Dénes Ágnes:

Rend a lelke

Rend a lelke 1.

Mikor pár napja arról mesélt, hogy mi mindent őriz, értetlenül néztem rá.
Évtizedekkel ezelőtt kelt leveleket, sikító fájdalmat hozó szitkokat, maga igazát bizonyító elszámolásokat, ki tudja mit még... fiatalabb volt, mint most a gyermekei. 30 éve lapuló, csendes tüntetéssel a maguk helyét követelő csalódások. Mint egy cafatokra marcangolt és kivérzett szív összeaszott maradványai.


Amit nem tudott elmondani négyszemközt, az egyszer csak előkívánkozott nyolc szem között.
Bámulatos ereje van az ítélkezés nélküli egymásra figyeléssel teremtett bensőséges térnek... pólyába teker, biztonságot ad és megtart. Nem emlékszem, hogy valaha is ilyen nyíltnak láttam volna. Valaki, akit olyan sokszor keménynek és hűvösnek éreztem hirtelen törékeny, sérülékeny és magától értetődően szerethető lesz. Megengedi, hogy ilyennek láthassam. Ahogy történeteit meséli mintha fénynyaláb kúszna odébb, más tónust kapnak a valaha képzelt sérelmek, okafogyottá válnak a féltő gonddal tapasztgatott sáncfalak. Talán benne is. Nem tudom.

Másnap olyan, mintha az esti beszélgetés meg sem történt volna, minden megy a maga régről szokott medrében. Bennem is már más motoszkál, osztom a feladatokat, problémát oldok napokra előre.

És mégis történt valami.
Kiürítette a fiókot.

Nagyon büszke vagyok rá.

"Beszív, kifúj, kifúj. Elmegy a régi, jöhet az új"

Rend a lelke 2.

Mert éjjel van, és bennem meg most ez motoszkál, hát bevallom. Vágyom szeretkezni, egészséges nő vagyok... de én már nem akarok másként, csak szeretve-szeretetten.


Van életemnek olyan időszaka, amire különösebben nem vagyok büszke. Egy idővel azután, hogy ő meghalt, úgy éreztem beleőrülök, ha nem érint férfi. Akkor találkoztam vele. Kedves volt, figyelmes és nagyszerű szerető. Megértette és elfogadta amit vártam és amit adni tudtam. Vagy akartam.
Sokkal többet tett értem, mint az egy szeretőtől elvárható. Barátom lett, testi-lelki, ápolt mikor beteg voltam, tériszonyosan létrára állt mikor költöztem, de mégis... vagy inkább mégsem működött.

Nem rajta múlt, én rúgtam fel a szabályaink. Egyszer csak érezni vágytam. Megpróbáltam, nagyon-nagyon próbáltam őt úgy szeretni, de nem ment. Két dologra ébredtem rá, az egyik, hogy egyszerűen az ágyon és konyhán kívül nincs közös életterünk, a másik pedig, hogy ez így nem mehet tovább. Eltompult az öröm, fakó lett, mint a kopott plexilap.

Elbúcsúztunk, és azóta is olykor-olykor beszélünk. Még az is előfordult, hogy nosztalgiáztunk, de a nosztalgiában az a legrosszabb, hogy már akkor por lepi, amikor még le sem vettük a védőtakarót. Pár éve az utolsó ilyen találkozásunk csak abban erősített meg, hogy én már nem így akarom. A gyönyör technikája előhívható, de a sejtjeimig csak akkor hatol a bizsergés, ha szeretek. És én már nem érem be kevesebbel...

Aztán jó ideig békésen szunnyadtak vágyaim. Érdekes, hogy amíg nem tűnt fel olyan férfi a környezetemben, akit (akár) teljes szívemmel szeretni tudok, nem ébredtem fel újra. A naptár fordulásakor engem is megforgató találkozás felkavart. Sokkal erősebben hatott csipkerózsa-aspektusomra, mint hittem volna, ami nem is lenne annyira érdekes tapasztalás, ha a boldogan élünk amíg meg nem halunk forgatókönyvet valósítottuk volna meg. De hát mi átírtuk, és jelenleg európai művészfilmre hasonlít inkább a történet. A prűdebb fajtából.

Mikor máskor keresne meg a kedves régi szerető, ha nem most.
Beszélgetünk, kivételesen nem a régen volt dicsérete a fő téma, lassan hozzáöregszünk a jelenhez. Először talán, de nem akar túl jól ismerni, kíváncsiságot érzek felőle, milyenné lettem így évek múltán.
Bókol, megkörnyékez, ügyesen védi a kicsusszanási kísérleteim. Eljátszunk a gondolattal, mi lenne, ha... Finoman, visszafogottan, egyértelműen. Nyitva hagyjuk az ötletet.


Egy egész napig huncutul csiklandoz a lehetőség. Olyan könnyű lenne igent mondani. Ugyan kinek ártanánk, nem tartozunk senkinek elszámolással. Motoszkál. Megkísért.

Aztán felrémlik az íz... én már nem érem be kevesebbel.
Mosolyogva nézem magam... eszem azt a kis érzékeny lelked.

Mi lenne, ha egyszer, csak egy kicsit, újra a könnyebb utat választanád? Csak amíg...
De csillogó szemmel vigyorgok vissza magamra, te is tudod... már nem így működik.

Rend van a világban. A szétszórt ruhakupacok között elvesztené a nyomom az, aki engem keres.

Addig meg...

"Én is jövök már, hallom hívtál, sóhajtok lustán,

tudod a titkom, láthatsz már."

Rend a lelke 3.

*

Sosem voltam különösebben jó autó pátyolgatásban. Én használom, és bár kedvesen beszélek hozzá, ritkán fordul elő, hogy kifejezetten kényeztetném. Ha nagyon koncentrálok, időnként eszembe jut olajcserére is elvinni. Egyszerűen nem áll rá az agyam, ez olyan férfi dolog. Mióta a régi barát már nagy ember lett és felhagyott az autószereléssel, itt álltam tétován. Hogyan találjam meg azt a mestert a környezetemben, aki nem akar egy nőt hülyére venni?


Január elején esedékes volt rendbe szedetni az autót. Mondjuk most jelezte, a kipufogónak olyan hangja lett, hogy tartós halláskárosodás nélkül nem tudtam már a 10 percre lévő munkahelyemig sem eljutni. Ha már lúd, legyen olajcsere is. Hívom a kollégát, legyen kedves értem  jönni, az ipari parkba nem egyszerű kijutnom.

Az ám, de három héttel később kétségbeesve vettem észre, hogy mint a csiga a nyákját, úgy húzom az olajcsíkot magam után. Telefon, gyorsan vissza. Hívom a kollégát, legyen kedves értem jönni, az ipari parkba nem egyszerű kijutnom. Átnézik újra. Pasztáznak, tömítenek, kicsit varázsporral szórnak körbe.
A beletöltött olaj árát kérik el. Kicsit jó is, kicsit rossz is. Nem tartom pofátlannak, de valahogy mégsem magától értetődő nekem, hogy miért is fizetek. Gondolkodom, szóvá tegyem-e, de végül nem teszem... csak magamon kívülre. Nincs akkora jelentősége, hogy magammal cipeljem.

Megnyugszom, milyen gondos gazda vagyok. Majdnem két hét is eltelik, amikor megint felgyullad az a dzsinkannacsiszatolóspiroslámpa. Este, sötétben, még gyorsan a benzinkútra, bizony tölteni kell, 2 litert. Másnap délre a parkolóban közepes olajömleny. Ijesztő... már megint? Jaj, ne menj már ki alólam, még terveim vannak veled.... Hó vége, jajdenemhiányzottezmár megint, no meg mennyire hozzánő pici fenekem az autóhoz. Hívom a szerelőt. Visszaviszem. Még mindig nem morgok, csak mutatom. Találjunk megoldást, mert muszáj. Hívom a kollégát, legyen kedves értem jönni, az ipari parkba nem egyszerű kijutnom.

Telefon, kész az autó.
- Mi volt a baj? 
- Alighanem az olajcserénél valami idegen anyag a szűrő tömítését megsértette. Hibáztunk. Cseréltünk szűrőt, tömítést és feltöltöttük olajjal. 
- Köszönöm, megyek érte. Mivel tartozom?
- Semmivel. 
És még elnézést kér a kellemetlenségért.

Ennyi pont elég nekem. Hálás vagyok. Rend van.

*


Nem múlik az az ijesztő folt a bőrömön. Mondta a doktornő, hogy ez is előfordulhat, ha két hét alatt nem lesz látványos a javulás, kérte, hogy feltétlen jelentkezzem. Szurkoltam magamnak... bevallom nem csak az egészségem, de a pénztárcám miatt is... Van, amit nem lehet halogatni, hétvégén a foltom nőni kezdett, mégsem várnám meg, hogy a fél mellem megzabálja. Így is, mire időpontot kapok... hamarosan úgyis fizetés, addig majd esszük amit otthon találunk.

Felhívom, emlékezik, kedves, munka után vár, szorít időt két páciens között. Megvizsgál.
- Még mindig ne ijedezzen, nem olyan rossz, mint kinéz. Muszáj gyógyszert írnom, láthatóan az eddigi gyógymód Önnél kevés.
- Ha gyógyszer, hát gyógyszer... mivel tartozom?
- Egy telefonnal. Majd hívjon fel és újságolja el boldogan, hogy elmúlt.
- Jó, persze, de most, a vizsgálatért?
- Viccel? Semmivel. Aki nem tud egyből gyógyítani, az gyógyít kettőből...
Megköszönöm, kezet fogunk és elbúcsúzom.

És ez még mindig ugyanez a nap. Amilyen galádul indult, mennyi bizonyítéka a létező rendnek...
Ó, köszönöm.

*


Hajnali tébláb. Indulna, észreveszem, hogy valamit alighanem magával vinne... csakhogy elfelejtette kérni.
Nem kiabálok, csak kérem, hogy ezt így ne. Tagad.
Még egyszer kérem, halkan, indulat nélkül. Odahozza, szemembe néz és bocsánatot kér.
Nem haragszom, tényleg nem. Csak ezt így ne. Lököttem, azért vettem észre, hogy kérés nélkül viszed, mert éppen oda akartam adni neked...
- Ne, nem érdemlem. Sajnálom, nem akarok rossz lenni.
- Tudom, hogy nem vagy rossz. Ezt pedig neked szántam, tedd el nyugodtan. Csak kérlek, engedd, hogy a lelkiismereted megállítsa a kezed. És engedd nekem, hogy bízhassak benned.
Szorongatva ölel.

Felkelt a nap. Ragyogó fénnyel, egy újabb olyan nap. Az ablakból gyönyörködöm a Kő-hegyben.
Hálával telt szívvel kezdek készülődni.

Rend van.

Grafika: P. Horváth Zsuzsi