Piros, mint a...

 
 
 
 

Alighanem az a meggypiros kabát tehet róla. Csakis az lehet.

A mostani télikabátom szürke és kockás és kopott, és első vegytisztítása óta kacéran villan ki  alóla a csuklócsontom is. Amikor viselem, magamat is szürkének, kockásnak, de leginkább kopottnak érzem.


Meglehetősen rosszul érint, ha kétségbe vonják a szakmai tudásom. Tulajdonképpen nem is tudom miért, hiszen én tudom, hogy tudom. Na de mégis, akkor ő miért nem? Bizonyítottam már éppen elégszer, hosszú ideje, nap, mint nap. Nemde?!

Évek óta ezt a kockás kabátot hordom.
Igazán már akkor sem szerettem, amikor megvettem. A csípőmön szinte feszül, a mellkasomon bő, hatalmas kapucnija alól ki sem látok. Pár éve azért kellett, mert az előzőt végérvényesen kihíztam. Úgy gondoltam, amíg nem fogyok kicsit, kár lenne beruházni egy rendes kabátba.


Nem először történt meg, hogy a csudiokos fejemmel jelzem, mikor egy jogszabály változás előnytelenül érinti a céget. Ilyenkor beleásom magam, javaslatot teszek, pro és kontra érvekkel kidolgozom, átgondolásra a cégtulajdonosok elé tárom. Azután, pár nappal később, a külső szakértő megszakérti. Állásfoglalást igazán nehéz belőle kicsalni, legfeljebb csak azt, hogy a helyzet sokkal bonyolultabb, és különben is.

Véleménykülönbségen vagyunk, volt már ilyen a történelemben. Beszéljük meg.
Jól van, beszéljük...

Végül is hordom már egy ideje... hordhatnám még pár telet. Persze, nem az igazi, de olyan drágák a kabátok. És ki tudja, ha jövőre fogyok... kár lenne kidobni annyi pénzt. Jó, hát nem szeretem, de mégiscsak pazarlás... és éppen ebben a helyzetben?

Ketten győzködnek, biztos úgy gondolom-e, ahogy gondolom. Én pedig még mindig, úgy.
Igyekszem rámutatni hol látom az eltérő nézőpont buktatóját, sikertelenül. Szorul a gyomrom, rutinból bizonygatni kezdem az igazam. Zavar, hogy nem értenek. Érzem, ahogy az ingerültség felkúszik a gerincemen. Mindig ez van... sosem lehetek elég okos a szakértőhöz képest.
Jól van, nyelek. Mit számít, legyen ahogy a szakértő mondja. Feszít ez az egész.
 
Vágyom egy féllábszárig érő, gesztenye- (esetleg csokoládé) barna, "A" vonalú gyapjú télikabátra. Mert az olyan visszafogott, meleg és persze előnyös, és finoman elegáns, de legfőképpen konszolidált. Minden körülmények között elfogadható.

Már megint bevonódtam. Egyszerre nyomaszt és idegesít. Még az sem elég, ha ráhagyom, legyen ahogy ők akarják. Az várják, hogy egyetértsek, hogy mondjam ki, nekik van igazuk.

Márpedig veszek magamnak egy kabátot.
A fene egye meg (gyengébb idegzetűeknek csípjen mondjuk a kánya egy egészen aprót), veszek.
Ha találok.
Mondjuk a szürkekockáskopott kabátomnál talán csak a plázákban érzem rosszabbul magam.
No, most képzeljük el, amikor egy bevásárló központban a szürkekockáskopott  van rajtam, és 54/56-os méretű darabot keresek. Páratlan élmény.


Mégis mit tehetnék?

Igen, ugyanazt a jogszabály szöveget olvastam. Igen, tudom, én nem jogász, hanem közgazdász vagyok. És most mit mondjak? Továbbra sem merült fel olyan szakmai érv, ami miatt változtatnék az álláspontomon.
 
Szombaton anya meglátogat, én pedig kapok az alkalmon. Kísérjen már el, hátha ketten könnyebb. Persze nem könnyebb, de legalább beszélgetünk. Nem is emlékszem, mikor jártunk együtt boltokat utoljára. Anya, mikor jártunk együtt boltokat utoljára?
Felpróbálok egy szürke kockásat, hosszút és irgalmatlan drágát. Én sem vagyok magamnál. Leveszem.

Hirtelen kívülről látom az egész helyzetet és benne magam.
Mi végre is ez az egész? Mit akarok bizonyítani?
Tulajdonképpen egyáltalán nem fontos, hogy igazat adnak-e. Tudom, amit tudok. Megtettem, amit tudtam - a tőlem telhető legjobban. Elmondtam, felvállaltam, meghallgattam.
Játszani csak azzal lehet, aki partner benne. Akár abba is hagyhatnám.

Csakúgyviccből belebújok egy másikba.
Meggypiros, térdig érő, zsabószerű fodros gallérral. Ne már. Ki vesz meg egy ilyet??
Szövet. "A" vonalú. Jól érzem magam benne.
Akár csinos is lehetne, ha azt a hóbortos gallért lehagyják, és helyette hosszítják a fazont.
Anyának tetszik rajtam. Valamennyire nekem is, de piros (mondjuk tény, hogy jól áll) rövid (na jó nem is) és az a gallér... Igazából nem olyan elvetemült... na de mégis, ez annyira... annyira feltűnő. Ez aztán se nem szolid, se nem konszolidált. Még vagy kétszer felpróbálom és végül az üzletben hagyom.
Hazaértünk után, kíváncsiságból, ránéztem a piroskabátgyártó honlapjára. Euróban éppen annyival olcsóbb, amennyibe a szállítás kerülne. Túl sok ez. És különben is, hátha jövőre... Jól van, hagyjuk.


Tényleg azért rágom magam, hogy megvédjek valakit a saját döntésétől? Áááágika. Szentem, tündérvirágszálam. Hát mit mondtunk, csinálunk-e még ilyet?

Hirtelen elmúlik a gyomorszorító ideg. Naugye.
Gyors programfuttatás, pörög az agyam, ki az, aki az összes érintett számára elismert szakember? Megvan. Szuper. Akkor én most kérek tőle egy állásfoglalást. Elfogadható, ez így? Igen? Éljen.
Hátradőlök. Mi a szösznek kellett nekem erre rágörcsölni?

Hétfőn, mikor felnyitom a laptopom, ott a képernyőn az A kabát.
Harmadárral leértékelték, annyi, mint újonnan a szürkekockás-akkormégnemkopott volt...
Ó, de ez... Olyan szertelen és pimasz, és olyan finom kidolgozású. Ez túlontúl feltűnő. Ez olyan... piros. Ez annyira nem én vagyok.

De. Én éppen ilyen vagyok.
A kabát pedig már utazik valahol Németország és Budaörs között...
 
Grafikai szerkesztés: P. Horváth Zsuzsi