Kőoroszlán – írta: Varga Emese, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

Kőoroszlán

 

 

 

 

Kőoroszlán – írta: Varga Emese, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/
Leültem a fűbe és magamba szakadtam. Sokkal hamarabb kellett volna. A Shape magazinra helyeztem formáim, nehogy foltos legyen a nadrágom, mert utálnám kimosni. Nedves volt a fű és én úgy éreztem, hogy legszívesebben beszivárognék a  cigi csikkek alá, a letaposott virágok közé, és én is csak egy virághagyma lennék, amire talán már ráöntötte valaki a vodkáját, és nem tud szárat ereszteni. Vagy talán pont ez segítene.  Pont az, hogy nem érzem magam idevalónak, az segít végül virágot bontani. 


Hogy Budapest a mellkasomra ült a lánchídi kőoroszlánokkal együtt, és magába szippantott, hogy olyan nagyvárosit csináljon belőlem, akit tulajdonképpen megvetek.  Pont azt hagynád el mindig, ami az alkotóelemed.  Kiszakadnál egy kicsit a füstarcú emberek közül. Amit a legjobban szeretsz, az korlátoz leginkább, mert kereteket szab neked. Nyomást érzel a mellkasodon, mert a tömeg szemébe nézel és látod, hogy te milyen nem vagy. Üres. Hogy amíg két srác az egyéjszakás kalandját beszéli meg melletted, és hogy mennyire nem emlékeznek, mert teljesen be voltak állva, te a fűben ülsz -, és nem érzed úgy, hogy ott lennének.

Hogy bár rengetegen vesznek körül, azt érzed, hogy csak te vagy és az, amit magadból adnál.

„Ha nem teremtesz valamit, akkor nem számítasz” mondta egy barátom.
Precíz mozdulattal kiegyensúlyozta a kanalat a kék pöttyös kávéscsészéje szélén és megnyalta a száját. Ebből éreztem, hogy valami fontosat ad magából, és hogy nagyon kell figyelnem.

 

Közel hajoltam, mint valami ragadozó, tulajdonképpen pont úgy várva a mondatait, mint egy éhes hiéna, aki a csontig letépi a bőrt a zebráról, ha végre utoléri.

Csak én nem őt akartam utolérni, hanem magamat.

„Robotokat képzünk, és azt tanítjuk nekik, hogy hogyan legyenek egyvalamiben jók. Talán majdnem tökéletesek. De ezek csak egydimenziós emberek. Nézz körbe. Az a baj, hogy mindenki azt hiszi, hogy van ideje… Megcsinálom ezt a főiskolát, négy év. Hmm, talán a mesterképzésre is elmegyek, mert anyámék büszkék lennének rám. Nem hagyom ott a munkát, mert végül is semmit nem kell csinálnom és egész jól fizet. Akkor hagyom abba a futást, amikor elfáradok, nem amikor végeztem. Nem tolom ki a korlátaim, nem lépek ki a komfortzónából. Nem érzem, hogy az a test ténylegesen az enyém, mert nem hajtom magam addig, amíg azt érzem, hogy a szívem kiszakad az őt ketrecbe záró bordáim közül.

Ez tényleg kielégít? Engem nem.”

 

A hajam a térdemen gyűrűzött, úgy előrehajoltam gondolkodás közben, hogy összetartsam magam. Fáztam, de nem érdekelt. Arra gondoltam, hogy ránézésre felszínesnek tűnhetek, leszámítva persze azt, hogy a Deák tér közepén üldögélek  elciccentett sörösüvegek, szétdobált óvszeres papírok közepette. Idilli kép volt, szinte azért kiáltott, hogy megfesse egy csöves, aki zsinóron rángatja a borsodis poharat, apró reményében. Valószínűleg maximum egy túlexponált Insta fotóig jutottam volna csak. Az is valami.

A tárgyak beszéltek körülöttem, sajnos nem a szerelmet dicsérte a cukor, ami szerencsés, mert a szádba veszed, elszopogatod vagy lenyeled, de legalább is a részeddé válik. A mellettem szétszórt szemét azt mondta el, milyen kifordult társadalomban élünk, ahol az önmegvalósítás annyira lelhető fel pont, mint  amennyire nyomokban minden mogyorót tartalmaz.

Csak az a kár, hogy sokan allergiásak rá. 


Elkanyarodtam. Szóval ült ott a barátom, és én azt éreztem, hogy legszívesebben szájon csókolnám, hátha rám ragadnak a szavai, és magamba szívok egy kis életbölcsességet.
A következő, amit éreztem az volt, hogy el akarok menni. Bárhová. Hogy olyan egyedül akarok lenni, mint ahogy mindenki érezheti magát szakítás után az éjszakáin, miközben Coldplayt hallgat.

Szóval elindultam megkeresni magam a rakparton, augusztus huszadikán, a hömpölygő embertömeg közepette teljesen egyedül.

 

 Kőoroszlán – írta: Varga Emese, „Tilos az A” Webmagazin, Tatabánya, http://www.tilos-az-a.hu/

 Grafika: P. Horváth Zsuzsi