Győri Dia: Sziklás kalandok

6 nap a Dolomitokban és a Júliai-Alpokban

I. rész

 

Úgy hozta az élet, hogy 2012. augusztus 6-án négyen vágtunk neki a nagy kalandnak: Judit, Csabi, Gergő és jómagam. Gergő anyukájának kocsija minden igényünket kiszolgálta, s tulajdonosának sűrű emlegetése mellett („anyám kocsija!”) sikerrel funkcionálta végig 6 napunk sok száz km-ét. Önként vállalkoztam rá, hogy megírom kalandjaink történetét, így a kezdeti nehézségen túllépve (tudniillik hogy nem vittem tollat és füzetet) szorgosan igyekeztem jegyzetelni, hogy minden lényegesebb momentum megmaradhasson az utókornak, s számunkra is az iromány elolvasása felérjen egy „frissítés” gomb megnyomásával.

 

 

1. nap - "Anyám kocsija" útra kel

Első napunk hajnali rajtja csöppet csúszott, ám végül az én velencei felszedésem után „anyám kocsija” röpített minket Olaszország felé. A 8-as úton haladva hagytuk el kis hazánkat Ausztria irányába, és a szlovén pályadíjat megspórolandó Ausztriában az A2 pályán haladva léptünk át Olaszországba. Csodáltuk az egyre növekvő hegyeket, miközben az új köntösbe bújt Emese GPS útirányítása mellett haladtunk célunk, a Brigata Tridentina nevű via ferrata felé.

 

 

A zsinórban kígyózó hajtűkanyarokban Gergő sofőr időnként kiélte vad vezetési vágyát, mi pedig Judittal a hátsó ülésen igyekeztünk túlélni a ránk boruló csomagok rohamát. Kellemes hangulatban értük el mai végcélunkat, a Passo Gardenán (Gardena hágón) lévő parkolót, melyben az éjszakát tölteni terveztük. Így voltak ezzel rajtunk kívül sokan mások is: a parkoló már számtalan autónak és lakókocsinak nyújtott pihenőhelyet. Körülcsodáltuk és –fotóztuk a fölénk magasodó hegyeket, a zöldellő oldalak fölött kígyózó felvonókat, s sátorhely után néztünk. A több különféle elképzelést igyekeztük egyeztetni, majd a térképet is tanulmányozva úgy véltük, még továbbautózunk kicsit, hátha kerül némileg csendesebb sátorhely is. Röpke utunk sikertelenül zárult, így visszatértünk a parkolóba azzal a döntéssel, hogy ott töltjük az éjszakát.

A sziklák közti bóklászás során Judit kétszer is szerencsétlenül járt. Első ízben az egyik vádlija egy roppanás kíséretében fellépő éles fájdalom képében próbálta meghiúsítani Judit elkövetkezendő napi programjait. Nem tudni, mi történt, de az izom valószínűleg nem szakadt el, talán meghúzódott. Mindenesetre a láb hogylététől kellett függővé tenni, hogy Judit reggel neki tud-e indulni a hegynek. Ezt követően még egy méh is megcsípte Judit egyik ujját. Szerencsére a hete jobban folytatódott, mint ahogy indult :-)

 

Csabi előcsomagolta a két befőttesüvegnyi lecsóját, a gázfőzőkön megmelegítettük őket, és kellemesen megvacsiztunk. Gergő még egy kávét is főzött a magával hozott kis kotyogóson – full extrás ellátás volt!

Ahogy elnéztük az eget, joggal vélhető volt, hogy jön valami eső. Egyre jobban beborult, a hegyeket ellepték a felhők.

 

 

Mikor aztán annyira nekikezdett, hogy már nagyon eláztunk volna, benyomakodtunk a kocsiba, ott várva ki az eső végét. Gunnyasztottunk aztán jó darabig, hallgattuk a rekedt hangú jazzénekes rádióból előkígyózó dalát, s Judittal könnyesre nevettük magunkat Gergő egyik remek, akcentussal előadott beszólásán („már csak szemörkél!”). Közben már sötétedett is, és kezdett ránk borulni az autóban alvás árnya. Ez engem rettentett, mivel volt már benne részem, és nem kívánnám többet – így aztán az eső egy enyhébb periódusát kihasználva Judittal kipattantunk, hogy hamar felverjük a sátrat a kocsi mellé. Hiába siettünk azonban, nem sikerült szárazon megúszni a műveletet, de azért kész volt, és gyorsan beköltöztünk. Hamar elraktuk magunkat aludni, míg a fiúk éjszakára véglegesen a kocsiban maradtak.

 

2. nap - Csúcstámadás a Brigata Tridentina ferratan

Terveinknek eleget nem téve későn keltünk, amikor már világosodott. A hegyek felhőben úsztak, s kérdéses volt, egyáltalán elinduljunk-e, milyen idő lesz még. Végül elindultunk, úgy voltunk vele: maximum, ha nagyon csúszik, vagy bármi időjárási gond lesz, visszafordulunk, és valami túra után nézünk via ferrata helyett.

 

 
(Wikipédia: A via ferrata (jelentése olaszul : vas út; németül : klettersteig) olyan hegyi út, amelyen előzetesen felszerelt létrák, lépcsők, hidak és fémkábelek segítik az előrehaladást (a kiépítetlen részek csupán képzett sziklamászók számára elérhetőek). A Via Ferrata túrázás is némi gyakorlatot, fizikai állóképességet és megfelelő felszerelést igényel. Mivel ezek az utak gyakran nagy magasságokban vezetnek, a tériszony leküzdése az ilyen jellegű túrák elengedhetetlen része.)

 

Mivel Judit mindenképp menni akart, Csaba befáslizta a fájó vádlit, s úgy tűnt, használható lesz a láb. Sőt mi több: ahogy később kiderült, csak úgy repítette Juditot, aki direkt terhelte is, hogy járassa, szoktassa. Bejött! Nem mindig a pihentetés a célravezető.

 

A Brigata Tridentina ferrata úgy néz ki, hogy kb. 1950 méterről kell felmászni kb. 2580-ra. Itt van egy menedékház, a Cavazza al Pisciadu hütte, ahol a ferrata hivatalos vége van – bár innen még aki akar, felmászhat a Pisciadu csúcson lévő kereszthez kb. 3000 méterre.

Nem túl nehéz ferrata (C), ám én így is elég jól elfáradtam benne, s időnként a többiek bevártak engem. Volt benne egy szép vízesés, meg egy függőhíd, mint érdekesség. Időnként utunk tumultus-jelleget öltött, ugyanis vezetett túrák is zajlottak, s jól felszaporodtunk. Az ilyenkor esedékes várakozásokat pihenésre használtam.

Csabát frusztrálta a háta mögött haladó, sarkát taposó úriember, minek következtében ő ugyanúgy az én sarkamat taposta – de miután ezt megbeszéltük, dicséretesen lemaradt, s már én sem frusztrálódtam :-)

Utunk során a kilátás egyre bámulatosabb volt, ahogy felfelé haladtunk. Nyílt a látóhatár, melyet hatalmas hegyek töltöttek meg, s tetejük csupaszon és monumentálisan meredt az égre, miközben változatos völgyek, szakadékok taglalták őket. Csodás volt! Szerencsére az ég is kegyes volt, eloszlatta a fenyegető esőfelhőket, s változatos napos-felhős időt adott nekünk.

 

 

Így értünk fel aztán a fennsíkra, s rövid séta után a menházhoz. A ház mellett egy mélyebb részen csodás tengerszemet leltünk, mely zölden ragyogott ránk. Le is szaladtam a partjára, s kezemet beledugva átható tisztasága mellett borzalmas hidegségét is megtapasztaltam. Csodaszép volt, nem lehetett nem gyönyörű fotókat készíteni róla!

 

Felvetődött körünkben a csúcstámadás gondolata. Gergő úgy döntött, a háznál marad a csomagokkal, mi hárman pedig elindultunk a ház melletti ormon számomra irdatlan magasságban leledző csúcskereszt felé. Hamarosan lemaradtam Judittól és Csabától, és sűrű meg-megállásokkal pihentetve magam haladtam tova. Igyekeztem magam szoktatni a gondolathoz, hogy lehet, hogy nem lesz meg a csúcsélményem, mert du. 1 óra felé szerettünk volna elindulni lefelé a háztól. Úgyhogy úgy voltam vele, hogy megyek, amíg szembe nem találkozom a visszafelé érkező Judittal és Csabával, s akkor velük együtt indulok vissza. Mégis kicsi csalódás volt, amikor már a kereszttől nem túl vészes vertikális és horizontális távolságban járva azt láttam, hogy Juditék érkeznek vissza. Ez a csúcsélmény most nekem kimaradt, nem voltam hozzá elég erős. Meg kell, hogy mondjam, a környező hegyek mindent megtettek, hogy kárpótoljanak: meggyőződésem, hogy legszebb oldalukat mutatták nekem :-)

 

A háznál még kicsit pihentünk, ettünk egyet a Gergő által hozott kolbászból és kenyérből, illetve Csaba házi zöldségeiből, s napfürdőztünk is kicsit, ugyanis ragyogó idő kerekedett. Eztán megkerestük a levezető utat, mely a 666-os számú volt, s indultunk is le. Lefelé is volt tumultus, voltak májkrém-szagú kollegák (ahogyan azt Gergő konstatálta), s volt iszonyat hosszú lefelé csúszkálás törmeléken. Egy helyütt Csaba gondolt egyet, s más utat választott – ezt utólag nem tartotta a legjobb döntésnek, mert az még nehézkesebbnek bizonyult, mint a hivatalos út. Mély bevágásban araszoltunk lefelé, s csodálhattuk közben a csíkos kígyóként alant kanyargó szerpentint.

 

 

 

Kimondottan örültem, hogy leértünk végre sok-sok óra után. Tartottunk egy röpke mosdást a közeli hihetetlen tiszta vizű pataknál, mely a parkoló mellett kis tóként gyűlt össze, s minden ferratazó számára ideális helynek bizonyult mosdáshoz, fogmosáshoz stb., aztán kocsiba vágtuk magunkat, s Emese által vezetve a másnapi helyszínünk megközelítését céloztuk meg. Ez vala pediglen a Marmolada, az egész Dolomitok legmagasabb csúcsa! Eléggé extrém mászást terveztünk másnapra: ezért a napért béreltek Csabáék nekünk hágóvasat, csákányt és kötelet, hisz gleccseren is terveztünk menni.

 

 

Most elautóztunk tehát oda, s megtekintettük lehetőségeinket. El kellett döntenünk, hogy gyalogosan vagy felvonóval megyünk-e fel a menházig, mely már önmagában 570 méteres szintemelkedést jelentett, s majd még innentől 700 méter a csúcsig. Időben és – legalábbis ami engem illet – erőnlétben sem biztos, hogy ment volna. Úgy láttuk, hogy a felvonó meglehetősen olcsó (5 € fel, 9 oda-vissza), és ehhez illően fapados – ennek elfogadása szegény Csabának okozott némi vívódást önmagával, mi pedig megint csak könnyesre nevettük magunkat lelki küzdelmeinek verbális megnyilvánulásain. Úgy döntöttünk, bevállaljuk a felvonózás költségeit másnap, így aztán beültünk „anyám kocsijába”, és visszafelé indultunk, merthogy láttunk jónak tűnő sátorhelyet útközben. Meg is lett, s győztem csodálni: Isten is sátorhelynek teremtette a szimpatikus kis tisztást, itt-ott fákkal tarkítva, s jéghideg, tiszta, gyors folyású patakkal a szomszédságában. Kissé nyílt volt a terep, s mivel elvileg nem szabad vadkempingezni, még fontolgattuk, pontosan majd hol is legyenek a sátraink. Addig viszont kicuccoltuk a kaját, és Judit nekiállt elkészíteni egyik beígért menüjét: bolognait! Gergő és én nyálunkat csorgatva segítettünk neki, Csaba pedig nekiállt előpakolni a másnapi kellékeinket: a hágóvasakat, csákányokat és kötelet.

 

Én hihetetlenül telivacsiztam magam, elég rossz is volt a gyomrom utána. Kávé és Jäger is került. Vacsora után bevállaltam a mosogatást a patakban, majd kiválasztotta mindenki magának a hágóvasat és csákányt, a vasat beállítottuk, aztán már erős alkonyban a patak közvetlen árterén felvertük a sátrakat – fittyet hányva a figyelmeztető táblának, mely olyasmit közölt, hogy hirtelen áradat jöhet sok eső esetén, vagy ha kinyitnak egy zsilipet. Álomba szenderedtünk.

 

 

3. nap - Jégcsákánnyal a gleccseren

 

 

 

Reggel didergető hidegben keltünk, melyben minden bizonnyal busás szerepe volt a mellettünk folyó jéghideg pataknak is. Látszott a leheletünk.

 

 A szomszédos hegyek csúcsát már melengette a napocska, de hozzánk, a völgybe ennek csak a látványa jutott le. A fiúk lefőztek legalább két adag kávét, melyet barna cukorral, tejporral és tejjel dúsítottunk, majd a „lakások” összepakolása után magunkat is bepakoltuk a kocsiba, és elindultunk a felvonóhoz. Mivel előző nap úgy értesültünk, hogy fél 9-kor indul a felvonó, most sem keltünk túl korán.

 

Talán 8 felé érhettünk a tetthelyre, s csak kissé csodálkoztunk azon, hogy már működik a felvonó, s teli van néppel. Csak a fel-útra vettük meg a jegyeket, majd a monitoron látható jelenetek tanulmányozása során okultunk, hogy, hogyan kell be- és kiszállni a ketrecekből – azok megállása nélkül! Nem tűnt olyan egyszerűnek, kissé izgultam is, ám a segítő srácok nem hagytak sok időt a habozásra, kiabálásokkal biztatva betereltek minket, s már repültünk is felfelé a hegyre! No, azért a „repülés” kissé erős kifejezés, inkább csónakáztunk felfelé, szép lassan. A fiúk két ketreccel előttünk utaztak, nem tudtunk kommunikálni velük.

 

A kilátásunk igen pazar volt, s egyre pazarabbá vált, ahogy felmagasodtunk. A lenti hatalmas víztározó kéken ragyogva terült el az óriási hegyek ölében. Szemmel követhettük a felvonó alatt kígyózó „szervízutat”, mely minden bizonnyal irdatlanul meredek volt.

 

 

Hosszas utazás után a Pian dei Fiacconii hütténél kellett kiszállnunk, mely miatt megint csak kicsit aggódtam, ugyanis kihátrálva kellett kilépni a mozgó ketrecből. A fiúk fotózták, ahogy a segítő srácok szinte kihúztak minket hátrafelé a kocsiból, és így sikerült a partraszállásunk!

 

 

Elindultunk máris a nekünk kijelölt úton, mely ma a 606-os számot viselte. Némileg morénás, köves úton haladtunk, mely egy nagyobb kanyar után emelkedni kezdett, s ez azt idézte elő, hogy én ismét fokozatosan leszakadtam a többiekről. Lassabban is haladtam, s meg-megálltam, néhány másodperceses pihenőket beiktatva próbáltam a légzésemet egyenletesebbé változtatni, ami általában sikerült is. Ezen az úton is sok-sok nép haladt, magányos túrázásról szó sem volt.

 

A kis gleccser szélén értem be a csapattársakat, s itt már éhes voltam, szerettem volna reggelizni. Ezzel a lehetőséggel nem mindenki élt, Csaba pl. nem evett addig, amíg menni kellett. Én nem bírtam volna ki, a testem korgó pocakkal követelt valamit, amiből majd energiát tud kicsikarni ahhoz, hogy a lelkemet feljuttassa a magasba :-)

 

 

Ettünk, s felöltöttük a gleccserjáró felszerelést: a hágóvasat a bakancsra, s kezünkbe a jégcsákányt. Életemben először volt rajtam/nálam ilyen felszerelés, izgalmas volt tudni, hogy olyan dologra készülünk, amihez ilyen komoly holmikra van szükség! A csákány használatát Csaba már tegnap este elmagyarázta, jóllehet most csupán botként funkcionált. Majd a lejövetelnél a nagy gleccseren, ott többet fog jelenteni!

 

 

 

Elindultunk fel a kis gleccseren. Judit és Csaba elhúzott, én leghátra maradtam, Gergő nem sietett annyira. Mivel folyamatosan felfelé kellett menni, gyorsan fáradtam, s folyton kis pihenőcskéket tartottam. Ez a gleccser nem volt színtiszta jég, teli volt moréna-kavicsokkal, melyeken győzött a hágóvas ropogni.

 

Maga a ferrata a gleccser végén kezdődött, ott volt a beszállás. Ott értük utol Csabáékat, akik már leszerelkezték a gleccserszerkót, s felszerelkezték a ferrata-szettet, de még a sok embertől indulni nem tudtak. Mi is megszabadultunk a hágóvastól, s a csákányt is felszereltük a zsákunkra, aztán ahogy a sor engedte, nekiindultunk a ferratanak.

 

Gyönyörű helyen haladtunk, ám most panorámánkba több gleccser is vegyült. Nem győztük csodálni őket, dacára annak, hogy nem hófehérek voltak, hanem inkább piszkosszürkék. Egy helyütt sziklába vájt kis lakot is leltünk, ajtóval, ablakkal.

 

Ez a ferrata tele van a sziklába lépcsőként helyezett vasakkal, melyek sokszor függőleges falakon segítik a feljutást. De nem az én méretemben: akkorákat kellett magamon lökni, hogy a következő fokra lépjek, hogy a combizmaim totál kikészültek tőle. Hogy úúútáltam már ezeket a lépcsőket egy idő után! Igencsak elfárasztottak.

 

 

 

A kiszállás után fokozatosan szétszakadozott a csapat, és ki-ki az erejéhez mért tempóban közelítette a csúcsot. A sort én zártam, szokás szerint vánszorogtam az úton. Pihenőim alatt azonban nem felejtettem el csodálni, és fotózni a környezetet. Oly szép volt…

 

  Nagy örömmel pillantottam meg aztán a csúcsbódét és –keresztet. Bódét mondok, és minden joggal. Itt most nem egy szép menedékház állt, mint a legtöbb helyen, hanem egy amolyan bodega, lemezekből, ám kiülős terasszal. Nem tudom, belül milyen volt, mert nem voltam bent, de kívülről elég lepukkantnak tűnt. Mivel a kereszt, mely a legmagasabb ponton volt (3345 m-en!), még odébb volt, csak elhaladtam a bódé mellett, és a csúcs közelében fotózó Juditot és bámészkodó Gergőt és Csabát vettem célba. Itt értem hát utol őket, s boldogan csüccsentem le a kőre, s fogadtam el Judit teáját. Micsoda öröm volt! Eléggé elfáradtam.

 

A látvány azonban egy álom volt. S a tudat, hogy ilyen magasan még életemben nem jártam…!

 

Gergő és Csaba elmentek a bódéba, hogy vegyenek Csaba számára a családi ereklyét képező túrabotjára való plecsnit. Eztán Csaba jelezte, hogy nincs sok időnk, indulnunk kéne lefelé, úgyhogy előtte gyorsan beállította a fényképezőjét, s ellőttünk két csúcs-csapatfotót a Marmolada mintegy 3300 m magas csúcsán!

 

 

 

 

 

 

A lefelé vezető útban kicsit bizonytalanok voltunk, ugyanis némileg ellentétes infókkal rendelkeztünk. Egy gleccser mentén haladtunk – ez is fantasztikus volt, mert a gleccsernek határozott volt a pereme, s mi mellette a csupasz köveken haladtunk, míg tőlünk karnyújtásnyira a gleccseren hágóvasas-összekötözött-csákányos emberek vonultak!

Meglehetősen meredek útvonal következett, melyet nem mind vettünk könnyen. Csabának jobban meg kellett küzdenie önmagával, hogy le tudjon jönni. Gergő vissza is ment segíteni neki, s kedves szavakat duruzsolva a fülébe „lebeszélte”. Ahogy véget ért a meredek rész, s következett egy ferrata-szakasz, úgy tűnt, már minden rendben lesz, egészen addig, amíg a ferratanak is vége nem lett, s következett volna a gleccser… Ha nem lett volna a kettő között egy párméteres szinte függőleges fal, szakadékkal a két oldalán! Őszintén szólva, megdöbbentő volt ez a tény, hogy itt bizony semmiféle segítség nincs a leereszkedéshez, korábban pedig indokolatlan helyeken is ott volt a drót.

 

 

Bizony itt már jó néhány ember törte a fejét, hogy hogyan kellene leereszkedni. Voltak, akik nekiindultak, de lassan és óvatosan haladtak, így sokat kellett várni. Voltak, akik pedig egymást kötélen eresztették le.

Csapatunkban is felütötte a fejét a töprengés, hogy mi legyen. Csaba kérte Gergőt, hogy ne menjen még le, mert lehet, hogy neki nem fog egyedül menni. Én kérdeztem Juditot, hányadiknak akar menni, de választ nem kaptam – fél szemmel úgy láttam, ő is igencsak küzd magával. Végül Gergő indult elöl, utána Csaba, akit Gergő irányított. Utána nekiveselkedtem én, eléggé önállóan, bár a végső ugrásom amolyan halálugrás lett: nem sokon múlt, hogy nem a szakadékban kötöttem ki. Jött aztán Judit, akit szintén Gergő (az Isten!) koordinált. Így jutottunk aztán le a gleccser szélére.

Igazából nekem nem tűnt annyira vészesnek ez a meredély, mondom ezt amellett, hogy a végén az ugrásom kissé veszedelmesre sikerült. Viszont ami most következett, számomra az volt a kemény.

 

Újra felöltöttük bakancsunkra a hágóvasat, kézbe vettük a csákányt, Csaba kibontotta a 60 méteres kötelet, s szépen felfűzött rá minket az alábbi sorrendben: ő, én, Judit és Gergő. Aztán nekiindultunk a nagy gleccsernek.

 

 

Rá kellett kapnom az ízére menet közben, pl. hogy a kötelet viszonylag feszesen tartsam, és ne másszak rá Csabára. Gond volt, hogy néha beleléptem a kötélbe, melyet a mögöttem haladó Judit eresztett lazára, időnként pedig a hágóvas a saját cipőfűzőmbe akadt bele (ez igen veszedelmes!). Aztán egy darabig nem tudtam, hogy a sarkam határozott odatoppantásával kell a vasat belevágni a jégbe, s a laza belevágás miatt sokat csetlettem-botlottam. Úgy éreztem, valósággal száguldunk, s én alig bírok megállni a lábamon, így aztán kértem Csabát, hogy menjünk kicsit lassabban, mely kérésnek minden nehézség nélkül eleget is tett. Mikor aztán mondta, hogy jól vágjam bele a vasat a jégbe, már jobban tudtam haladni, de még így is labilisnak éreztem magam, és mindezek miatt ez a gleccseren való leereszkedés számomra igazán kemény volt! Már vártam, hogy leérjünk.

 

 

Mindemellett gyönyörű volt a gleccser, melyet időnként szédületes nagy szakadékok szabdaltak. Egy helyütt beleláttunk a gleccser gyomrába, láttuk az alul lévő fényes jeget, mely még mélyebbre csepegett. Az ilyen szakaszokon volt igazából veszélyes az utunk, mert ha egyikünk beszakad, akkor kellett volna a csákányt rendeltetésszerűen használni a mögötte haladónak, azaz azt jól belevágva a hóba megakasztani a leesett ember zuhanását. Erre azonban nem került sor, mivel ilyetén események nélkül érkeztünk el a gleccser aljába, s értünk végére a mai napunk legextrémebb eseményének.

 

Leszerelkeztünk, s megkértünk egy ott lévő német asszonyt, hogy készítsen rólunk fotót, melynek ő mosolyogva eleget is tett. Már csak némi sziklákon való menetelés volt hátra a hüttéig, azaz a felvonó felső állomásán lévő házig, ahol is Judit elkövette élete egyik legritkább tettét: a sikerre való tekintettel sört ivott! Csaba koccintott vele, Gergő és én pedig kóláztunk. Ezt én sem szoktam, de most úgy éreztem, igazán megérdemlem! Az asztalnál üldögélve jegyzeteltem kicsit, és ki megkönnyebbülve, ki alapból jókedvűen nevetgélt, néztük a tájat, és pihegtünk.

 

Azta’, ez az egész nap hatalmas teljesítmény és hatalmas dolog volt! Ezt talán mind éreztük, bár ki-ki más miatt: nekem a gleccser volt igazán kemény, Csabának a leereszkedés a biztosítás nélküli részeken, Juditnak a meredek fal a ferrata és a gleccser között, Gergőnek pedig… hát neki talán semmi! Gergő az Isten J Na jó, azért mégsem. Egyszerűen ő, hála az égnek, mentes mindenféle félelemtől, s fizikailag is nagyon ott van. Ideális állapot :-)

 

 

 

 

 

 

Megvettük a levonó jegyeket, majd újra beugrottunk kettesével a ketrecekbe, és levonultunk a hegyről. Lefelé immár szemben tudtunk utazni a völggyel és a tóval, s újabb szép fotók születtek. Most Judittal mi érkeztünk le először, így megpróbáltam a fiúk dokkolását fotózni, akik sikerrel teljesítették a landolást. Becuccoltunk „anyám kocsijába”, majd előkerült a térkép. Ugyanis felmerült, hogy a másnapra időzített Giovanni Lipella útvonalat le kellene tán cserélnünk valami könnyebbre, amolyan pihenőnap gyanánt. Volt „B” terv szerencsére bőven, így esett aztán a választás az Innerkofler ferratara. Miután Emesével is megtárgyaltuk az oda vezető utat, nekiindultunk. Elég jó távolságra kellett elautóznunk, s bődület utakon. Olyan meredek szerpentineken mentünk, hogy a „kettesben padlógázzal, és mégis lassulunk…” mondat (from Gergő) mindent elmond róla. Néha úgy tűnt, a pokolba ereszkedünk le, hogy aztán felmásszunk újra a mennybe. Csodák csodája a fülem meglehetősen jól viselte ezeket az eseményeket. A múlt évi Königsjodler után joggal aggódtam a fülem és a magasság viszonyán, bár szerencsére nem kellett volna.

 Elértünk aztán egy fizetős kaput, ahol 22 €-t kellett leperkálni ahhoz, hogy továbbmehessünk. Itt aztán már csak felmásztunk egy irdatlan hosszú hajtűkanyarokkal dúsan szabdalt emelkedő szakaszon, s ott is voltunk az Auronzo hütte parkolójában, másnap reggeli kiindulópontunk helyszínén. A parkoló leghátuljába, a lakókocsik mögé vonultunk, s itt végre megpihenhetett az autó. Kidobtuk a sátrat, hátha szárad egy pöttyet (az utóbbi napokban bőven vizesedett), majd megkezdődött az aktuális vacsi összeütése: szalonnás-kolbászos-paprikás tojásrántotta. Ínycsiklandó volt az illata, de megint csak jól leterheltem vele a gyomrom. Kávé, esti ez-az, majd a vackunkra vonultunk azzal a tervvel, hogy holnap már korábban kelünk. Körékucorodtam egy a polifoamom alatti nagyobb kő okozta dudornak, s benyomtam a szundi-programot.

Folytatjuk...

 

Szerkesztés és grafika: P. Horváth Zsuzsi