. Annak örült legbelül, hogy csendben voltam, és nem zavartam meg a hírek után kibontakozó, és egyre hangosabbá váló vitákat. Hatévesen ugyan nem foghattam fel teljes valójukban a dolgokat, inkább az emberek érzelmei tették rám a nagyobb hatást. A viták ellenére is bizonyossá érett bennem, hogy valamit nagyon szeretnének megváltoztatni, és legfeljebb a változás lehetőségének megítélésében, vagy módszerének meghatározásában különböztek egymástól.

 

A nyitott folyosós, azaz "gangos" házhoz fűződő egy-két emlékemre mai szemmel visszatekintve, sem tudom elképzelni, hogy tényleg megtörténtek. Pedig előttem van néhány lakótárs döbbent arckifejezése, amikor felérve a harmadik emeletre jómagamat és barátaimat ott látta csüngve kapaszkodni a folyosó korlátján – kívülről!
Kedvelt szórakozásom volt, hogy az ún. 5 kg-os papírzacskóból kettőt egymásba fogva, hogy néhány másodpercig, de legalább addig, míg a konyhai falikútból megtöltöttem vízzel, és kiszaladva a gangra, bombaként ejtettem le a földszintre. Hatalmas csattanással ért a betonra a vízibomba, és a szétfröccsenő víz jól szimulálta az igazi bomba okozta krátert.
A téglatest alakú ház alatt — lényegében a kerületén — futott körbe a pince, ahol 2-3 négyzetméteres, egymástól elválasztott részekben tárolták a lakók a tüzelőjüket. 1956 októberében itt töltöttük a mindennapjainkat, de néha-néha az utcára is kimerészkedtünk. Jól emlékszem, hogy tankot és katonákat látva sem féltem, féltünk. A pincét viszont alaposan megismertük és később is sok időt töltöttünk odalent. Alig vártuk, hogy valamelyik lakó lejöjjön tüzelőért, és amikor a saját rekeszéhez ért, valamelyikünk lekapcsolta a pince lejárójának ajtajánál lévő egyetlen villanykapcsolót. Mondanom sem kell, hogy miután a szerencsétlen lakó a sötétben visszabotorkált, felkattintotta a kapcsolót, és ismét a rekeszéhez ment, újból lekapcsoltuk a világítást. Minél messzebbre esett a lakó pincerekesze a lejárattól, annál nagyobb volt az örömünk…
A gyakori sötétben tartózkodás közepette egyszer csak feltűnt, hogy a pince egyik sarkánál a téglafal résein keresztül villanyfény szüremlett át. A többször megfigyelt jelenség cselekvésre késztetett. Barátaimmal, elemlámpával és szerszámokkal felvértezve visszatértünk, de a pincelejáróban "őrséget" is hagytunk, ha esetleg valakinek pont akkor jutna eszébe tüzelőért jönni, akkor hangos köszönéssel figyelmeztessen minket. Ez csak egy pót biztonsági intézkedés volt, hiszen a villany felgyúlásával jelzést kaptunk volna, hogy valaki tüzelőért jön le a pincébe, de elég időnk lett volna elbújni egy távolabbi sarokba.
Az elemlámpa fényénél óvatosan kibontottunk két-három téglát a falból. Vigyáztunk, nehogy megsérüljenek, ugyanis a nyomokat el akartuk tüntetni. Félve nyúltam be a nyíláson, és rögtön valamiféle üvegekbe ütköztek az ujjaim. Megtapogattam azokat, és tudtam, hogy ez a Közért raktára. A ház Nagyenyed utcai oldalán volt az üzlet, és úgy tudom, ma is van ott egy. Ha jól emlékszem, 2 Ft volt az üvegpalackok betétdíja, úgy hogy hosszabb időre megoldódtak cigaretta (12 fillér volt egy szál 5 Éves Terv) és mozijegy (2 Ft volt egy jegy a közeli Alkotás mozi első három sorának valamelyikébe) vásárlási gondjaink.
Jellemző, hogy egyedül ragaszkodtam ahhoz, hogy az üvegeket ugyanabba a boltba vigyük vissza a betétdíjért, mint ahonnan elloptuk…

 

 

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
1956 őszének közeledtével megszaporodtak az együttes rádióhallgatások. Ennek talán nemcsak az volt az oka, hogy - annak idején - nem mindenkinek volt olyan rádiója, amellyel nemcsak az unalomig ismert “híreket" lehetett fogni, hanem az emberekben egy jól érzékelhető, erős együttérzés bontakozott ki.

Mai szemmel nézve hozzáteszem, hogy nem volt akkora vagyoni különbség a körfolyosós bérházakban élők között, hogy az információ szegénységét ne tudták volna érzelmeikkel pótolni. Mit pótolni, magasan túlszárnyalni! Az akkor tagadhatatlanul létezett csodálatos együttérzés, ma már csak néhol vidéken, vagy inkább az eldugottabb zugokban található meg.

 

Az október 23-át követő napok valamelyikén kaptam meg életem első lódenkabátját. Anyámmal gyalog mentünk hazulról a Mártírok útján (ma Margit körút) lévő egyik áruházig, és én tágra nyílt szemekkel néztem a kockakövekből felhalmozott barikádokat, a Déli- pályaudvarról feltolt vasúti vagont az Alkotás és Nagyenyed utca sarkán. Értetlenül bámultam a betört, de érintetlen kirakatokat, és mögöttük az itt-ott fellelhető pénzgyűjtő dobozokat, bennük a számomra egész vagyont jelentő pénzérmékkel, néhol papírpénzekkel.

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

1957 februárjának egyik késő délutánján, hangos dörömbölés zuhogott lakásunk ajtajára. Apám nemrégen érkezett haza a munkából, anyám délutános műszakjában dolgozott.

A dobgitáros egyenruhások apámért jöttek, akinek csak egyetlen kérése volt: engem hadd vigyen fel a harmadik emeleten lakó nagymamámhoz, hogy ne legyek egyedül, amíg anyám hazaérkezik a fodrászüzletből.
Az egyenruhások szökési turpisságot gyanítva, durván elutasították apám kérését, és még arra sem voltak hajlandóak, hogy egyikük felkísérjen a harmadikra.

Apámat elvitték, és én egyedül maradtam a lakásban. Borzasztóan féltem, és ez a rossz érzés egyre fokozódott bennem.
Ma már csak arra emlékszem, hogy a Szent János kórház gyerekosztályán tértem magamhoz.
Hogy mennyi időt töltöttem ott, már elhalványult bennem, csakúgy, mint a pontos kórisme, de a rendkívül magas lázra, amely hosszú ideig gyötört, határozottan emlékszem!


Szeretném hinni, hogy azoktól a napoktól kezdve nézem más szemmel a világot, és sohasem fogom elfelejteni.

Nagyjából húsz esztendővel később, telefonműszerészként hibaelhárításra érkeztem meg a kórház gyerekosztályára. A kísérő nővér talán a mai napig sem bocsátja meg udvariatlanságomat, hogy ahhoz a bizonyos szobához érve miért fordultam el tőle, miközben a rám váró munkát ismertette.

Ma már bevallhatom: nem udvariatlanság volt, csak nem akartam, hogy lássa az arcomat, a szemeimet...

 

 

 

2. Serdülőkor

De ne szaladjunk ennyire előre, a lehetséges jövőm még fel sem sejlett előttem, miközben az általános iskola padjait koptattam. Bizonyítványomban folyamatosan jó eredmények szerepeltek, az átlagom mindig 4,2 felett volt. Egészen szüleim válásáig tartott ez a jó sorozat, pontosabban addig, ameddig a válás tényét megtudtam, mert azt gondosan titkolták előttem. Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

Ekkor már a Királyhágó utcában laktunk, és édesapám csak az 1960-as évek közepén költözött el véglegesen; vissza az Alkotás utca 15-be, nagymamámhoz a harmadik emeletre.
Én gátlástalanul kihasználtam a kínálkozó lehetőséget, és mindig a "többet ígérő" szülőhöz húztam, sőt oda is költöztem.
Végül édesanyámnál maradtam, mert a fodrászat két műszakos munkarendje óriási "szabadidőt" biztosított számomra.
Hiába kérlelt szép szóval, sírással milliószor, hiába teremtett elő mindent az akkoriban divatos orkánkabáttól a szebbnél-szebb pulóverekig, a szigorúság az Alkotás utcában apámnál maradt. Falra hányt borsóként pergett le rólam minden, makacsul mentem tovább azon az úton, amelyről sokan állították, hogy lefelé visz a lejtőn.

 


A hatodikos félévi bizonyítványba már 3-as (kifogásolható) jegyet írt be osztályfőnököm a magatartás rovatba, de a "komoly" tantárgyakból változatlanul 4-5-ös osztályzatokat kaptam. Éles eszűnek, gyors felfogásúnak tartottak tanáraim, amit készséggel el is hittem nekik. Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/ Hihetetlenül kevés időt töltöttem tanulással otthon, igyekeztem bepótolni a roppant szigorú apám alatti átszenvedett hosszú-hosszú estéket. Zárójelben jegyzem meg, hogy ha a házi feladatom írásánál – akkor még csak töltőtollat lehetett használni – egy kisebb paca keletkezett, mi több, egy picit vastagabbra sikeredett az egyik betű körvonala, sutty, apám már tépte is ki a lapot, és bizony előfordult, hogy nemcsak azt, hanem az egész füzetet kellett újra írnom.

Tizenkét évesen tehát vígan és szabadon szaladt a szekér. Már dohányoztam is, de érdekes módon az italt még kerültem. A harmincvalahány fős osztályban megszerveztem a "Véres Ököl" nevű csoportot, és legyártottam a szükséges tagsági igazolványokat. Az év végi bizonyítványosztás előtti napokban buktunk le. Osztályfőnökünk felszólítására – a "vezérkarral" együtt – összesen 18-an álltak fel. Az iskola vezetése – kerülve a nagyobb botrányt – csak a magatartás jegyeket rontotta le egy osztályzattal.

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
1964-ben el is hagytam, meg nem is, az iskola épületét. A Táncsics Mihály Gimnázium és Szakközépiskola első osztályába léptem, és az elektroműszerész szakképzettséget adó iskola ugyanabban az épületben volt, mint ahová általánosba jártam. Mondanom sem kell, ott folytattam, ahol korábban abbahagytam. Alig három hónappal az iskola megkezdése után, 1964. november 26-án az ellenőrző könyvembe már be is került az első, piros tollal írt bejegyzés:

"Történelem órán fegyelmezetlenül viselkedett, ezért egy igazolatlan órát kapott, mert a tanár kénytelen volt az osztályból kiküldeni."

 A kártyázás egyre jobban elhatalmasodott rajtam, és ezt a szenvedélyt bizonyára apámtól örököltem. Ő folytatott komoly tétre menő römicsatákat két barátjával, ha jól emlékszem hetente; többször nyertesen, mint vesztesen. Mindig valamelyikük lakásán találkoztak, de nekem az a havi egy-két alkalom is elég volt, amikor nálunk zsugáztak, hogy az asztal körüli néma lábatlankodásom közepette megtanuljam a szabályokat. De az iskolában nem römiztem, ott a huszonegy ment. Kellett a pénz, és remek szimattal megtaláltam az ideális balekot, akinek szenvedélye fordítottan aránylott a tudásához, szerencséjéhez. Ráadásul B., a kerületben magas funkciót betöltő párttag fiaként "jól el volt eresztve". Kártyázás közben náluk ittam először Napóleon-konyakot, ami az akkori korszak "zászlós italának" számított.

 




A Krisztina Távbeszélő Üzemben nagyjából tíz éven keresztül folytak hétről-hétre a szabályos gombfoci bajnokságok, kupaküzdelmek, — a vége felé már két pályán — és az éremboltban vásárolt érmeket nyertek a dobogós helyezettek. Gyerekkorunkban még hatalmas veszekedések, az ellenfél csalónak titulálásával, "örök-haraggal" végződtek néha-néha a meccsek, felnőttként már elfogadtuk valamelyik játszótársunk bíráskodását. (Ez is a játékmódosításokhoz tartozott). Persze voltak akkor is notórius "csalók", akiknek az egymás elleni mérkőzéseire senkinek sem akarózott a játékvezetői posztot betölteni.

 

 

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Meg kell említenem a "leghíresebb" osztálytársunkat is. Igen, M. a fia volt az MSZMP mártírjának, aki 1956-ban a Köztársaság-téri pártház ostromakor vesztette életét. Hát, az alma elég messze esett a szocialista fától. A jól érzékelhető kivételezés ellenére is csak bukdácsolt, linkeskedett. Ki is maradt, de hogy sorsa hogyan alakult a továbbiakban, nem tudom. Igaz, nem is érdekelt. B.Gy., akivel ma is tartom a kapcsolatot, így emlékezett vissza azokra az időkre:

"Egy baráti társaságban, visszaemlékező mosolygás közepette meséltem el, hogy miket tudtál már másodikban matekból. A vagány, budai, másodikos srác 1965-ben már a kettes számrendszerben számolt, vagy amikor Kati néni (osztályfőnökünk volt, már nem él) még csak az egyenlőségjel kirakásánál tartott, te már köpted az eredményt, és az ofő csak hüledezett. Ezek nagyon megmaradtak egy vénember emlékezetében! De azt is elmeséltem, hogy a hülye B., valamint a kártya miatt rúgtak ki a suliból. No, itt vihogtam igazán a B.-n, mert olyan hülye volt, hogy hagyta magát fejni, nem csoda, hogy az apjánál kiverte a biztosítékot. Meg azon, hogy B. a suli lépcsőházában a tornatanárunk (nevére már nem emlékszem) kérdésére – Fiam, te hülye vagy? - azt válaszolta, mert tényleg hülye volt, - hogy pont a tanár úr mondja ezt nekem? Mire a tanár úr lerúgta a lépcsőn! De te erről valószínűleg nem tudsz, mert már nem voltál köztünk. Hát most már tudod."

 

A játékaim történetében elérkeztünk a számítástechnikához. Lehet, hogy csalódást okozok, de még mindig ragaszkodom ahhoz az alapelvemhez, hogy a számítógép csak segédeszköz lehet a számomra, még a játékban is. Körülbelül annyira, mint a szemüvegem. Persze, ez egy kicsit részletesebb magyarázatot igényel. Az eddigi sorokból világosan kirajzolódhatott a kép, hogy a rendelkezésre álló játékokat a magam képére formáltam, pontosabban a magam szintjéhez igazítottam. Ez az állítás kissé fennhéjázónak tűnhet, de egy pontgyűjtő, vagy eszköz összeszedegető játék nem nyújt maradandó élményt nekem. Másképpen fogalmazva bármennyire is nehezednek az egymás után következő szintek, bármennyire is pompás a grafikája, ha a játék végső kimenetele megszabott, azaz véges. Lehet akármennyi pálya, előbb-utóbb elérhető a cél, azaz a nyertes állás. Ezután a játékos — elvesztve érdeklődését — újabb játék után néz, de csak az idejét pazarolja. A maximális pontszámot kellő ügyességgel — esetleg külső segédeszközzel, azaz a program "befolyásolásával" — hosszú időráfordítással el lehet érni, de nem fokozható tovább a játék véges kimenetele miatt.
Ha viszont egy olyan játékot játszunk — például egy hoki meccset — amelyben lehet győzelem, lehet döntetlen és lehet vereség is a végén, akkor ezek a variációk tetszőleges sorrendben követhetik egymást, de az egyes változatok nem függnek az előzőektől. A legjobb példa erre a lottósorsolás. Az 1,2,3,4,5-ös sorozatnak pontosan ugyanannyi az esélye az öt találatra, mint egy tetszőleges más kombinációnak, mint például a 13,21,42,45,53-as sorozatnak. Ezt persze az emberek többsége nem így gondolja, és számmisztikában, különféle variációkban hisznek, amelyekkel "csak" a nyerhető összeg nagyságát tudják befolyásolni, de a nyerési esélyt semmiképpen!
A számítógépre — mint nélkülözhetetlen, de segédeszközre — csak a játékaim kiszolgálásának szerepét bízom; pl. eredményjelző és időmérés, bajnoki táblázatok, sorsolások elkészítése stb. Minden játékom a számítógép segítségére szorul, de mindig ember játszik egy másik ember ellen, sohasem a gép az ellenfél.
Befejezésül néhány mondat a sakkról. Természetesen nekem is van sakk programom, a műfajban talán a legjobbnak számító Chessmaster. De nem a program erőssége miatt jó, hanem azért, mert oktató rész is van beleépítve, rengeteg tanuló játszmával. A játékerősségem a program mérése szerint 1070 pont körüli, ami kb. a közepesnél gyengébb szintet jelöl. Az 1970-es években irigykedve néztem a Városmajor kőasztalainál sakkozó fiatalabb és öregebbek sokaságát. Némelyik asztalnál komolyabb tétek is voltak, és a menőbbek így biztosították a napi italadagjukat. Sokáig kacérkodtam a gondolattal, hogy egy egyszerű módszerrel én is a pénzcsaphoz csatlakozom, de végül sohasem szántam rá magam. (Valószínűleg a néha tapasztalt fizikai összeütközések látványa tartott vissza).
A módszer — nem az enyém a dicsőség a kitalálásáért — a következő. Baráti körünkben keressünk egy átlagosnál jobb sakkozót (J) és még valakit, aki legalább ismeri a bábukat (I). Mivel a fentebb említetthez hasonló helyeken többen is játszanak, nem fog tehát feltűnni, hogy I azt fogja lépni a másik táblán, amit én lépek. Az ellenfelem lépésére pedig — tulajdonképpen — J fog válaszolni. Én pedig csak ezt ismétlem meg. Gyakorlatilag az általam kihívott ellenfél az átlagosnál jobban sakkozó barátom ellen játszik, és nagy valószínűséggel, veszíteni is fog. Természetesen J-nek tényleg jobban kell játszania, mint ellenfelemnek, de hát ezt egy előzetes terepszemlével fel lehet deríteni.
A példánál maradva, muszáj volt ezt a módszert a Chessmaster ellen kipróbálnom. Nem kellett tartanom attól, hogy fizikai bántalmazás ér, maximum én püföltem volna el a gépet alaposan, ha veszítek. Kiválasztottam egy 1800 pontos játékost a programban, és egy másik számítógépen a csúcsprogramot (2200 pont). Én a saját gépemen futó programmal szemben azt léptem, amit a csúcsprogram a másikon. Nem volt vitás, hogy ki nyer, az erősebb program legyőzte a gyengébbet, többször is.
De ez csak ideig-óráig szórakoztatott, és szolgáltatott (kár)örömet, ezért hamar továbbléptem.   A két számítógépen, ugyanabban a programban, két azonos erősségű játékost "eresztettem" össze, mintha valaki saját maga ellen sakkozna. Persze, ennek a valóságban nincs sok értelme, de a gépi logikára azért kellően rávilágíthat. Hat játszma után az általam várt eredmény hat döntetlen volt, de alaposan csalódtam.
A végeredményt csak azért nem írom ide, mert hátha lesz valaki, akinek kedve szottyan ilyenfajta kutatáshoz.

 

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Tudom bizony, a pártvonal töretlenül erős volt, és végül ez okozta a vesztemet. B. papa megtudva, hogy fia rám költi zsebpénzének nagyobb részét, megtette a szükséges lépéseket. Persze én is hozzájárultam ehhez, nem kis mértékben. Az egyik történelemórán – a II. világháború igazságos és igazságtalan részeinek taglalásakor – azt találtam mondani, hogy a Szovjetunió csak 1941 és 1944 között folytatott igazságos háborút, pontosabban addig, amíg határain túlra űzte a németeket. 1939-ben azonban már támadó, tehát igazságtalan háborút kezdett Lengyelország és Finnország ellen. Természetesen ezek a tények az akkori történelemkönyvekben nem voltak fellelhetőek, és beszélni sem lehetett róluk.

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

Ellenőrző könyvemben megszaporodtak a beírások:

"A gyermek fegyelmezetlenkedésével zavarta mások munkáját, munkadarabja 2-3-as közötti. Kifogásolható a baráti körének szelleme is, amely hányaveti, flegma, munkát lekicsinylő. Nyári gyakorlaton ilyen magatartással az első rendbontáskor hazazavarjuk." (1965. június)

"Az iskolai Fegyelmi Bizottság a tanulót igazgatói megrovásban és utolsó figyelmeztetésben részesítette." (1966. december 15.)

"Kérem a Szülőket, hogy részletes megbeszélés végett I. 10-én este 7 óra 15 perckor a fizikai szertárban megjelenni szíveskedjék." (1967. január 9.)

Ekkor már meglehetősen nagy volt a baj, és ez még szüleimet is összehozta. Sajnos, csak egy rövid időre. Együtt voltak benn az iskolában, hogy sorsom jobbra fordításáról tanácskozzanak az osztályfőnökkel, de az érdekemben létrehozott találkozók egyre ritkábbá váltak, és kapcsolatuk végleges megszakításába torkolltak.

Egy kis időre összeszedtem magam, de ősszel már eljött a vég. Az iskola vezetése – B. papa sugallatára – eldöntötte, hogy eltanácsolnak, amihez már csak a kedvező alkalmat kellett megvárniuk. Az ellenőrzőm szerint ez október-novemberre meg is jött. A MOM-ba jártunk szakmai gyakorlatra, és a beírások szerint "1967. október 16-án az üzemben munkaidő alatt malmozott," 1967. november 1-jén pedig "az üzemben nem tartotta be az előírt fegyelmet."


A történelmi hűség kedvéért meg kell jegyeznem, hogy malmozásról szó sem volt, természetesen zsugáztunk akkor is. Amikor a tanár szakoktató rajtakapott, és elvette a kártyát, a huszonegy kézzel játszható változatával folytattuk tovább.

 

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

Fél évvel az érettségi előtt tehát, el kellett hagynom a Táncsicsot. Akkor éppen anyámnál laktam a Királyhágó utcában – öt percre az iskolától – és mostantól mehettem Kispestre, a Kossuth-térre, a MÜM 3. számú szakközép-iskolájába. Az útidő – metró még nem lévén – alaposan megnőtt. Egy nagyon jó barátra tettem szert, de egy ostoba félreértés miatt, hamarosan el is vesztettem. Az új iskolámhoz már nem kötődtem különösebben, amit az is bizonyít, hogy soha, egyetlen érettségi találkozójukra nem mentem el. Igaz, nem is hívtak egyetlen egyszer sem. A Táncsicsban viszont nem felejtettek el, és én is alig várom a rendszeresen ismétlődő, érettségi találkozókat.

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

Sikerült leérettségiznem, és megkaptam a szakmunkás bizonyítványomat is. Ezek azonban már nem segítettek egyre jobban szaporodó belső konfliktusaimon, nem tudták betölteni a régebbi életem elvesztése miatt tátongó űrt. Egy utolsó színpadias gesztussal – biztos voltam a túlélésben – lefordultam a budai T. utca 20-as számú házának, harmadik emeleti ablakpárkányáról.

1969. október 12-ét mutattak a naptárak, vasárnapot. Mivel ténylegesen is ugyanezen a napon láttam meg a napvilágot, úgy érzem, joggal tekinthetem ezt a dátumot második születésnapomnak.

 

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

 

 

3. Tegnaptáv


- Az első megálló a Budagyöngye, a második a Veronika, a harmadiknál tessék leszállni! - világosított fel egy postás az 56-os villamoson. Ez volt életem egyik, máig maradandó emléke, amely önálló műszerészként, első utamon ért. Csak jóval később tudtam meg, hogy a közismert nevek vendéglátó-ipari egységeket jelentenek, és a szolgálatkész postás ezek alapján adott pontos útbaigazítást.

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
1970. június 3-án léptem be a Krisztina Távbeszélő Üzem épületébe. A távközlés akkoriban még nem volt önálló, a Magyar Posta részeként üzemelt. Pályafutásom végén derült ki, hogy majdnem pontosan ugyanúgy jártam, mint az a bizonyos kárpátaljai ember, aki sosem hagyta el szülőföldjét, mégis magyarból előbb csehszlovák, majd ismét magyar, 1945-től szovjet, végül ukrán állampolgár lett. Én is egyetlen munkahelyen dolgoztam, de annak neve legalább annyiszor változott, mint az előbb említett kárpátaljai öreg állampolgársága.

Előfizetői állomásokat szerettem volna javítani a busás borravaló reményében, esetleg az utcai, nyilvános készülékeket, mert továbbra is vonzott a szabad élet. A sors azonban másként akarta, a felvételemet intéző hölgy kurtán-furcsán az alközpontos részleghez irányított. Csak magamban dohogtam, hogy mi az az alközpont? A katonai rendfokozatokra gondolva méltánytalannak éreztem, hogy "al" központhoz osztanak be, a kívánatosnak tűnő "fő" központ helyett. Ma már tudom, hogy életem legnagyobb tévedése lett volna, ha nem az alközpontosokhoz kerülök.

A Magyar Postán belül a főközponti gépeket magukban foglaló távbeszélő üzemek adtak otthont a telefonosoknak. A szólisták az egyéni előfizetőkhöz jártak ki, a szerelők végezték az új telepítéseket, a vonalasok a hibás vezetékeket javították, cserélték, az alközpontosok pedig a közületek, vállalatok telefonközpontjait, készülékeit tartották karban.

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Létezett egyfajta hierarchia, a magasabb végzettséghez magasabb postai rang dukált. Ennek megfelelően a fizetés is két részből – munkabérből és rangbérből - tevődött össze. Mai szemmel meglehetősen furcsának tűnik, hogy egy harminc évvel öregebb vonalasnak jelentenie kellett a fiatal műszerésznek. Az életkori különbség akkoriban még a tudásbeli különbséget is magában foglalta, egyfajta rangsort érvényesítve az alközpontosok között. Felül helyezkedtek el az öregek, közülük is kiemelkedtek a legendás "Gyáli utasok". Tegezésükről szó sem lehetett, a várva-várt ünnepélyes aktus időpontjára és helyére az öregek tettek javaslatot, ha úgy látták jónak. A fiataloknak nem volt más választásuk, mint gyűjteni a pénzt, és megismerni a "helyeket". Jómagam az elsők között tanultam meg a rejtjelezett szöveget, mint például: találkozzunk 4-kor a V10-nél. (V10, a Várfok utca 10. alatti borozó kódneve volt).

A mai fülnek már kissé bizarrul hangzik, hogy akkoriban a telefon hiánycikknek számított, és rendkívül nagy protekcióval lehetett állomáshoz jutni. A műszakilag javasolt százalékot messze meghaladva terhelték le a 7A-típusú, forgórendszerű elektromechanikus főközpontokat, ezért a kézibeszélő felemelése után percek is eltelhettek a tárcsázási hang megérkezéséig. Ha valaki telefonálni akart, mellétette a beszélőt, majd kiment a konyhába feltenni egy kávét. Mire visszajött, talán már tárcsázhatott is. Mint sok minden egyébhez, ehhez is hozzászoktak az emberek. A legendák szerint a búgó hangra várás annyira beivódott az emberekbe, hogy egy magyar kém - bocsánat hírszerző - vesztét is okozta. Egy nyugati országban, az utcai fülke beszélőjét leakasztva - azonnali tárcsázás helyett - csak fülelt...

 

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

Szerintem a bajok régebbről gyökereztek. A magyar távbeszélő hálózatra és rendszerre a Rákosi-éra mérte az első csapást az úgynevezett K(ülön)-vonalas központok létrehozásával. Kiemelve a rendszert az országosból, viszonylag gyors összeköttetést teremtettek a párt kisebb-nagyobb vezetőivel az ország különböző vidékein a külön hálózaton. A hagyományos távbeszélő szolgáltatásra egyre kevesebb jutott, ezért fokozatosan romlani kezdett.



Az öregek közül G. - akivel csak nyugdíjba vonulása után tegeződhettem össze - szikár, magas termetével is hangsúlyozta a három lépés távolságot. Büszke volt arra, hogy az alközponti berendezések rajzait saját kezűleg másolta le annak idején, amikor ő kezdte a szakmát. Ennek nem csak az volt az oka, hogy takarékosabban bántak a papírral, hanem az öregek egy jól kitapintható, szakmai féltékenységből épített fal mögé bújtak, és tapasztalataikat egyáltalán nem, vagy nem szívesen osztották meg a fiatalokkal. "Mi is megküzdöttünk a tudásért, tegyék meg ők is!" – mondogatták egymás között. G. – akire mindenki felnézett - kissé már sárguló számlákkal igazolta, hogy a háború előtt, alközpontos fizetéséből el tudta tartani a családját. Felesége nem dolgozott, és a házikója is felépülgetett. Igaz, a mérleg másik serpenyőjében az is benne volt, hogy akkoriban az alközpontosok nem kaptak utazási bérletet. Amelyik műszerész mondjuk Csillaghegyre járt ki javítani, az a Margit-hídnál lévő HÉV-végállomásánál felvette a Posta által vásárolt egy darab bérletet, és munkája végeztével, amikor leszállt a HÉV-ről, azt visszaadta a pénztárosnak. G. egyébként szakszervezeti bizalmi volt az 1950-es évek elején, amikor kezdték az alközpontosokat megfosztani a különféle juttatásoktól. Akkor telt nála be a pohár, amikor elvették tőlük azt a bakancsot, amely még a Horthy-korszakban is járt nekik. Lemondott tisztségéről, és visszavonult. Soha többé nem szólt hozzá semmilyen témához az értekezleteken, nyugdíjazásáig keményen tartotta magát páncéljában. Tőle származik az egyéni előfizetőkhöz kijáró műszerészek "szólista" elnevezése, amely a hivatalos "szólós" vagy "kijárós" műszerész, kissé pejoratív megjelölése volt. Természetesen azonnal magamévá tettem a kifejezést, és azóta is ezt használom.

A szólistákkal szembeni alközpontos ellenszenv engem is gyorsan a hatalmába kerített. Azért haragudtunk rájuk, mert szakmai tudásuk teteje addig ért, ahonnan a mienk kezdődött. A fizetésük viszont ugyanabban a kategóriában mozgott, mint a miénk, de ők az egyéni előfizetőktől zsíros-busás "jattot" kaptak, nem számítva a hosszú zsinórok és egyéb más alkatrészek eladásából befolyt összegeket. Egyszer a hibaosztály egyik zöldfülű tagja, - aki nyilván nem ismerte - készülékhibára akarta kiküldeni a nagygépes, szaktekintély G.-t. Legendássá vált kioktató válasza: tessék egy olcsóbb munkaerőt (készülékest) kiküldeni!

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Ma úgy mondanánk életpálya modell, amely az én időmben az alközpontosoknál a következőképpen festett: a kezdőket készülékes munkakörben foglalkoztatták, és a legegyszerűbb, az úgynevezett CB-készülékeket kellett megismerésük után karbantartani, javítani. A CB-k után következtek a főnök-titkárinak nevezett, bonyolultabb rendszerek, amelyek nevükhöz méltóan a vállalati, kisebb-nagyobb főnökökhöz befutó vonalakat zsilipezték először a titkárnők felé, majd tőlük függően kerülhetett a hívó a főnök készülékére. Ezek elsajátítása után a műszerész már a kisgépes kategóriába léphetett, ahol a tíz-húsz kapacitásig terjedő gépek várták. A szakma csúcsát a nagygépes osztály jelentette. Itt már százas nagyságrendű és kapacitású alközpontokkal kellett megbirkózni. Mindig a legjobbak kerülhettek feljebb, és ez lényegében egyfajta folyamatosságot biztosított a szakmában.

Sokat kellett tehát tanulni, mert ez a szakma a rutin mellett számos, tudást próbáló hibát teremtett. M. keze alatt nőttem fel, és ő bizony már a kezdeteknél bedobott a "mélyvízbe". Ma már bevallhatom, hogy számtalanszor el akartam menekülni a fölém tornyosuló, kattogó-csattogó gépszörnyetegektől, de a lassan telő-múló hónapok alatt megbarátkoztam a gondolattal, hogy alközpontosként élem majd le az életemet.

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Ott, a Krisztinában, az - e sorok írásakor még mindig - üresen álló Posta Palotában ismertem meg azt a hosszú, fekete hajú lányt, akivel idén júliusban ünnepelhetem 43. házassági évfordulónkat. Az első randevúnkat, második "születésnapomra", október 12-ére terveztem, de valami közbejött, és csak két nap múlva találkoztunk a Déli-pályaudvarnál. Valamilyen megmagyarázhatatlan késztetéssel kijelentettem, hogy elveszem feleségül, amit természetesen ő nem hitt el, egészen 1972. július 15-éig, házasságkötésünk napjáig.

M.-től, - aki közvetlen főnökömként addigra már jó barátom is lett - kaptam kölcsön saját öltönyét az esküvőmre. Forró júliusi nap volt, a hőmérséklet jóval 30°C fölött járt.
Nem is tagadtam meg magam. Egy homokszínű nadrágban és fehér pólóban járultam az anyakönyvvezető elé, aki megrökönyödve kérdezte: hol van a vőlegény?
Leendő arám és a jelenlévő családtagok majdnem elsüllyedtek szégyenükben, de magabiztosan válaszoltam; itt vagyok.


Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Maga??? – kétkedett az anyakönyvvezető hölgy hangja. Igen, én. Az öltönyöm majd a délutáni, templomi esküvőn lesz rajtam – világosítottam fel, ami a teremben lévőkre úgy hatott, mint olaj a tűzre. A tanácsi dolgozó még félhangosan morgott valami olyasfélét, hogy "ennek a házasságnak sem jósolok hosszú időt", de hát nagy szerencséjére anyakönyvvezetőnek szegődött el, és nem jósnőnek. Hátha még azt is tudta volna, hogy a jó vastag anyagból készült, "békebeli" öltönyt is csak kölcsön kaptam arra az egy délutáni alkalomra, bizonyosan még rövidebb idő alatt lezavarta volna a ceremóniát, mint ahogy valóban megtörtént.

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Az 1970-es évek elején megjelent, majd kezdett elterjedni a crossbar technika. A jól bevált módszer szerint a legjobb nagygépesekből budapesti szinten megalakították a crossbar-csoportot, mert az új technikát nem mindenki tudta, vagy akarta elsajátítani, az idősebbek már lehorgonyoztak a jól ismert, forgó rendszerű gépek mellett. Amikor a crossbar alközpontok száma meghaladta a csoport teljesítőképességének határát, a gépeket kiadták karbantartásra a területileg illetékes távbeszélő üzemeknek, a műszerészekkel együtt. így került T. is a Krisztinába, ahol hamarosan ő lett az alközpontos csoport vezetője. Hatalmas szakmai tudása, jó emberi tulajdonságokkal ötvöződött, ma is fenntartás nélkül írom le: ilyen főnököm nem volt, nincs, és most már nem is lesz!

T. az újat képviselte, és elindított engem is ezen az úton. Volt egy elmélete, a kerék-elmélet, amely így hangzott: én elgurítom a kereket, azután megfigyelem, meddig gurul? Ha a távolságot megfelelőnek tartom, akkor továbbgurítom. Én igyekeztem messzire "gurulni", és ehhez nemcsak T.- től, hanem a vele együtt jött Cs.-től is megkaptam a "lendületet". Alközpontos pályafutásom alatt Cs. volt az az ember, aki emberileg a legközelebb került hozzám. Már csoportvezető volt, amikor megsértette egyik beosztottját. A kolléga már huzamosabb időn keresztül "kóstolgatta", alaposan próbára téve türelmét. A sokadik alkalomnál elszakadt a cérna, és keresetlen szavak törtek elő Cs. szájából. Már a kimondás pillanatában megbánta cselekedetét, és megkövette L.-t a hirtelen felindulásból kimondottakért, sőt felajánlotta, hogy vele együtt felmennek az osztályvezetőhöz, és ott előtte is bocsánatot fog kérni. Néha eltűnődöm: a ma magas szakszervezeti pozícióban tevékenykedő L., vagy más vezető, képes lenne hasonlóra?

A kerék-elméletnek azonban volt egy kellemesebb-kellemetlenebb része is. Fizetéskor rendszeresek voltak a tegeződés megszerzését célzó kocsmai találkozók, de őszintén meg kell vallanom - egyébként is sokat ittunk. T. "természetesen" ebben is élen járt, de a másnapi munkakezdésnél ugyanúgy elvárta a pontosságot, a tenni akarást, mint egyébként. A csoportból való azonnali kirekesztéssel járt volna, ha bárki az előző átivott estére hivatkozott volna, ha késik. Egy jellemző történet: már 11 felé járt az idő, és F. szokásától eltérően nem jött be dolgozni. Cs. felhívta, és amikor F. nagy álmosan beleszólt a kézibeszélőbe, elnevette magát. Az egész évi elkésését kimerítette ezzel – mondta F.-nek, de tudta, hogy nem is fog többet elkésni.

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Az alközpontosoknál nagyon fontos szempont volt a berendezések kezelőivel, kezelőnőivel kialakított jó kapcsolat is. Ők nem voltak a Posta alkalmazottai, de magatartásuktól sok minden függött. Például, ha valamelyik műszerészt nem kedvelték, akkor nem csak, hogy kávét nem főztek neki, hanem lehetőleg minden nap jelentettek apróbb-nagyobb hibát. Ki tudtak babrálni a műszerésszel úgy is, hogy nem fedezték a moziba járását; ha az illetőt kereste a főnök telefonon, akkor nemes egyszerűséggel közölték vele, hogy ma még nem is láttuk...

Külön kategóriát képeztek a látássérült kezelők. Ők még érzékenyebbek voltak a látó kezelőknél, és nagyon hamar eldöntötték, és ki is mutatták, hogy melyik műszerésszel dolgoznak együtt szívesen. Bizalmatlanságuknál fogva velük nagyon nehezen lehetett jó kapcsolatot kialakítani, de akivel sikerült, azzal egy életre szólt. S., a TÁKI legendás kezelője alig látott valamit, de hangról megmondta, melyik keresőgép, vagy marker szorul javításra. Minden további nélkül javította a CB-készülékeket, sokszor csak anyagot kellett kiszállítani neki. Mehettünk moziba, ő pedig megjavította a tucatnyi tartalék készüléket, hogy a lehozott hibás telefonokat kicserélhesse. Ostoba véget ért működése: új gondnok érkezett a céghez, és "a vak embernek minek a csavarhúzó?" felkiáltással visszaadatta vele a vállalati szerszámokat, amelyekkel dolgozott. S. soha többé nem javított készülékeket, kizárólag a kezelői munkára szorítkozott. Él-e, meghalt-e, nem tudom. A vakkezelők közül H. és K. csiszolgatta folyamatosan sakktudásomat, de hiába. Rendszeresen alulmaradtam velük szemben, pedig igazából "vakon" csak ritkán játszottak ellenem.

Teltek-múltak az évek, a kezdők felcseperedtek, kezdtünk öregnek számítani. A Krisztina jó alma maternek bizonyult, és az alközpontosoktól sok helyre kerültek vezető beosztásba egykori műszerészek. A kirajzás következtében látványosan megszakadt a folyamatosság, az öregek ötvenes korosztálya és közöttünk, a harmincas fiatalok között eltűntek a negyvenesek, a váltógeneráció tagjai. Kétségtelenül megéreztük a hiányukat, és bizony furcsa érzés volt, amikor én is kaptam egy kezdőt a kezem alá. Sokan tanultak tőlem (is), de a legkiugróbb tehetség az az F. volt, aki később egy délelőtt átalvásával kimerítette az évi "elkésési keretét". Az egyik kéthetes nyári szabadságom alatt önállóan megtanulta az EVA-típusú főnök-titkári berendezést, és amikor hazatértem, simán levizsgázott. Gyorsan haladt előre, a csúcson rendszermérnökként dolgozott. Sajnos, már ő sem él. A sors tragikus fordulata, hogy a tavaly szívrohamot kapó F.-hez kiérkező mentőautót az a V. vezette, aki korábban szintén az alközpontos csoport tagja volt, de már nem tudtak rajta segíteni. 


Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
T. már osztályvezető volt, és rábeszélt, hogy végezzem el a Posta műszaki tiszti iskola kapcsolástechnikai szakát. "Kerekem" tehát újabb lendületet kapott, és 1985. június 28-án felsőfokú postaműszaki tiszti oklevelet szereztem. Szinte egy időben ezzel kineveztek csoportvezetőnek, majd osztályvezető-helyettesi megbízást is kaptam.

T. nemcsak osztályvezető, hanem a Krisztina párttitkára is volt. Tanúsíthatom, hogy az "óbudai, sváb" nem volt a szocializmus híve. MSZMP-tagságát arra használta, hogy ha mint osztályvezetőt elutasították valamilyen témában, akkor visszament ugyanazon az ajtón, mint párttitkár. A hatalom csúcsán sem ingott meg, változatlanul sokat tett az emberekért. Az alközpontosoknak egy dolgot szigorúan tiltottak: nem lehetett szerelni, azaz új berendezéseket telepíteni, hálózatot építeni. Az új állomás szaporulat azonban kiemelkedő fontosságúnak számított az éves tervekben, és ilyenkor hivatalosan is kivételt engedélyeztek. Az alközpontosok is elmehettek az új állomásokat szerelni, elsősorban lakótelepi sorházakban. A földszinti elosztónál, ahol a kábelek, vezetékek bekötése összpontosult, T. letette a földre svájcisapkáját, amibe beledobták az emeleteken beszedett borravalókat. T. hiába volt osztályvezető és párttitkár, ahányan dolgoztak az adott helyen, annyi felé osztották a sapkában összegyűlt pénzt. Tudomásom szerint egyszer fordult elő sumákolás, de az illető rajtavesztett. A csoportból való kirekesztése után röviddel felmondott, és egy másik üzembe ment át, de T. az átküldött jellemzésben nem említette meg az esetet.

Amikor ma az egyik politikai párt "Szebb jövőt" nevű szerveződéséről hallok, mindig elmosolyodok. T. javaslatára Cs. és én 1985-ben ezen a néven alakítottuk meg azt a csoportot, amellyel valamilyen módon részt kívántunk venni a rendszer megváltoztatásában. (Zárójelben jegyzem meg, hogy én a "Véres Ököl" nevet javasoltam első csoportom után, de elismerem, hogy a "Szebb jövőt!" sokkal jobb névnek bizonyult). T. úgy gondolta, hogy lépjünk be az MSZMP-be, de Cs. és én is egyaránt nemet mondtunk. T. logikája szerint, ha minél több azonos gondolkodású ember lép be a pártba, annál nagyobb változást tudnak előidézni. Én azonban nem hittem az ilyen változás lehetőségében, a történelem mindig azt bizonyította, hogy "aki korpa közé keveredik, azt megeszik a disznók".


Nagyon szerettem a munkámat, a Krisztinát. Akkoriban csak minden második szombat volt szabad, a dolgozós hétvégén nagyjából félnapos munkaidő volt. Éveken keresztül úgy vállaltam a délutános (ügyeletes) szolgálatot, hogy már reggel bementem. Ezért nem kaptam semmilyen pluszpénzt, de nem is kértem. A "kerekem" tehát gurult, de a ragyogó láthatáron már feltűnt egy-egy felhő. Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

Megjelentek az első kvázi-elektronikus, majd elektronikus alközpontok a BHG fejlesztésében. Ezek voltak az utolsó alközpontok, amelyeket klasszikus értelemben javítani lehetett, és ezek voltak az első típusok, amelyeket már nem ismertem meg közelebbről. A viharfelhők azonban még alig voltak láthatóak a távolban, nagyon messzinek tűntek. Még egy - számomra jelentős - "esemény" köt a Posta Palotához; 1980. július 5-én este 10 órakor ott szívtam el az utolsó cigarettámat. Mit kerestem késő este az alközpontos szobában? Talán mondanom sem kell, hogy fizetésnap volt, és ilyenkor ment a zsuga…

1985 végén átadták a Városmajor központot, és elhagytuk a szeretett Krisztinánkat. Évekig nem állt szánkra a Városmajor szó, mindig Krisztinát mondtunk. Az új, tágasabb, korszerűbb helyünket sosem szerettük annyira, mint a régi, egyetlen szobánkat a Posta Palota első emeletén.


Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

1986-ban találkoztam először "a" számítógéppel.
Egy Commodore C+4-es gépen kezdtem el pötyögni, de ma már tudom: sosem tanultam volna meg számítógéppel dolgozni, ha űrhajózási gyűjteményemet le tudtam volna kezelni a hagyományos módszerekkel.
További kényszerítésnek tudhattam be szakírói tevékenységemet, amely sokkal egyszerűbbé vált a szövegszerkesztő használatával. 
A téma az űrhajózás volt, amiről lobogó szenvedélyem szinte a kezdetektől fogva, egyre nagyobb és nagyobb tudást, anyagot halmozott fel.

 

 

A Magyar Újságírók Országos Szövetsége tehetségeket keresett 1979-ben. Talált is, de én csak a szerény harmadik kategóriában végeztem. Az viszont érdekes lett, — pár év elmúltával — hogy a szintén harmadik helyen végzett Szamara Eleni a Magyar Rádióban futott be szép karriert, és a felesége lett gyerekkori barátomnak, Indri Gyulának, aki szintén az Alkotás utca 15-ben lakott szüleivel és bátyjával a II. emeleten. A nevem mellett Kistarcsa lakhely látható, mert feleségem szüleinél laktunk 1972 és 1980 között. (Magyar Ifjúság, 1979.05.11.)
1980-ban az Ország-Világ magazin indított egy sci-fi novella pályázatot. Ma sem tudom, hogy miként álltam meg, hogy ne zúdítsak a szerkesztőségre gigantikus mennyiségű szavazócédulát. Valószínűleg anyagi okai lehettek, hiszen csak az újságból kivágott szelvénnyel lehetett voksolni. Az már tényleg a rejtélyek világába tartozik, hogy miért nem beszéltem rá egyetlen embert sem a szavazásra. (Ország-Világ, 1980.04.02.) 
Meg is lett az eredménye…(Ország-Világ, 1980.10.08.) 

 

Megjelentek első írásaim, a mára megszűnt Föld és Ég havilapban, majd a Technika és a Repülés következett. A TIT-előadásaim másnapján gyakran előfordult, hogy olyan emberrel találkoztam valamelyik vállalatnál, amelyik előző nap a hallgatóság soraiban ült. "Mondja, nem magát láttam tegnap?" "Á, nem, csak hasonlítok rá" - tagadtam le fapofával a telefonkészülék javítása közben.

 


Bizony, sok helyen furcsán néztek rám, amikor az előadás előtt kiderült, hogy postás vagyok.
Persze szándékosan "alacsonyítottam le" magam, de végül mindig hozzátettem, hogy a Postán belül, de a távközlésben dolgozom.
Látni kellett volna az emberek arcát, milyen megkönnyebbülés futott át rajtuk, mert azt nehezen tudták elképzelni, hogy egy egyszerű postás az általuk jóval magasabbra taksált, vagy inkább érthetetlen űrhajózásról tartson előadást.

De azután sorozatosan "lebuktam"; rádióriportokból, a televízióból kiderült, hogy egy postásé Magyarország legnagyobb űrhajózási gyűjteménye.
Hájjal kenegettek a nyilvánvaló riporteri túlzások, de én lettem a műszerészek között a legjobb űrhajós és az űrhajósok között a legjobb műszerész.

 

 

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

De bármennyire is messzinek tűntek azok a bizonyos viharfelhők, lassan-lassan megérkeztek. 1988 márciusában váratlanul meghalt T., és szeptemberben már nem voltam csoportvezető. Nehezen kezelhető emberként tartottak számon, és nyilván voltak hibás döntéseim is, de a "felfelé nyalás, lefelé taposás" elve sohasem jellemzett. Nem bírtam a középszerűséget, és sarkított véleményemnek indulatosan adtam hangot. Vélt, vagy valódi igazam tudatában nem törődtem azzal, hogy kit és mennyire bántok meg.

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

Nem voltam párttag, ezért a "kerék lassan-lassan megállt, és eldőlt". Az új osztályvezető, az előbbi elvet buzgón gyakorló csoportvezetővel kiegészítve hamarosan áldatlan állapotokat teremtett. Novemberben nyolc társammal együtt kétségbeesett levélben fordultunk az üzem akkori vezetőjéhez, hogy segítsen. 

Csúnya napok következtek. M.J., az üzem akkori vezetője, Ó., az új párttitkár segítségével a "cukor és korbács" elvét alkalmazva, egyik nap ígérgetett, a másik nap fenyegetett, hogy "lázadó csoportunkat" megosszák, de csoda történt.
Egyetlen embert sem sikerült megtörniük, valamennyien vállalták a felmondással járó bizonytalan jövőt. Pedig Sz.-nek például az édesanyja két évtizede beadott telefonigényét elégítették volna ki egy hét alatt, ha hátat fordít nekünk.

Nap, mint nap a Krisztina krt. 55. szám alatt - akkor még a KOGÉPTERV épülete állt ott, és én voltam a karbantartó műszerész - találkoztunk, és ott öntöttünk lelket egymásba. Szomorúak és elkeseredettek voltunk, hiszen ténylegesen a második otthonunkat kellett elhagynunk.

Több mint két évtized telt el, de a Krisztina körút 55-be - ahol később a Matáv, ma a Magyar Telekom központja van - azóta sem léptem be...

 

 

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
A "lázadó kilencek" vezetőjeként P.-vel jártam állást keresni. Több távbeszélő üzemben jártunk, ahová fel is vettek volna néhányunkat, de mi ragaszkodtunk ahhoz, hogy együtt maradjunk. Nagyszerű érzés ma is, hogy mindannyian kitartottak, és végül sikerült az első "postás lázadást" 1989-ben "döntetlenre menteni": a Városmajorból ugyan mennünk kellett, de mind a kilencen Zuglóban folytathattuk. A Postás Dolgozó "Tanuljunk demokráciát! A lázadó kilencek" címmel fél oldalt szentelt a témának. Talán még ma is tanulságosak az újságíró leírt mondatai:

"Ezek a fiúk – többen már meglett emberek – egyszer csak kilépnek régi munkahelyükről – és itt jön a csoda – együtt maradva, kilencen keresnek, és találnak új helyet. Olyat, ahol önálló szakmai feladattal bízzák meg őket, amire büszkék ugyan, de nem éppen ezt akarták."

"…oly sok előszobában ültem már hírre éhesen. Aztán jön az üzemvezető és nyomában a szakszervezeti titkáron és az osztályvezetőn kívül itt van az üzemvezető-helyettes és a párttitkár is. Belevágunk a közepébe, és bevallom, az üzemvezető intelligens témafelvezetése lenyűgöz. M.J. azt is elmondja, hogy a (lázadóktól kapott) levél után azonnal vizsgálatot rendelt el, amellyel az üzem helyettes-vezetőjét, Cs.I.-t bízta meg. Cs.I. mielőtt kinyitná vaskos dossziéját, nem kevés éllel vezeti be mondanivalóját: - Ennek a Schuminszkynak soha semmi nem volt jó, ő ennek az egésznek a szervezője. Olyanokat hirdetett fennhangon, hogy ha ebben az országban fasizmus lenne, ő lenne a legnagyobb kommunista."

Hogy Cs.I. ezzel a zagyvasággal mit akart bizonyítani, ma sem tudom, de azt igen, hogy 1989-ben már erősen érett a rendszerváltozás, és ha egy évvel később "lázadunk fel", egyértelműen nyertünk volna, bár én magamban ezt mindig győzelemnek könyveltem el. Új munkahelyünkön a sors iróniájának könyvelhettem el, hogy Zugló üzemvezetője annak a Krisztinás üzemvezetőnek volt a fia, aki 1970-ben felvett engem. Ráadásul még ugyanúgy is hívták.

1989. december közepén érkezett meg a hír: "a Közlekedési Hírközlési és Építési Miniszter - mint alapító - 1990. január 1-jével létrehozza a Magyar Távközlési Vállalatot, a Magyar Posta távközlési tevékenység jogutód szervezetét." A Matáv pedig saját kft-jeként megalakította az alközponti tevékenységet felölelő COMEX-et.

 

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 

 

 

4. Matáv


Királyok lettünk Zuglóban, mert szakmai tudásunkkal magasan a helyiek fölé nőttünk. Ennek persze nem örültek, de a kezelők hamar rájöttek, hogy mi minden hibát el tudunk hárítani. A jó hír pedig gyorsan száll, és a kezelők egymás után ajánlottak be minket a vállalatok gazdasági vezetőinek. Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Ennek az lett a következménye, hogy havi egyszeri juttatásban részesítettek minket. Az akkor adótörvények szerint a kétezer forintot nem meghaladó összegből levontak 20%-ot, és így nem kellett az adóbevallásban feltüntetni. A bruttó 2000 forintból tehát 1600-at kaptunk meg, és a csúcson 13 szerződésünk volt. A COMEX-nél 5-én volt fizetés, de mi 3-4 napon keresztül jártuk a cégek pénztárait, és vettük fel a pótfizetésünket. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy ezek a szerződések már nem kilenc felé oszlottak, csak hárman, - akik ténylegesen dolgoztunk benne - részesültünk azokból. Ki kell hangsúlyoznom, hogy ezek a szerződések nem a szerelések ellenértékét jelentették, az erkölcsi tartásból nem engedtem, hanem egyfajta "hálapénz" volt a jó munkánkért. Az ország rosszabbodó gazdasági helyzetében azonban többen elcsábultak, és voltak olyanok is, akik kilépve a COMEX-től máshol keresték boldogulásukat. A csoport tehát szép lassan bomlásnak indult, és az eredeti "lázadó kilencből" már csak hárman maradtunk. Biztosan négyen lettünk volna, de időközben H. – barátnője linksége miatt – öngyilkos lett. A legfájdalmasabban azonban P. távozása érintett engem – ő egy háttéralkut követően visszatért a Városmajorba. Ő, akivel annak idején együtt kerestünk állást a "lázadó kilenceknek", most visszament oda, ahová együtt kellett volna visszatérnünk. Utolsó találkozásunkkor végigittam vele az összes ismert törzshelyünket, és maradásra próbáltam bírni, de P. hajthatatlannak bizonyult. Ezt árulásnak vettem, és szívemben keserű haraggal váltam el tőle.

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
A sors azonban ismét rám mosolygott. Egy utolsó pillanatban beadott pályázaton nyerve, 1232 napos "száműzetés" után visszatérhettem én is a Városmajorba, mint műszaki osztályvezető. Sosem felejtem el az első napot, amikor az 1989-ben ott maradt krisztinások felajánlották távozásukat, és meglepett arcukat sem, felmondásaik visszautasítása után. Lubickoltam az elégedettségben, hiszen ismét "otthon" voltam. Igyekeztem mindent úgy csinálni, ahogy annak idején T.-től láttam, de a külső körülmények már erőteljes változásnak indultak. Mielőtt ennek az elemzésére rátérnék, még valamit el kell mondanom. Az "áruló" P., visszatérése után nem találta meg a számítását, mert az üzem akkori vezetője, K. valamiért nem kedvelte. Egy rövid idő elteltével azonban K.-t, U. váltotta a főnöki székben, és nála intéztem el, hogy P.-t kinevezzék szerelési csoportvezetőnek. Sokan sokáig nem hitték el, hogy ezt megtettem, és számomra érdekes, vagy inkább érthetetlen módon, a régi barátság sem állt helyre vele sohasem. Természetesen a Zuglóban maradt, megmaradt két "lázadót" is sikerült visszahoznom a Városmajorba, egy pillanatra sem feledkeztem meg róluk.


Az alközpontos szakmát kezdték elárasztani a nem postás végzettségű, más területekről érkező emberek, akik lassanként kiszorították a (volt) postásokat az egyébként is egyre jobban szűkülő területből. Megkezdődött a nagy kiárusítás, az addig bérelt hálózatokat, alközpontokat most már megvehették az ügyfelek. Az eddig ugrásra készen álló kisebb-nagyobb magáncégek vetették rá magukat a zsíros koncra. Az állami monopólium végével most már az szerelt, aki akart, és azt, amit akart. De az igazán nagy üzlet a komplett piac felvásárlása volt a külföldi befektetők részéről. Elhalt a BHG, az addigi magyar távbeszélő rendszer fő szállítója, mindent átvettek az ismert nyugati cégek. A történelem nem ismeri a "ha" kategóriát, de érdemes eljátszani a gondolattal: jobb lett volna, ha a magyar állam a felvett kölcsönökből megvásárolja a korszerű távközlést, mintsem eladja a piacot, teljesen kiszolgáltatva magát a külföld kénye-kedvének. Mindenesetre a távközlés soha nem látott fejlődésnek indult Magyarországon, bár véleményem szerint ezt az előbb vázolt, lehetséges úton-módon is el lehetett volna érni.


A másik döntő tényezőnek a számítástechnika hihetetlenül gyors elterjedése bizonyult az élet minden területén, és ez alól a távbeszélő technika sem lehetett kivétel.
A szolgáltatás színvonala alaposan megugrott, számtalan új lehetőség állt az ügyfelek rendelkezésére.
A nagyfokú "számítógépesítés" óhatatlanul hozta magával az élő munkaerő nagyarányú csökkentését.
A folyamatot csak lassítani tudták néhányan, akik életkoruknál fogva át tudtak állni a digitális technikára, de a többséget felkészületlenül érintette ez a gigantikus változás, emberek, munkavállalók tízezrei alól csúszott ki a talaj.

Én nem tudom, hogy más munkahelyeken ez a folyamat hogyan zajlott le, de nálunk nem a számítástechnika lett a munkáért, hanem a munkát rendelték alá a számítástechnikának!


Erőteljesen misztifikálták az újat, ezáltal tömegeket rettentettek el a tanulástól. Manapság, amikor ügyes-bajos dolgaimat intézem, el-elnézegetem a képernyő előtt ülőket. Az idősebbek még mindig csak "írógépként" használják a masinát, és boldogan nyomtatják ki azokat a papírhegyeket, amelyek feleslegessé tételére találták ki a számítógépet. A metrón ma már tíz emberből három, önfeledten nyomogatja az ún. "okos telefonjának" billentyűit, és átlagban további még kettő – telefonál. Erre a megfigyelésre támaszkodva, talán nem tűnik elhamarkodott jóslatnak, hogy két-három évtized elteltével, tíz emberből már csak egy lesz, aki nem használja ezt a technikát. Igaz, ő már inkább túl lesz a hetvenen, mint innen.

Az eddigi leírtakkal némileg ellentétben, én még ma sem tekintem többnek a számítógépet, mint egy hasznos segédeszköznek, mint például a szemüvegemet.
Ezzel persze nem kívánom lebecsülni a számítógépet, és akkoriban sem akartam "gépromboló" lenni, de nem is szándékoztam, és nem is fogom magam fölé helyezni. Meggyökerezett elméletem szerint nem azt szükséges bemagolni, hogy mondjuk az "a" billentyű lenyomása után mi fog történni, hanem azon kell elgondolkodni, hogy a képernyőn megjelenítendő "a" betűhöz mit kell tenni?


De térjünk vissza az 1990-es évtized elejére.
A sokat említett F., saját 386-os számítógépét behozva, "haraptatott rá" egy gépi nyilvántartás elkészítésére.
A számítástechnika elterjedése már egyre jobban sürgette a hömpölygő papírfolyamok gátak közé szorítását, és egy olyan műszaki nyilvántartás elkészítését, amely az alközponti berendezések leltári és műszaki adatai mellett a hibadiszpécseri és számlázási feladatok teljesítésére is alkalmas.
Természetesen ez vonta maga után, hogy az otthoni, űrhajózási anyagokat is számítógépre kellett tennem. A Commodore-t sutba dobtam, és egy AT 286-os gépen kezdtem újra mindent. (Ma már ECDL-vizsgám van, és a magamtól, de az űrhajózási adatbázis érdekében megtanult MS Acces alkalmazásnak a későbbiekben még fontos szerepe lett az utolsó munkakörömben).

 

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

Sikerült meggyőznöm közvetlen főnökömet, U.-t a gépi nyilvántartás fontosságáról. Minden erőfeszítésemet ennek létrehozására összpontosítottam, és az általam jól ismert crossbar rendszert felváltó digitális technika elsajátítását, a munkatársaimra hagytam. Sajnos, a mi nyilvántartó programunk hiába működött jól, G., a COMEX akkori ügyvezető igazgatója nem támogatta széleskörű bevezetését.

Közben az általam hanyatlásnak bélyegzett irány tovább tartott lefelé. Utolsó "hadműveletemként" összetrombitáltam a COMEX vezetőit, megoldási javaslatom ismertetésére. Ennek az volt a lényege, hogy az egyes üzemek a létszám-haszon-kapacitás háromszöge mentén működjenek. A haszont a bevétel és a kiadás (költség) hányadosa adta, az egy főre eső kapacitás megállapítása pedig az adott területhez szükséges összlétszám kiszámításához kellett. A javaslatban az volt az új, hogy a háromszög "szárai" mentén egyfajta szabad mozgást biztosított. Tehát, ha nő a leszerelt állomások száma, akkor a csökkenő haszon két lehetséges egyensúlyt teremtő lépést kényszerített volna ki. Elbocsátják a létszám felettieket, illetve csökkentik a béreket. Fordított esetben pedig, vagy felvesznek a bővült kapacitásszámnak megfelelő létszámot, vagy változatlan létszám mellett emelik a béreket. A jelenlévő magasabb vezetők talán felének a szeméből olvashattam ki némi bizonytalan egyetértést, de amikor az ismertetés azon részéhez értem, hogy a vezetőket is a háromszög részeinek tekintem, az utolsó, pislákoló biztatás is azon nyomban kihunyt. Nem ért meglepetésként javaslatom elutasítása.

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Kétségbeesett bizonyítási lépésre szántam el magam: tesztírásra jelentkeztem a Mensa HungarlQa-nál, amely az 1946-ban, Angliában alapított nemzetközi egyesület hazai szervezete. Célja összefogni a kiemelkedő intelligenciájú embereket, tekintet nélkül korukra, nemükre, származásukra, ideológiai, vallási, filozófiai, politikai felfogásukra. Egyetlen feltétele a megkívánt intelligenciaszint. Sajnos, nem jártam sikerrel. IQ-pontszámom 140-147-es értéket mutatott, amely 95%-os eredménynek felelt meg.

Már nem sokáig úszhattam szemben az árral, 1995 májusában "átszervezés" címén menesztettek. Összeomlottam, 45 évesen ismét padlót fogtam.

Keserves hat hónap telt el. Büszkeségem visszatartott attól, hogy munkanélküli segélyért folyamodjam, szó sem lehetett hangzatos címekkel álcázott, ügynöki munka elvállalásáról. A mérleg másik serpenyőjében hiába felelt meg iskolai végzettségem egy-egy általam is szívesen végzett munkához, amikor megtudták életkoromat, azonnal elbúcsúztak tőlem. Amikor a rádióban hallok az állásinterjúkról, álláskeresőknek tanácsokat adókról, dühösen mosolyodok el. Annak idején tíz elküldött jelentkezésre jó, ha három válasz érkezett. Ezek is elutasítóak voltak, és közülük csak néha hívott egy-egy személyes találkozóra. Sz., - aki szintén velem egy időben lett munkanélküli a "lázadó kilencekből" - rábeszélt, hogy engem biztosan szívesen látnának a Matávnál, jelentkezzek, és ha lehetőségem lesz rá, akkor ajánljam be őt is.

1995. november 14-én ismét műszerész voltam, harmadannyi fizetésért, mint korábban, de ismét műszerész! Igaz, nem az alközpontnál, hanem a 7A2-es főközpontban, Zuglóban, de ismét dolgoztam. Azzal tisztában voltam, hogy ez nem lesz hosszú távú munkahely, de reménykedtem abban, hogy idővel kedvezően alakul a sorsom, és majd találok egy végleges helyet. A három hónapos próbaidő elteltével azonban közölték, hogy nem tartanak igényt a munkámra. Akkor értettem meg, hogy csak bérgazdálkodási szempontból kellettem, a hely betöltéséért járó fejpénzig volt rám szükség, és megint nincs tovább!


Ismét csak a szerencsémnek köszönhettem, hogy időközben új üzemvezető érkezett Zuglóba. N., - aki már a Krisztinában is volt üzemvezetőm – segített, és az utca helyett a hálózatos osztályra kerültem, ahol műszaki nyilvántartó előadóként dolgoztam 2004 végéig. Közben egy rövid ideig kiruccantam a zuglói kábelrendezőbe, mint csoportvezető. Biztonsági és bizalmi okokból a kinevezésemhez szükséges engedélyt annak az M.J.-nek kellett aláírnia, aki miatt "lázadó kilencek" lettünk annak idején a Krisztinában. Marxista végzettségével már nem lehetett üzemvezető, de sohasem gondoltam volna, hogy az életben még egyszer dönthet sorsom alakulásáról. Nem tudom, hogy mire gondolt, mit érezhetett a papír láttán, de aláírta!

A Matáv műszaki szakembereinek, nyilvántartóinak munkáját – saját programozóik által kifejlesztett – alkalmazás segítette helyi szinten. Ez volt a TÜMENY, aminek a használatát rövid idő alatt elsajátítottam. Röviddel az ezredforduló előtt azonban egy olyan új programot hoztak be a TÜMENY helyett, amely ugyan országos kiterjesztésű volt, de mivel eredetileg mobil telefonokhoz írták, csak számlázási részt tartalmazott, a műszaki részt utólag biggyesztették hozzá. A sok millióba kerülő OSS-t sohasem szerettem meg amúgy istenigazából, és az egyre-másra felbukkanó gyermekbetegségeit – amiket a korábbi TÜMENY-ből már régen kigyomláltak – keményen ostoroztam. Természetesen bírálni mindig könnyebb valamit, mint megoldást nyújtani az adott problémára, de ez rám, sosem vonatkozott. Az űrhajózási adatbázisomnak helyt adó MS Acces program ismeretének most kezdtem csak igazán hasznát venni. Lépésről-lépésre, tüményes tapasztalataimat felhasználva építettem fel a házi műszaki nyilvántartási programomat.


Szűk látókörű vezetőim nem támogatták a munkámat, inkább csak eltűrték egyetlen okból kifolyólag. Hónapokig duplán dolgoztam, az adatokat a hivatalos és a házi rendszerembe egyaránt be kellett vezettem. Szívós kitartásom azonban meghozta a kívánt eredményt, és Zuglónak egyedülállóan pontos műszaki nyilvántartása lett. Meg kell említenem K.Cs.-t, aki Zuglóba kerülve már részt vett a program további fejlesztésében. Én adtam a hálózatos szakmai és az Acces ismeretét, ő a számítástechnikai tudását fektette bele. Ma is határozottan állítom, hogy például az ikerkiváltás nem ment volna le olyan simán az OKOS-nak elnevezett házi nyilvántartás nélkül.

A tűrt kategóriában végzett munkáért két alkalommal kaptam elégtételt. Először akkor, amikor belátván, hogy az OSS nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket, és a lecserélésére hozott alkalmazásba, már az OKOS adatait konvertálták be Zuglóból. A második elismerést a nyugdíjas búcsúztatásomon kaptam Sz.Z. üzemvezetőtől.


Végezetül néhány szót arról, hogy sokkal többet vártam a Matávtól, amikor gyűjteményem már elérte azt a méretet, hogy komolyabban felvetődött egy űrmúzeum létrehozásának lehetősége. A nagy épület eladások közepette jó lehetőségnek tűnt, hogy a lakóhelyemhez közeli Sashalom-központ épületében, az üresen álló szobákat lehetett volna kihasználni erre a célra, mivel ott már csak a technikai helyiségek működtek. Már csak a reklám megérte volna a cégnek, hiszen nyilván a Matáv-űrmúzeum világított volna az épület tetején. Százezreket költöttek egyébként a televízióból is jól ismert "űrbéli" reklámokra, amiket én ingyen adtam volna a cég iránti lojalitásból - ha kérik. Legjobban pedig az a bizonyos ADSL-hirdetés fájt nekem; sokkal jobb ötletnek tartottam, ha a rakétafotelt első ízben kipróbáló Bruce McCandless által dedikált fénykép kerül a Matáv reklámjába, az ugrándozó figura helyett. Összességében elmondhatom, hogy munkahelyem legfelső vezetésének három évtized sem volt elég, hogy megtudják, mi más van még a tarsolyomban. Úgy látszik, jól titkoltam.



2004 végén érkezett el a búcsú pillanata, amit nem én kértem. Több mint három évtizedes múltamra tekintettel választhattam az ún. rendelkezési állományt, ami azt jelentette, hogy a végkielégítésemet a következő évekre elosztva, korkedvezményes nyugdíjba mehetek. Nem kellett bejárnom, és kezdetben sokszor pillantottam az otthoni telefonomra, hogy mikor fog megcsörrenni? Aztán a telő-múló hónapok alatt lassan lelohadt a várakozásom, és végül belenyugodtam a megváltoztathatatlanba.

 

 



Szélmalomharc mindörökké?
Mindig szakítottam időt más témájú problémák, vagy talán inkább nekem problémának tűnő dolgokon való töprengéseknek, megoldások keresésének. Természetesen meg is osztottam a leszűrt tapasztalataimat javaslatok formájában illetékessel, baráttal, bárkivel, aki legalább némi érdeklődést tanúsított azok iránt. A címképnek választott Don Quijote azt hiszem, kitűnően ábrázolja a kapott eredményt. Most nem boncolgatom, hogy vajon helytelen megoldásokról van szó, vagy értetlenségről? Az előbbire még nem mutatott rá senki, az utóbbit pedig saját hibámnak tekintem. Nyilván nem kielégítően magyaráztam el gondolataimat. Természetesen nem adom fel, Carl Sagan, a neves amerikai űrkutató-csillagász örökérvényű mondása lebeg a szemeim előtt: "ne átkozd a sötétséget, gyújtsál inkább világot!" 
Gondolatok az útdíjról Gondolatok a letöltésekről, jogdíjakról 
 Gondolatok a nyugdíjak emeléséről  Gondolatok a végetésről
Gólpont matematika - Gólpont táblázat - Értékelés Hanganyag a "Gondolatok a végetésről" dokumentumhoz

 

 


5. Holnaptáv

- Lesz-e "Holnaptáv" és lesz-e munkahelyem? - kérdezgettem gyakran az ezredforduló tájékán.
Lett, Magyar Telekom néven, de ezzel a névvel már nem tudom a matávos szójátékot játszani.

Harmincnyolc év után vonultam nyugdíjba, és ma már csak álmaimban állok egyszer-egyszer egy crossbar gép előtt, hogy gyorsan megjavítsam azt a frissen jelentett hibát, vagy néha-néha a képernyő előtt ülve pontosítom a műszaki nyilvántartás adatait.

Egy dolog viszont véglegesen megváltozott az életemben. Egykoron a csillagok közé álmodtam magam, és mindenemet odaadtam volna egy igazi űrutazásért.

Ma is töretlen hittel bízom abban, hogy még életemben megvalósul az áhított cél, a gyűjteményemet magában foglaló űrmúzeum.

De ezt már nem cserélném el, még egy igazi űrutazásért sem!  

 

Rendhagyó önéletrajz, avagy telefonműszerész a csillagok között – írta: Schuminszky Nándor, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/  

A cikkben szereplő fotókat, valamint a kép- és hanganyagot Schuminszky Nándor bocsátotta a "Tilos az A" webmagazin rendelkezésére
A fejlécben felhasznált fotó forrása: http://oneeyeland.com/
Grafikai szerkesztés: P. Horváth Zsuzsi