Ősz van – írta: Varga Emese, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

Ősz van

 

 

 

Ősz van. Ősz vagyok. Először színesek lesznek a levelek, majd lehullanak a gesztenyékkel együtt. A szemeidre emlékeztetnek, meg egy régi ígéretre, ami most már nem számít, mert itt vagy helyette te. Csendes évszak jön a zsibongó, életteli nyár után, néha nagy hideggel, valamikor meg olyan forrósággal, hogy felkapják a fejüket az emberek, és azt mondják: „most nem ilyen időnek kellene lennie”.  Én is ilyen vagyok, néha pont nem ilyennek kellene lennem.           

 
Ősz van – írta: Varga Emese, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Aztán jössz te, és a fejünkre húzod a takarót, hogy elbújhassak a világ elől, és ne kelljen ilyeneken gondolkoznom. Nem látok semmit, mert sötét van, csak érzem a meleg leheleted a nyakamon, érzem azt is, hogy mosolyogsz, amikor hüvelykujjaddal végigsimítod az arcom. Fekszünk, nyakunkba húzott takaróval és te nem szólsz semmit, csak nézel. Tudod, hogy szükségem van erre is, hogy igazából csak nekem kell ez a búvóhely, hogy néha elbújhassak a világ elől, mert a te sárga takaród alatt senki nem találna meg. Neked nem kell menedék: te vagy a nyár, amit én követek. A lusta fénysugár, ami reggelente végigcsiklandozza a talpam. Beragyogsz mindent, egy Nap darabka vagy, ami lüktet és fényt ad magából. Ami fellobban, amire mindenki vár, amihez mindenkinek kötődik egy története. Az ősz nem ilyen, csendesen kúszik be a lábtörlőkre hintett leveleivel, mintha tényleg üzenni akarna valamit, de több ember van, aki bosszúsan elsöpri a leveleket, mint aki beleugrik a rezes barna kupacba. Én az utóbbi vagyok.  Szeretem az őszt, mert ilyenkor lehetek csendes és költőien plátói, plátóian költői. Mert magamba vackolhatok, aztán beléd. A teásbögrémbe kapaszkodom, ami ugyanúgy megmelenget, mint az édesítőként hozzáadott szavaid, és ahogy a teámba kortyolok, az jut eszembe, hogy ugyanúgy megégethetem magam, mint veled. Leforráznám a szájpadlásom, mert nem lenne kedvem többet adni magamból, többet mondani.

A nyárban van valami kihívó, mintha azt mondaná: „gyere csak, úgy sem kapsz el!” Mint aki tudja, hogy a legtöbben csak rá várnak és a sugaraival nem égetheti meg magát, csak mást, aki túl közel megy hozzá. De nekem megérik a hólyagok, mert nem tudok máshogy közelíteni: vagy semmit adok, vagy mindent. Ne menjen a Napra, aki nem akar megégni, de hogyan is tudhatná, hogy cirógató melegséget kap, vagy harmadfokú égési sérülést?  Nem mondanám ezt kockáztatásnak, inkább hordoz kockázatot magában az, ha meg sem próbálom.


Az ősz viszi tovább hátán a nyár emlékeit, mindentudóan, talán bölcsebben. Benne van a szeptemberi fűzfasusogásban, a reggeli káromkodásban.  És én már hat óta fent vagyok, mélyebb karikákkal a szemeim alatt, mint a Marina- árok. Ősszel összehúzod a pulcsit magadon, mert hiába van 25 fok októberben, ahogy legutóbb júniusban is volt, amikor rövidnadrágban mászkáltál, de az más. Annak más volt a hangulata. Dohogsz, hogy statisztikára kell bemenned, bárcsak vége lenne, de ez igazából a te döntésed volt. Mint ahogy az is, hogy inkább sörözöl helyette.  Ősszel kicsit elfárad a természet, mert túl sokat adott. Túl sok napfényt, túl sok félmosolyt, túl sok élményt. Erre mit csinálunk? Sajnáljuk, hogy vége van és szitkozódunk, ahelyett, hogy megélnénk mindent a maga varázsában, és nem csak nyártól-nyárig sodródnánk..

 

 

Fotók: Tatai Tibor
Grafika: P. Horváth Zsuzsi